„Személyes tárgyainkat adogattuk el, hogy eljussunk Marokkóba”

Hányszor jártál Afrikában?

Most voltam ott hatodszor, a befizetett utakat nem számolom. Négy alkalommal vettem részt a Budapest-Bamako rallyn, melyen kétszer nyertem, Nagy Miklós háromszor, korábban vetélytársak voltunk, az utolsó győzelmet együtt arattuk. A rally kapcsán sokan nem értik, mi ebben a nagy kihívás. Nem tudják, hogy mennyire kemény feladat ez: mentálisan és fizikailag egyaránt: ha kell, nem alszunk, nem fürdünk, sőt, még wc-re is akkor tudunk menni, amikor éppen van rá idő. Nem gyerekjáték, de nagyon jó kihívás ez a magunkfajta fanatikusoknak. A Bamakót filmező operatőr mindig szeretett a mi autónkban ülni, mert velünk mindig történt valami. Miki olyan alkat, aki néha spontán azt mondja, hogy itt vágjuk le a kanyart, menjünk egyenesen 50 km-t. Ez néha működik, néha nem… 2010-ben, miután megnyertük a Bamakot, tovább mentünk, egészen Dél-Afrikáig. Majdnem két hónapig utaztunk, mégis túl gyorsan haladtunk, lassabban kellett volna mennünk, többet látnunk. Sajnos az idő és az anyagiak nem engedtek többet. A rallyn kívül kétszer jártam Afrikában.

És hova utazol legközelebb?

Egy barátom nemrég keresett meg egy új elképzeléssel: csúcskísérlet, a Guinness Rekordok könyvébe szeretne bekerülni azzal, hogy foktól fokig utazunk, Norvégiától Dél-Afrikába, 3 hét alatt. Ez szinte a lehetetlennel határos. Az utazás alapos tervezést igényel, ki kell számolni minden határátkelést, mert a marokkói határon délután 6-kor elejtik a tollat, és másnap reggelig senki nem jut át. A barátom azt mondta, azért gondolt ránk, mert több ilyen fanatikust nem ismer. Három emberre van szükség, egyikünk navigál, a másik vezet, a harmadik alszik. Belementem, de csak úgy, hogy ha hazafelé ráérősen jövünk. Lehangoló érzés ilyen gyönyörű tájon, ahol rengeteget tudnék fotózni, végigszáguldani.

Melyik afrikai ország tetszett a legjobban?

Gambia nagyon szép, de sok turista jár oda, túlzottan kiépített, lassan elveszik belőle az ősi világ. Kongó északi részén és Kamerunban eljutottunk olyan vidékekre, ahol más nemigen járt, ez maradandóbb élmény volt.

A polgárháborúval sújtott területeket el tudjátok kerülni?

Olyan helyre nem megyünk, ahol háború van. Volt, hogy figyelmeztettek minket, hogy a Kongói Demokratikus Köztársaságba ne menjünk, mert bármelyik pillanatban kirobbanhat a polgárháború. Arra vezetett az utunk, úgyhogy átmentünk. Ott voltak a legkedvesebbek az emberek, még a rendőrök is integettek. Ha tudjuk, hogy valahol polgárháború van, nem utazunk oda. Vannak persze őrültek, akik nem riadnak vissza semmitől.

A betegségektől nem félsz?

Minden utazás előtt elmegyek az orvoshoz, és kérek minden oltást. Kongóban és Kamerunban célszerű a kolera elleni védőanyag is. A malária elleni gyógyszert már nem szedem, mert a májnak nagyon megterhelő, inkább sok tonicot iszom és alaposan fújom magam szúnyog riasztóval.

Melyik a legemlékezetesebb akadály, amelybe utatok során ütköztetek?

Mauritániában csak Visa bankkártyát fogadnak el, nekem Mastercardom volt. A személyes tárgyainkat adogattuk el, hogy eljussunk Marokkóba, könyörögtünk a benzinkúton, hogy cseréljék el üzemanyagra a felajánlott dolgainkat. Mutogattuk a cipőnket, mp3-lejátszónkat és régi telefonjainkat, faggatva őket, hogy mennyi gázolajat adnak értük. Óriásiak a távolságok, nem volt könnyű feladat átszelni az országot pénz nélkül. Utólag persze jó kalandnak tűnik, de akkor nem élveztük, meleg volt, nem aludtuk ki magunkat, ilyenkor morzsolódnak az idegek.

Afrika a cél minden esetben, vagy más kontinenseket is felfedezel?

A többi földrész is vonz, gyerekkorom óta bennem él és hajt a kíváncsiság. Ha a szüleim a kezembe adtak egy térképet, napokig el voltam vele.

Afrikán kívül hol jártál?

Ázsiában Vietnámban, Sri Lankán és Nepálban. Utóbbiban a magas hegyek szerelemese voltam. Nem profi szinten űztem a hegymászást, a Mount Everesten az alaptáborig mentünk, onnan egy 5600 méteres hegyre másztunk fel, ami távoltról nézve csak egy dombnak tűnt. Nem az volt. Az alaptáborig is egy hetes túra eljutni. Mire visszaértünk Katmanduba, vékony legény lettem. A hegymászást leginkább Európában, főként az Alpokban űztem. A Mt. Blancon szembesültem először azzal, hogy a hegymászás milyen veszélyes sport. Egyik napon rossz volt az idő, így visszatértünk a táborba. A szomszédos sátrakban lakó lengyelek ezt nem tették meg. Másnap láttuk a helikoptereket, fekete zsákokat szállítottak. Nyomasztó volt látni a szomszédok sátrait tudva, hogy sosem térnek vissza.

Az Egyesült Államokban öt évig éltem, itt is sok helyen jártam, bár a nagy távolságok és a benzinár korlátozták a mozgásunkat, ráadásul a lányom öt éves volt, nem lehetett hosszú utakra vállalkozni vele. Akár 1, akár 100 km-t utaztunk, ő mindig akkor aludt el, amikor célhoz értünk. Addig pedig számtalanszor megkérdezte, hogy messze vagyunk még? Amikor türelmemet elveszítve rá szóltam, hogy többször ezt ne kérdezze meg, feltette azt a kérdést, hogy mikor érünk oda, apa? Ma már nagy segítség a laptop és a telefon. Bármennyire nem ajánlják a szakértők, az autóban megváltás ez a gyerekeknek és a szülőknek is.

Az Egyesült Államokban mi tetszett a legjobban?

Láttam a mamutfenyőket, ez felejthetetlen élmény volt. Sokáig mentünk, vizsgáltuk a fákat, vajon melyik a mamutfenyő. Mikor megláttuk őket, nem volt többé kétség: hatalmasak voltak, szinte az égbe nyúltak. A mohák fluoreszkáltak rajtuk.

Amerikában láttam Mesa Verdeben a sziklafalba épített indián pueblókat. Mikor két évvel ezelőtt Maliban Dogon-földön jártam, teljesen megdöbbentett a hasonlóság, hiszen régen ott is a sziklafalba épített városokban laktak az ottani őslakosok. Az egyetlen igazi különbséget az jelentette, hogy míg az államokban kiépített, turistáknak kialakított helyszínen lehet mindezt megtekinteni, addig Afrikában ennek nyoma sincs. Igaz angolul beszélő idegenvezető itt is van és még egy palack víz vásárlására is volt lehetőség a hegyek előtt elterülő vályog kunyhó falucskában. De a barlanlakások szinte ugyanolyanok voltak, mint Amerikában!