Az Európából kikopott súlyos betegségeket okozó vírusok és baktériumok ellen ugyan az oltások a nyugatiak számára kötelező védelemmel szolgálnak, de egyes betegségekkel szemben még így sem érezhetjük magunkat tökéletes biztonságban. De vajon mi a helyzet azokkal, akik nem egy utasszállító géppel érkeznek, hanem ott élik az életüket, vagy ha már rég lejárt az a három hónap, ameddig orvosilag engedélyezett például a malária elleni gyógyszeres védekezés? A válasz egyszerű: az antitestek vagy sikerrel járnak vagy nem, bon courage! – mondják a reptéren.
A betegség tehát nem túl demokratikus dolog. Sokkal jobban hasonlít egy törzsi társadalomhoz, ahol sorsunkat nem a választásaink, hanem inkább a tradíció, a tisztelet, a hit és az alázat alakítja. Csökkenthetjük ugyan a kockázatot oltásokkal, de soha nem lehetünk biztosak abban, hogy mikor kapunk el egy akár hetekre ágyba, vagy kórházba kényszerítő betegséget. Vajon a tömérdek szúnyogcsípés közül melyiken keresztül jutott a maláriát terjesztő baktérium a véráramainkba? Nem lehet tudni. És ez a kiszolgáltatottság egészen más életvitelt eredményez, mint amikor azt hisszük, hogy befolyással lehetünk a jövőre. Minél erősebb a bizonytalanság, annál kevésbé motivált az ember, hogy energiát fektessen olyan dolgokba, amit az adott pillanatban nem tud éppen megenni. Az biztos, hogy Kongóban a jelenben élnek. Ha megbetegszenek, elmennek az orvoshoz és remélik, hogy ki tudják fizetni a kezelés költségeit. Csak magukra, családjukra és az orvosokra számíthatnak. Mentő nem megy értük, nincs TAJ-kártya a pénztárcájukban és sokszor még az orvos által felírt gyógyszert sem tudják megvásárolni. Gyógyulásukat kizárólag a jó szerencsének, vagy az isteni gondviselésnek köszönhetik. Nem véletlen, hogy a helyi fiatalok legszívesebben az orvosi vagy a papi hivatást választanák. Nagy társadalmi megbecsülés övezi ugyanis a szerencse és a gondviselés ezen földi helytartóit. De mit tehet az orvos vagy a pap a bizonytalanságok csökkentése érdekében? Mert nem csak az a lényeg, hogy amikor baj van, akkor legyen hova fordulni, hanem hogy a jövő tervezéséhez, a tanuláshoz, munkához és demokráciához a kongóinál kiszámíthatóbb életkörülményekre van szükség.
Az evolúciós biológia az ember alapvető túlélési ösztöneivel foglalkozik, így a fajfenntartás lehetséges stratégiáival is. Az egyik ilyen genetikusan belénk kódolt gyakorlat, hogy ösztönösen kerüljük a veszélyt. Igyekszünk nem megbetegedni és olyan védelmet keresünk, ami lehetővé teszi a fajfenntartást. A veszélyforrástól pedig igyekszünk megszabadulni. És sose lehet az ember elég óvatos: Kongóban a pigment hiánnyal született albínókat rendszerint kiközösítik. A HIV-fertőzés elleni harcot pedig az nehezíti, hogy a társadalom megbélyegzése miatt sokan inkább eltitkolják betegségüket. Ha nagyobb a valós, vagy vélt kockázat, akkor pedig még óvatosabbá válnak az emberek. Jó példa erre a világtól szinte teljesen elszigetelt leprások helyzete. A veszély elkerülésének ösztöne sok mindenre magyarázatot adhat, és persze sokféleképpen lehet értelmezni. Evolúciós szempontból azonban bizonyos, hogy a bizonytalanság észlelése eltérő módon csapódott le genetikai kódunkban. Amerikai kutatók azonosítottak egy géncsoportot, amely felelős lehet a betegségektől való félelemért. Az 5-HTTLPR nevű gén rövidebb variációjával rendelkezők esetében nagyobb valószínűséggel fordul elő az egészségügyi kockázatoktól való rettegés, mint a gén hosszabb variációjával rendelkezőknél. Ha egy csoport tagjai túlnyomórészt rövid 5-HTTLPR génvariációkkal rendelkeznek, akkor az egész közösség életét meghatározhatja a betegségektől való rettegés és ennek minden további következménye.
Kongóban pedig nagyon félnek a betegségektől. Érett felnőttek szemébe ül ki a rettegés, ha szervezetük a megszokottól eltérő jeleket produkál. Persze az országban ezeket a jeleket nem lehet figyelmen kívül hagyni, hiszen szinte minden család veszített már el valakit a túl későn diagnosztizált betegségek vagy az orvosoktól való félelem miatt. A szomszéd fiú, a tanár gyereke, és a nagyobbik testvér emléke sokáig él a családok emlékezetében. És erről szólnak a mindennapok. Ezek, vagy éppen a maláriás gyermekét féltő tanár kétségbeesése a kórházi számlától könnyen meggyőzheti az embert arról, hogy amíg a fertőző betegségek előfordulása ilyen magas, addig nem a közügyekkel való foglalkozás lesz az elsőszámú társadalomformáló erő. Még akkor sem, ha a nemzetközi szervezetek dollármilliókat fektetnek az állampolgári ismeretek oktatásába és terjesztésébe.
Nagyon nehéz lenne ugyanakkor a félelmet és hatásait számszerűsíteni. Egyedi példák alapján csak egy benyomást kaphatunk, amelyet látszólag semmilyen tudományos bizonyíték nem támaszt alá. Ha csak az nem, hogy statisztikai összefüggés van a fertőző betegségek elterjedtsége és a demokrácia fejlettsége között. Minél gyakoribbak a megbetegedések, annál kedvezőtlenebbek a demokrácia kilátásai. Ez persze nem újdonság annak, aki próbált már állampolgári részvételre buzdítani kongói embereket: az égvilágon semmi értelme nincs a nők jogairól, a szelektív-hulladékgyűjtésről vagy éppen a közvetlen demokrácia svájci modelljéről beszélni, amíg a félelem határozza meg az emberek gondolkozását. Meg persze a remény és a hit.
Sok magyarázata lehet annak, hogy miért nem erősödtek még meg a demokratikus intézmények. De ha abból indulunk ki, hogy a demokráciához bizonyos mértékű kiszámíthatóság szükséges, akkor nem feledkezhetünk meg az evolúciós biológiában parazita-stressz modellként elemzett félelem hatásairól sem. Érthetetlen, hogy az Afrikába induló fejlesztéspolitika miért nem kalkulál ezzel a modellel. A korrupció elleni fellépés, az állami transzparencia, vagy éppen a nők társadalomban elfoglalt helyzetének javítása semmitmondó fogalmak lehetnek az ország lakosságának hetven százalékát kitevő statisztikai szegény számára.
Európából már több száz éve sikerült kiszorítani a tömegeket rettegésben tartó járványokat. Afrikában sajnos ennek még nem jött el az ideje és abban biztosak lehetünk, hogy amíg ez nem változik, addig nem politikusok fogják alakítani a trópusi vidékek politikáját. Sokkal inkább az orvosok és a papok.