A napokban ismét súlyos harcok voltak a felek között, jelentették be az érintettek még pénteken (09.07.) és mint szokott lenni, az áldozatokról és a harcok kimeneteléről ezúttal is mást mond a két oldal: Kartúm szerint egy dél-kordofáni és egy észak-darfúri csütörtöki (09.06.) összecsapásban összesen 77 lázadót öltek meg és a milicístákat menekülésre kényszerítették.
Ezzel szemben a kordofáni harcokban érintett Szudáni Népi Felszabadítási Mozgalom-Északi frakció (SPLM-North) azt állította, hogy elfoglaltak egy katonai ellenőrzőpontot Hajr al-Dum térségében és megfutamították a kormánykatonákat, míg a darfúri harcokat megvívó Igazság és Egyenlőség Mozgalom (JEM) közleménye szerint a harcokban több falu ellen végrehajtott támadást vertek vissza, amelyben több kormánykatonát megöltek. De mint Kelet-Kongóban vagy Szomáliában, itt is elég nehéz biztos képet kapni arról, mi történt a helyszínen, hiszen ezekben a térségekben nem sok újságíró jelenik-jelenhet meg. De ez nem csak egy elszigetelt eset volt, az erőszak sajnos még mindig a mindennapok része Darfúrban is, ahol Kutum és El-Waha településein szeptember 5.-én például szükségállapotot kellett kihirdetni, miután aznap kora reggel a Szudáni Központi Tartalékos Erők állományába tartozó katonák megtámadták az észak-darfúri Kutum településének rendőrségét, fegyvereket, autókat zsákmányoltak majd felgyújtották az épületet egy akcióban, amely sokak szerint bosszú volt a kutumi rendőrök által egy nappal korábban, szeptember 4.-én meggyilkolt három határőrért.
A teljesen kiégett épületben minden eszköz és papír odalett, ráadásul a rendőri állománynak a kutumi kormánykatonák laktanyájába kellett áttennie székhelyét. Azonnal kijárási tilalmat vezettek be, bezártak a közintézmények, iskolák és boltok is, a kutumi utcák pedig teljesen elnéptelenedtek. A két, egymástól úgy 120 kilométerre fekvő településen augusztus elseje óta tart az erőszakos események hulláma, amikor is Kutumban meggyilkolták az el-wahai körzeti rendőrkapitányt, amelyre válaszul nem sokkal később megkísérelték eltenni láb alól a kutumi rendőrkapitányt is. A háttérben etnikai feszültség húzódik meg, az el-wahai rendőrtiszt magasrangú vezető volt az zayidya arab törzsben és törzsének tagjai és egyáltalán a térségben élő arab csoportok úgy vélik, hogy a gyilkosság mögött a fekete afrikai zaghawák állnak – akiknek soraiból egyébként a kutumi parancsnok került ki.
Így nem csoda, hogy ismét meg kell említeni a darfúri konfliktusban már oly ismertté vált Janjaweedet, amely a térségben újra támadásokat hajtott végre, főként egy kassabi menekülttábor ellen. A helyzet kezelése érdekében a tartalékos erőket és a rendőri egységeket átköltöztették Damrat Al-Shaikh térségébe, a kutumi biztonsági helyzet kezelését pedig a szudáni hadsereg megerősített 22. dandárjának kezébe helyezték. Ezek a sorok is azt mutatják tehát, hogy a korábban aláírt békeszerződések és a harcokban bekövetkezett szünetek ellenére a darfúri tartományokban a szituáció még mindig robbanásra kész puskaporos hordóra hasonlít. A déli tartományokban kicsit másabb a helyzet, az ottani harcoknak főleg Dél-Szudán és Kartúm viszonyához van köze, olyannyira, hogy utóbbi szerint Juba támogatja a lázadók harcát Dél-Kordofánban és Kék Nílusban, azért, hogy a későbbiekben megszerezhesse az értékes tartományokat, bár ezt az állítást a déliek tagadják és hasonló vádakkal illetik Szudánt.
Az biztos, hogy a harcok – ahogy fentebb is olvasható volt – rendszeresek, ami nem jó előjel a két ország között nemrég kezdődött béketárgyalások apropóján, hiszen veszélyeztetik a mindkét ország számára oly létfontosságú olajexportot – talán ez egy olyan érv, ami azt támasztja alá, hogy Juba közvetlen támogatásának emlegetése a lázadók kapcsán csak alaptalan vádaskodás. Kartúm szerint mindenesetre az SPLM-N-nek nem áll érdekében a helyzet mielőbbi megoldása, ezért húzza a béketárgyalások létrejöttét és nem erőlteti a békét sem, ráadásul a jubai kormánypárttal fennálló viszonya mindenképpen egy olyan jel, ami valamiféle kapcsolat fennállását bizonyítja a két fél között. A májusban az ENSZ Biztonsági Tanácsa arra utasította Szudánt és az SPLM-N-t, hogy ha el akarják kerülni a nemzetközi katonai beavatkozást, akkor mindenképpen üljenek tárgyalóasztalhoz, ez meg is történt, bár kevés eredménnyel – augusztus negyedikén annyiban sikerült csak megegyezni, hogy Dél-Kordofán és Kék Nílus tartományokban engedélyezik a humanitárius szervezetek jelenlétét.
De Kartúm ezt is csak egy eszköznek látja, hiszen ahogy utaltak rá, az SPLM-N azon kívánsága, hogy Dél-Szudánon és Etiópián keresztül érkezzen ez a humanitárius segítség, azt mutatja, hogy a lázadók fegyvereket és egyéb felszereléseket kapnak segély álcája alatt. Sőt, az etnikai feszültségek még a tárgyalóasztal mellett is felütötték a fejüket, a szudáni kormány szerint az SPLM-N vezetőjével, Yasir Armannal tárgyalni sem túl hiteles, hiszen abból kiindulva, hogy Arman észak-szudáni arab, nehezen feltételezhető, hogy Kordofán és Kék Nílus fekete afrikai populációját képviselné. Annak ellenére, hogy így elég komplikáltnak tűnik a dolog, katonailag a lázadók egy egységes szövetséget alkotnak, főként a közös “ellenségnek” köszönhetően, 2011. november 11.-én a Szudáni Felszabadítási Hadsereg-Abdul Wahid vezette frakciója (SLA-AW), a Szudáni Felszabadítási Hadsereg-Minni Minawi vezette része (SLA-MM), az SPLM-N és a JEM megegyezett, hogy támadásaikat összehangolják és szervezetten lépnek fel a szudáni hadsereg ellen – létrehozták a Szudáni Forradalmi Frontot (SRF).
Ez az egység azonban erőteljesen a katonai harcra korlátozódik, politikailag egyáltalán nincs egység a lázadók között és ez a megosztottság a jövőbeni béketárgyalásokra is elég sötét árnyékot vethet. Az SLA-AW és az SLA-MM egyébként főleg Észak- és Dél-Darfúrban tevékenykedik a fentebb már említett zaghawák védelmében és sajnos ezért mindenki, aki ebbe az etnikumba tartozik, súlyos attrocitásnak van és volt kitéve – például volt olyan kormányzati intézkedés, amelynek segítségével a zaghawák elüldözése után az elüldözőké lehetett előbbiek földje.
Aztán voltak itt kőkemény bombázások is falvak ellen, amelyek környékén a civil lakosság védelmének érdekében az SLA-AW és MM egységei tartózkodtak, azonban ezen támadások ellenére mindkét csoport elég jól harcolt, fegyverek és autók zsákmányolása mellett több sikeres támadás is köthető nevükhöz – létszámuk pedig nem csökken, hiszen sok fiatal menekült, a táborok helyett a hozzájuk való csatlakozást választja. Ez a két SLA frakció egyébként múltjukból is adódóan elég szorosan együttműködik és szintén sűrűn tartják a kapcsolatot a legnagyobb darfúri mozgalommal, a JEM-mel és az abba 2011. októberében beolvadt Szudáni Köztársági Felszabadító Erők (SBLR) csoportjával is.