A világnak ez a mindentől távoli, kietlen, rideg, kiszáradt folyómedrekkel tagolt, aloe fajtákkal, kaktuszokkal, kandeláberfákkal és sűrű akácia bokrokkal benőtt félsivatagi vidéke alig változott az elmúlt évszázadok során. Még ma is az érintetlen vadon, a természeti népek világa. Szinte semmilyen infrastruktúra nem áll rendelkezésre, esős időben járhatatlanná válik. Mégis, több mint 45 nép él ezen a területen. Közülük az egyik leghíresebb és népesebb a 47 000 fős hamer törzs, amely nemcsak csodaszép asszonyairól (akik a kauri csigákkal díszített kecskebőr szoknyán túl ritkán húznak magukra más ruhadarabot), hanem a férfivá avató bikaugrási szertartásáról is ismert.
A hamerek félnomád állattenyésztő nép. Kecskéket, birkákat és marhát tartanak, amelyek száraz évszakban szinte az egyetlen táplálékforrást jelentik számukra. Pár havonta odébb költöznek friss legelőkre. A közösségi tulajdonban álló területeket a törzs bármely tagja használhatja, kedvére vethet-arathat, gyűjtheti, amit talál. A nők botokkal művelik a földet, cirokot, kukoricát, babot, tököt termelnek. Vizet hordanak, főznek és vigyáznak a gyerekekre, akiket nyolc éves koruktól fognak munkára. Ugyancsak a nők építik a faágakból, száraz fűből emelt alacsony kerek, kúptetejű, alig pár méter átmérőjű, keskeny bejáratú, tüskekerítéssel övezett lakóházakat. A fiúk egy ideig a földeken dolgoznak, őrzik a csordát, majd felnőttként az állatokra vigyáznak és méhészkednek.
Bár a hamerek nagy többsége muszlim, hisznek a jó és rossz szellemekben, bizonyos állatoknak, természeti jelenségeknek nagy fontosságot tulajdonítanak. A bikaugrás az egyik legfontosabb hagyományuk, ennek teljesítésével válik egy fiú felnőtt férfivá. A törzs öregjei döntik el, hogy a jelölt mikor elég érett a megmérettetésre. Némi pénzügyi hozzájárulás ellenében egy ideje turisták számára is lehetővé teszik a szertartások megtekintését, melyre általában az aratás utáni gazdag időszakban kerül sor. 2010 októberében egy ilyen eseményen vehettem részt.
A poros, alig 1000 lakosú Turmi szélén, egy kiszáradt folyómeder melletti bozótosban fekvő kis tisztás népszerű helyszíne a környékbéli szertartásoknak. Végében sárga műanyagtetővel fedett magas betonemelvény áll, mely láttán első gondolatom az, hogy átverés az egész, megint egy jól begyakorolt helyi show műsort fogok látni. Kezdetben ugyanis több turista van, mint hamer, mindenki saját helyi kísérővel érkezik. Az enyémet Balinak hívják, vékony, alacsony, rongyos ruhába öltözött, angolul jól beszélő fiatalember, aki bár semmilyen törzsi díszt, ruházatot nem visel, hamernek vallja magát.
A színpad szélén négy nő ül, a jelölt testvérei és sógornői (az anyja nem jöhet el a szertartásra). Magas arccsontú, nagy sötét szemű, apró vörös agyaggal borított hajú, felesleg nélküli karcsú, munkában megizmosodott, büszke tartású asszonyok. Ruházatuk mindössze a hagyományos kecskebőr szoknyából, kauri-csigával díszített pántokból, a lábszárukra erősített bőrszíjon lógó csengettyűkből áll. Karjukat fémkarperecekkel helyenként elszorítják, így hangsúlyozva gömbölyűségét. Egy ideig csendben várakozunk, majd felállnak, a kezükben tartott fém tülkökkel tülkölni valamint kiabálni és énekelni kezdenek. A tülkök hangja olyan magas és erős, mint a wuwuzeláé. Dalukkal a jelölt kiváló tulajdonságait és érdemeit tudatják a világgal, valamint jelzik a rokonságnak, hogy igyekezzenek, mert hamarosan kezdődik a szertartás. Lassan gyülekezik a nép, kisebb-nagyobb csoportokban érkeznek a szépen felékszerezett nők és a kopaszra borotvált, derekuk körül mindössze egy színes szövetdarabot viselő, tollakkal, színes gyöngyfonatokkal ékített, a bikaugrást már teljesített fiatal férfiak, a maza tagjai. Az ő feladatuk a szertartások falvakban történő megszervezése, felügyelete és lebonyolítása.
A maza megérkezésével kezdődik a ceremónia. Az előttem kibontakozó események váratlanul érnek és minden elképzelést felülmúlnak. A maza tagjai eltűnnek, majd frissen vágott hosszú vékony vesszőkkel térnek vissza és ezzel elszabadul a pokol. Az időközben összegyűlt közel 30-40 asszony, lány kis csoportokban rohanja le őket, ők pedig minden erejüket beleadva végigsújtanak rajtuk a vesszőkkel. A kis tisztást betöltik a csattogás hangjai, és a szinte önkívületben rikoltozó, tülkölő, egymást lökdöső nők tömege, akik mindent elkövetnek azért, hogy őket érje az ütés. Arcizmuk sem rezzen, pedig a kegyetlen csapásoktól fényes, zsiradékkal bekent meztelen hátukon már csíkokban reped, hólyagzik fel a bőrük. Még egy terhes nő is ott ugrál köztük, vele azonban „kesztyűs” kézzel bánnak, vigyáznak, hogy lehetőleg csak a karját érje a nem túl erős, de ettől még fájdalmas ütés. Bali szerint megszokták a verést, mivel a férjek rendszeresen bántalmazzák őket, ez a hamereknél teljesen normális. A nők a jelölt rokonai, akik ilyen módon mutatják ki iránta érzett szeretetüket és lojalitásukat. Ez szoros köteléket hoz létre köztük: ha a nő a jövőben szükséget szenvedne, a testvére-rokona, akiért a ceremónián megverette magát köteles segíteni rajta, a sebek nyomai nem engedik elfelejteni az áldozatot. Minél több sebhely van egy nőn, annál magasabb a társadalmi státusza, mivel vesszőzés hegei a család iránti erős elkötelezettségét bizonyítják.
Időközben megérkezik a jelölt, egy vékonyka, jelentéktelennek tűnő fiatalember, akinek egyébként kopaszra borotvált feje legtetején magasra tupírozott, hosszú haj ágaskodik. Egyre gyűlnek a törzs öregjei is, AK-47-eseiket hanyagul tartva külön csoportokban állnak vagy ülnek díszesre faragott fejtámaszaikon. Csendben beszélgetve, egykedvűen nézik a ceremóniát. Minden férfi egy fából kifaragott fejtámaszt hord magával, amely kispárnául is szolgál. Ezt rakják a nyakuk alá, hogy megóvják a néhányuk által a fejtetőre kreált színes, strucctollakkal, gyöngyökkel díszített kontyszerű agyagos hajkölteményeket. Bali felvilágosít, hogy kizárólag a fontos emberek és kiváló harcosok jogosultak ilyen módon viselni a hajukat, illetve térdig, mintákkal díszítve, zokniszerűen kifesteni a lábszárukat. Időnként vékony gallyakkal a frizurák alá nyúlva óvatosan vakargatják viszkető fejüket.
A tisztás talaját lassan beborítják az eldobált, „egyszer használatos” vesszők. Amikor elfogynak, kis szünet következik be, majd az utánpótlás megérkeztével a vesszőzés újult erővel folytatódik. A nők sokszor olyan agresszíven lökdösik, provokálják, gúnyolják a fiatalembereket, hogy „szégyen a futás, de hasznos” alapon inkább elfutnak, de hiába, követik őket. Külön harc folyik azért a fiúért, aki a legnagyobbat tudja ütni. Aki gyengébbet suhint, addig gúnyolják, amíg újra megpróbálja, ilyenkor az, akiről az előző csapás lecsúszott előjogot szerez arra, hogy ismét rajta csattanjon a vessző. A nők élén a két testvér áll. Ők kérik és kapják a legtöbb ütést, ép folt szinte nincs is a hátukon. Apró fényes rubincseppekként gyöngyözik a vér a sebekből. Ezek bizony maradandó, egész életre szóló sérülések.
Jó másfél óra után a maza elfárad és beül az árnyékba. Ekkor már közel 100-150 ember gyűlt össze. A nők táncolni kezdenek, a tülkök és az ének hangjához a lábszárakra kötözött csengettyűk ütemes hangja csatlakozik. Kettesével-hármasával egy sorban fel alá vonulnak a tisztáson, csoportba tömörülve, talpukat keményen a földhöz csapva ugrálnak a térdig érő porban, majd a csoport felbomlását követően pihenő, a fáradtság vagy fájdalom legkisebb jele nélkül elölről kezdik a koreográfiát. Ezalatt a maza tagjai arcfestésbe kezdenek, a tanú és a két legjobban megvesszőzött nő arcát festik ki a helyszínen vízből és kövek őrléséből származó porból készített festékekkel. Lassan a táncosok is megpihennek, és egymást váltva énekelni kezdenek, Bali szerint így hívják a marhákat.
Váratlan ajándéka az életnek egy nem turistáknak szóló ünnepségen részt venni, észrevétlenül elvegyülni a törzs tagjai között. A hamer nők szépsége méltán híres. Különösen egy még nagyon fiatal, éppen csak serdülőkorba lépett gyönyörű, nyúlánk kislányra figyelek fel. Ha a világ más táján születik mennyire más sors várhatna rá! Itt gyermekként körülmetélik, majd akarata ellenére férjhez adják. Férje, akivel soha nem étkezhet együtt, a hagyomány szerint az esküvőt követően egy évig nem szól hozzá, bármikor ok nélkül megverheti, keményen dolgoztatja, folyamatosan megalázza. Ha ezt az összeszokási időszakot „sikeresen teljesíti” kiérdemli, hogy hozzászólhasson az urához. Férfirokonai kedvéért részt kell vennie a vesszőzés fájdalmas ceremóniájában, ha nem teszi, kiközösítik. Dolgozik a földeken, házat épít, gyerekeket szül, neveli, gondozza őket. Naponta vizet hord a több kilométeres távolságra lévő kutakból. Ha megözvegyül, ami gyakran előfordul, mivel a férjek általában jóval idősebbek, nem lehet társa további élete során. Talán soha nem lesz szerelmes, és nem is tudja, milyen szeretve lenni. És mindezek ellenére ezek a nők képesek önfeledten mulatni, táncolni, énekelni. Elnézem a büszke tartású és komoly nézésű, mosolytalannak tűnő, csendben beszélgető asszonyokat, ahogy a porban ülve szoptatják gyermekeiket és hálát adok a sorsnak, hogy nem hamernek születtem…
A háromórás bevezető után felkerekedik az ünneplők hada és átmegyünk egy újabb tisztásra. Miközben a nők újra énekelni, táncolni kezdenek, a bozótból 30-40 marhából álló csordát hajtanak ki. Középre terelik, majd körbetáncolják, tülkölik a megzavarodott állatokat. Ezalatt a maza néhány tagja a tisztás szélén vesszőkből köteget köt és egy tehénbőrt terítenek le a földre. A jelölt immáron szinte teljesen meztelen, a válla felett átkötött vékony, fakéreg szalagot visel (amely spirituális védelmet biztosít a számára), nyakában elől bőrkötény lóg. Tanújával együtt ráülnek a bőrre egymással szorosan szembe, terpeszben, kezükbe veszik a nyalábot, az „ígéret fát.” A tanú ráfog a jelölt kezére és karjukat hátul egymáséba kulcsolva, átláthatatlan módon körbeveszik őket a törzs öregjei. Bali szerint most tesz ígéretet arra, hogy a törzs hasznos tagja lesz.
Az esküt követően az emberfal felbomlik. A maza egyenes sorba rendeződik, a nők elhallgatnak és felzendül a férfiak lágy, dallamos mély basszusa. Borzongató élmény, ahogy énekelnek. Négy, korommal feketére festett testű férfi négyszer körbefutja a marhákat és az időközben a csorda közepére sétáló, immáron csak a szalagot viselő jelöltet, hogy ezzel távol tartsa és elűzze a gonosz szellemeket. A maza tagjai kiválogatják és szorosan egymás mellé állítva sorba rendezik a szertartásban részt vevő kilenc tehenet (elnevezése ellenére ugyanis csak tehenek vagy herélt bikák válogathatóak ki a bikaugrásra). Az állatokat nekifeszülve, a szarvuknál és farkuknál fogva keményen megtartják, hogy ne tudjanak mozogni. Legalább annyira izgulok, mint a jelölt, hogy sikerül-e a próbát teljesíteni. Ha elsőre nem sikerül, még egyszer megpróbálhatja. Ha másodszorra is leesik, a törzs nőtagjai megvesszőzik és abban az évben már nem válhat férfivá, de egy év elteltével újabb próbát tehet. A mai jelöl azonban nagyon ügyes. Egy ugrással felpattan az első tehén hátára, majd előírásszerűen, oda-vissza négyszer végigfut rajtuk úgy, hogy minden újabb körnek a talajról fut neki. Sikerült! Immáron férfivá, a törzsi társadalom felnőtt, teljes jogú tagjává vált, aki jogosult megnősülni, gyerekeket nemzeni és csordát birtokolni! Igaz, csak akkor vehet magához asszonyt, amikor a szülei megengedik, és az első feleséget is mindig a szülők választják. Mivel egy menyasszony ára 20-30, komoly vagyonnak minősülő kecske, így sokszor csak a harmincas éveikben kerül erre sor (a lányok átlag 17 évesen mennek férjhez). Egy gazdag férfi akár 3-4 feleséget is vehet magának.
A sikeres próbát követően a hangzavart mintha elvágták volna. Négyórányi tánc és énekelés után némán, a lépésekre ütemesen zengő csengettyűk dallamára a résztvevők hazaindulnak, hogy aztán napokig tartó ünnepléssel, lakomával fejezzék be a ceremóniát.
Együtt haladva velük eltűnődöm a látottakon. Talán az egyik utolsó időpontban élhettem át szertartásuk varázsát, amely majd lassan eltűnik az elkerülhetetlen fejlődés közömbös fogaskerekei között. Hamarosan megépül az út, beindul a mobiltelefon szolgáltatás. Vajon milyen jövő vár a hamerekre? Milyen hatással lesz életükre az Omo-folyón megépítendő hatalmas gátrendszer, amely az évezredes folyamatot megváltoztatva szabályozza majd az életet jelentő áradásokat?
Végtelenül önző, képmutató módon arra vágyom, hogy Afrikának legalább ebben a szegletében semmi ne változzon. Hogy megmaradjon a természetes tisztaság, a kristálytiszta levegő, a szabadon futkosó apró antilopok és gyöngytyúkok, a színes törzsi ékszerek és évezredes hagyományok, szokások világa. Hogy az utakat ne borítsa műanyag szemét, a falvakat ne lepjék el a nincstelen, reményvesztett, a gyors fejlődéshez felzárkózni képtelen koldusok. Hogy a „fejlett világ” rohanásának követése helyett a kvarcórákat továbbra is csak fejdísznek, nyakláncnak hordják a lányok. Hogy ne lássak bikaugrás közben, kiábrándító módon mobilozó harcosokat. Hogy oda nem illő nyugati rongyok, szétszakadt tornacipők helyett továbbra is büszkén viseljék színes ékszereiket, hagyományos ruházatukat. Hogy az egyén értékét továbbra is személyes tulajdonságai, bátorsága, rátermettsége, tehetsége és ne pusztán vagyonának nagysága alapján állapítsák meg.
Mindenki jogosult a fejlődés útjára lépni, de félek, hogy az előnyök mellett ez az egyéni érdek feletti közösségi értékek, tradíciók halálával fog végződni. Természetesen az olyan hagyományok kihalását, mint a nők körülmetélése, mindennapos bántalmazása, megalázása, árucikként kezelése maximálisan támogatom. Egyáltalán nem biztos azonban, hogy a modernizáció eredményeként ezek a népek boldogabban fognak koldusként élni valamely település határában, mint most büszke, de biztos szegénységükben, a bajt a közösség összefogásával túlélve. Ezt a fajta „haladást,” az annak első jeleként megjelenő egyéni birtoklási vágyat talán már mi magunk, turistaként elindítottuk, amikor terepjáróinkkal, fényképezőgépeinkkel, műanyag palackjainkkal, pénzünkkel, ajándékainkkal „lerohantuk” őket. Bali például már nem úgy tűnik, hogy része akarna lenni a hagyományos életformának. Az utak megépülése felgyorsíthatja az idő folyását, mely következményeként Afrikának ez az utolsó, szinte még érintetlen szeglete is eltűnhet népeivel, évezredes szokásaival együtt.