A többnyire csak békés polgárairól, gyönyörű horgásztúráiról vagy éppen a bulvársajtóban Madonna gyermekéről ismert Malawi országában Bingu Wa Mutharika elnök diktatúrát építő intézkedései ellenére mostanáig nem igazán történtek súlyosabb tüntetések, esetleg véres erőszakba torkolló politikai megmozdulások. Egészen a múlt hétig, hiszen július 20.-án, szerdán tízezrek vettek részt az ország több városában tartott kormányellenes felvonulásokon, amelyek rövid idő alatt erőszakba torkolltak, miután a kivezényelt rendőri erők éleslőszerrel nyitottak tüzet az emberekre – a később kiadott számok szerint 19 ember életét veszítette, mielőtt a hadsereg kivezényelt egységeinek sikerült rendet teremteni. A halálos áldozatok főleg a három leginkább érintett településre, a fővárosra, Lilongwére, az északi Mzuzu (300 kilométerre az előbbitől) illetve a gazdasági székhelynek számító Blantyre településére korlátozódtak. Hiába azonban a hadsereg jelenléte, a következő nap (csütörtök) sem hozott nyugalmat, hiszen a kiadott éles tűzparancs ellenére a fentebb említett két városban ismételten utcai tüntetések, fosztogatások, erőszakos cselemények voltak, ráadásul a korábban még békés hangulatú városokban, így például Limbében, Chinsapoban, Chilindében és Mulliban is az utcára vonultak az emberek, annak ellenére, hogy Mutharika délben 20 perces beszédet intézett népéhez, amelyben békére és a párbeszéd megkezdésére szólította fel a lakosságot és a civil szervezeteket. Egyúttal ismét kiderült, hogy melyik a leginkább hatékony kommunikációs eszköz az országban: a civil szervezetek, ellenzéki csoportok, a rendőrség és a kormány is a rádiót használta fel arra, hogy megszólítsa a népet, a népet, amelynek valószínűleg most lett elege a hónapok óta tapasztalható gazdasági nehézségekből, amelyek már az amúgy sem könnyű napi megélhetést sodorták veszélybe. A véres rendteremtéssel egyidőben megkezdődött a felelős válogatás nélküli felkutatása is, szerdán és csütörtök csak a fővárosban a tüntetések 50 állítólagos vezetőjét, szervezőjét tartóztatták le, mellettük pedig fotósok és újságírók is őrizetbe kerültek – a sebtében kiadott bírósági rendeletre hivatkozva, amely betiltotta a megmozdulásokat (jogellenesen). Ez pedig tökéletesen rávilágított arra, amiért ezeket a megmozdulásokat megszervezték: az ellenzék folyamatos, évek óta tartó elnyomására, a sajtószabadság elleni bűnökre és a kormányzat hibás politikája miatt kialakult gazdasági nehézségekre. A feldühödött fiatalok több városban is támadást intéztek az uralkodó párt, a Demokratikus Haladás Pártjának (DPP) irodái ellen, Mzuzuban fel is gyújtották azt, de igazából más településekről is lehetne hasonló incidenseket felsorolni, amelyekre a rendőrség könnygázzal, éleslőszerrel és verésekkel válaszolt – utóbbiaknak a két nap alatt legalább egy tucatszor újságírók is áldozatul estek. Persze, mint mindig, most is, megjelentek a tüntetéshez igazából nem “tartozó” garázda elemek, Lilongwe egyik külvárosában, Mchesiben boltokat, bankokat fosztottak ki és rendőrtisztek lakásait gyújtották fel a dühöngő fiatalokból álló bandák. Eddig szólnak összegezve a hírek, de valójában mi történt? Mi vezetett az erőszak teljes elszabadulásához egy olyan békés országban, mint Malawi, amelyet éveken át a demokrácia egyik afrikai mintájának tartottak és ahol a gazdasági fejlődés úgy tűnt, tényleg eléri még a vidéki falvak lakosságát is? Hiszen a nemzetközi közösség is maximálisan támogatta Bingu wa Mutharika elnök gazdaságélénkítő és korrupcióellenes politikáját, amelynek már lehetett is részeredményeit látni az elmúlt években. De mint kiderült, a jó dolgok csak “mézesmadzagot” jelentettek a 2009-es választások előtt, amelyen a nép által akkor még nagyrabecsült és szeretett elnök és pártja elsöprő győzelmet aratott – ezzel pedig megkapta az esélyt egy rég elfeledett rendszer visszahozatalára: Hastings Banda egypártrendszerű diktatúrájáról van szó. Szinte azonnal megkezdődött a szabad sajtó és a független ellenzék elleni elnyomó harc valamint ahogy már többször volt róla szó – az emberek jogainak kurtítása. Megkurtították a szólásszabadságot, a vallásszabadságot és a gyülekezési jogot, betiltották a meleg közötti kapcsolatokat, megváltoztatták a nemzeti zászlót, vád nélküli őrizetbevételek és a helyi választások elhalasztása mutatták, hogy Mutharika rálépett egy olyan útra, amely kizárólag erőszakot szülhet hosszútávon. A mostani, szinte teljes társadalmat felölelő megmozdulások célja pedig az volt, hogy az országot letérítsék erről az útról: szakszervezetek, vallási gyülekezetek, politikai és civil csoportok tucatjai hívták utcára szimpatizánsaikat, akiknek nem kellett kétszer mondani – a rohamosan romló életfeltételek elviselhetetlensége miatt már amúgy is érett a nép akaratának kinyilvánítása. Maga Mutharika pedig annyira arrogánssá vált 2009-es győzelme után, hogy oly sok jelenlegi és korábbi afrikai társához hasonlóan képtelen felismerni, hogy a békének egyetlen igazi akadálya van: saját maga. Hiszen az erőszakon kívül nagyon nem is lehetett más az eredménye annak, hogy saját etnikumából, a Mlomwe törzsből népet csinált egy népen belül, szinte minden vezető pozícióba ebből a népcsoportból kerültek az emberek, az elnök közvetlen környezetében nem is találhatunk más származású embereket – vagy annak, hogy a DPP ifjúsági ágának tagjai július 20.-át megelőzően bozótvágókkal felszerelkezve részegen fenyegetőztek Lilongwe-szerte, felszólítva a polgárokat a tüntetéstől való távolmaradásra. Viszont Mutharikának is igaza van valamiben, ahogy egy beszédben néhány napja rávilágított, az erőszaktól sajnos nem lesz üzemanyag, nem lesz olcsóbb az élelmiszer és nem fognak csökkenni az adók sem. De mi vezetett a korábban egészen jól muzsikáló malawi gazdaság néhány hónapja tartó mélyrepüléséhez? A nemzetközi kapcsolatok megromlása és az így elmaradó segélyek mindenképpen olyan tényezők, amelyek az elnök és kormánya számlájára írhatóak. Ahogy arról már volt szó itt a blogon még májusban, a történet nagyjából év elején kezdődött, amikor Nagy-Britannia és Németország először kezdte el nyíltan bírálni Mutharika diktatórikus tevékenységeit és gazdaságpolitikáját, amely rövid időn belül diplomaták kölcsönös kiutasításához, majd a brit illetve a malawi nagykövet kiutasításához (előbbinek Mutharikát bíráló nyilatkozata a WikiLeaks oldalán jelent meg először) és most júliusban pedig a segélyek felfüggesztéséhez vezetett, ami Nagy-Britannia esetében most 30 millió dollárt elvesztését jelenti (miközben az ország költségvetésének 40%-át a donorok fedezik). London egyébként éves szinten 122 millió amerikai dollár támogatást ad Malawinak, amelyből 49 millió dollár teljes egészében az egészségügy fenntartására megy el – ennek az összegnek az utolsó részlete már nem fog megérkezni, ahogy nem került megújításra a hatéves, júniusban lejárt támogatási terv sem. Ezzel egyidőben más donorok is csökkentették támogatásukat a 15 milliós ország felé (összességében Mutharika miatt 400 millió dollárt veszít évente Malawi), ezzel pedig az amúgy sem egyszerű gazdasági helyzetet az elviselhetetlen kategóriába sodorták. De ez csak egyetlen faktor a gazdaság megroppanásának komplex folyamatában, az új adószabályok sem könnyítették meg az emberek helyzetét, hiszen a júniusban közzétett új csomag szerint például 16,5% általános forgalmi adót kell fizetni az alapélelmiszerek után egy olyan országban, ahol az emberek 75%-a kevesebb, mint napi 500 forintból kénytelen megélni. A csomagra azért volt szükség, mert a segélyek jelentős lecsökkenése miatt Mutharika merészet vállalt és nullszaldós költségvetést jelentett be a 2011-2012-es költségvetési évre, azaz minden kiadást hazai bevételből kell fedezni – a bevételek növelésének legkönnyebb és legismertebb módja pedig az adók emelése. A legfőbb ok azonban minden, a malawi gazdaságot valamennyire ismerő ember számára nyilvánvaló: a helyi valuta átértékelése és az ebből fakadó áremelkedések és folytonos üzemanyaghiány. A relatíve forinttal egyenértékű malawi kwacha árfolyamát a kormány mesterségesen erősen tartja a külföldi valutákkal szemben (főleg a Malawiban a fekete gazdaságot üzemeltető amerikai dollárral szemben) attól való félelmében, hogy a gyengülő pénz az árak emelkedését és súlyos inflációt vonna maga után. Ez persze bizonyos szinten igaz is, de minden gazdasági szakértő egészségesnek tartana egy kezelhető mértékű inflációt főleg azért, mert egy “normális” mértékű leértékelődés növelné a termelést és több hatáson keresztül, de végsősoron erősítené a külkereskedelmi mérleget – ezzel pedig növekedne a kormány rendelkezésére álló külföldi valuta mennyisége is. Ha pedig ez növekedne, akkor a kormány is nagyobb mennyiségben tudna üzemanyagot importálni és végre megszűnnének a hosszú kocsisorok a benzinkutak előtt, ami nagyjából mindennapos helyzet úgy két éve – szintén mindennapos egyébként az akadozó áramellátás és a városokban tapasztalható vízhiány is. Mutharika a Nemzetközi Valutaalapot (IMF) teszi felelőssé a helyzetért, hiszen szerinte az IMF rendelkezéseinek megfelelően került magánkézbe az üzemanyagimport és szállítás továbbá az árfolyamot is külföldi bankok tartják azon a szinten, ahol most áll. Továbbá az üzemanyaghiányban nagy szerepe van a “hatalmas gazdasági fejlődésnek” is, hiszen a hatalmas építkezések és a mezőgazdaság rohamos fejlődése óriási fogyasztást generál – ez azért erősen kétségbe vonható. A helyzet kezelésére is kész az elnök terve: állami kézbe fogják az idei év végén venni a teljes üzemanyagellátó-hálózatot, továbbá a Malawi Jegybank fogja a külföldi valutatartalékokat kezelni és igyekszik majd meggátolni a feketepiac virágzását. Az írás végén azonban a kritikus hangok ellenére sem szabad összehasonlítanunk a helyzetet akármelyik észak-afrikai ország helyzetével, hiszen Mutharika a bírálatok ellenére is eredményeket tudhat magáénak: mezőgazdaságélénkítő politikáját Magyarországon is megirigyelhetnék, sikerült bőven 10% alá tornázni az inflációt és az AIDS elleni harcban is pozitív előrelépések történtek. De most fordulóponthoz érkezett az ország: ha Mutharika kellő belátást tanúsít, még menthető lehet a helyzete, de ha erőszakkal megpróbál hatalmon maradni, úgy végezheti, mint a kilencvenes években az ország első elnöke, Hastings Banda, akit a nép buktatott meg és akkor már nem “jó elnökként” fognak rá visszagondolni, hanem egy lesz a kontinens zsarnok diktátorai közül. És hogy mi a jelen Malawiban? Jelenleg relatív béke honol az utcákon, az élet is kezd visszatérni a normális kerékvágásba – már ha az utcán járőröző, új parancsnokot követő katonákat leszámítjuk, a kormány elkötelezte magát a felelős megbüntetéséért, nagyjából 250 embert őrizetbe is vettek az elmúlt napokban (hat körözött főszervező azonban még bujkál), a nemzetközi közösség pedig egyrészt sajnálatát fejezte ki a halálos áldozatok miatt, másrészt magyarázatot vár. Kormányzati támogatással eltemették a 19 halálos áldozatot is, Mutharika pedig mindenkiben és mindenben ellenséget látva mindennemű megmozdulás véres elfojtását helyezte kilátásba – ennek ellenére már megkezdődött egy minden eddiginél nagyobb megmozdulás szervezése az ellenzéki csoportok által.