Ki az úr Elefántcsontparton? Elemzés a Gbagbo-Ouattara ellentétről

Houphouët-Boigny utolsó évei és Ouattara miniszterelnöksége

A francia gyarmati státusz után függetlenségét 1960-ban elnyert Elefántcsontparton hosszú ideig Houphouët-Boigny volt az elnök (1960-1993), aki lényegében Franciaország távvezérelt és Afrika egyik, ha nem a leggazdagabb emberének számított. A békét egyrészt az elnök törzse (baoulé) és az északi törzsek által kötött megállapodás, és a Franciaországgal aláírt (titkos) védelmi szerződés garantálta.

Az ország lényegében négy, a határokon jócskán túlnyúló törzsi csoport (mandé, voltaik, kru, akan) érintkezési pontjánál jött létre, a természet kincseiben igen gazdag (kakaó, gyapjú, földgáz, arany, gyémánt). A környező országokból vonzza a bevándorlókat, lakossága mégis nagyon szegény.

A 2010-es választásokat megnyert, északi, diola etnikumú, Alassana Dramane Ouattara mára a franciák egyik legfőbb embere lett a térségben. Muzulmán vallású és ADO-nak becézik. Családja az egykor hatalmas Kong Birodalom (1665-1745 : Malit, Ghánát, Burkina Fasót és Elefántcsontpartot foglalta magába) alapítójának Sékou Oumar Ouattaranak leszármazottja.

Azt is meg kell említenünk – a kulcsfontosságú burkina fasói kapcsolatok miatt – hogy 1932-47 között Felső Volta (BF), Mali, Elefántcsontpart és Niger egy része fuzionált és Francia Szudán része lett. 1960-as függetlenedése után pedig a leendő Burkina Faso lényegében – francia engedéllyel – Houphouët-Boigny vazallusállama lett.

Ouattara megerősítve francia kapcsolatait feleségül vette a francia Dominique Novio-t (Neuillyben Sarkozy adta őket össze). A hölgy „véletlenül“ Houphouët-Boigny elnök (és a gaboni Omar Bongó) egyik jobb keze volt az AICI cég üzletasszonyaként, mely az elnökök ingatlanvagyonát kezelte.

Ezután közgazdasági diplomát szerzett a Pennsylvaniai Egyetemen a Drexel Institute of Technology-nál, majd – amerikai kapcsolatait tovább mélyítendő – az IMF Afrika szekciójának vezetője lett 1984-1988 között, később pedig az Afrikai Államok Központi Bankjának vezetője, 1988-1990 között.

1990-ben megválasztották a súlyos gazdasági problémákkal küzdő (v.ö. Líbia állapotával a 90-es években) Elefántcsontpart miniszterelnökének, egy olyan országban, ahol az elnök cége termelte az ország ananász-termelésének harmadát, miközben a cég munkásait természetesen az állami költségvetésből fizették ki.

Az idegen érdekeltségek, a korrupció felülvizsgálata, az elnöki cégek megnyirbálása, az ország egyébként igen gazdag természeti forrásainak számbavétele helyett az új miniszterelnök külföldi tapasztalatai és kapcsolatai révén más utat választott: Az IMF sugallta kemény kéz + külföldi hitel politikájába kezdett (afrikai „Bokros-csomag“).

Mindezt egyrészt igencsak megszenvedte a lakosság, másrészt eredménye, 1993-ra, miniszterelnöksége végére az lett, hogy a H-B korszak betetőzéseként világrekord méretű, az éves termelés 240%-ra rúgó adósságot halmozott fel az ország. A miniszterelnök tartózkodási engedélyt adott a nagy számban bevándorló munkások számára, mellyel tovább fokozta a burkina fasói (rokon) népek beáramlását, megnövelve a társadalmi feszültségeket az országban.

A Gbagbo-Ouattara ellentét eredetei

A történetbe itt célszerű bekapcsolni az egyik legfontosabb déli, a Krou népcsoport (10%) bété etnikumába tartozó Laurent Gbagbot, a „nép fiát“. Gbagbo (képünkön) egyszerű katolikus családból származik, nincsenek birodalmi felmenői, és már az az egyetlen tény okot ad élete elmélyültebb vizsgálatára, hogy igen gyorsan a hivatalos francia Afrika-politika „legnagyobb problémájává”, Houphouët-Boigny elnök „történelmi“ ellenfelévé vált az országban. Az Abidjani Egyetemen, majd a Sorbonne-on szerzett diplomát és „kisdoktorit“ az afrikai történelemből, kultúrából. A SYNARES felsőoktatási szakszervezet aktivistája lett, 1971-ben és 1973-ban is bebörtönözték. Az 1980-as évek elején is folyamatos tüntetéseket szervezett. Fellépett a korrupt-diktatórikus rendszer ellen, majd az illegális Elefántcsontparti Népfront (FPI) tagja lett. 1985-ben Párizsba emigrált és a PSU (Egyesített Szocialista Párt) táján keresett kapcsolatokat Guy Labertit-vel, a Boigny (1960-1993) elleni harchoz.

1988-ban hazatért, és az FPI titkáraként indult az 1990-es elnökválasztáson (a szokásos korrupt választásokra gondoljunk) ahol a hivatalos eredmények szerint csak 18,3 %-ot sikerül megszereznie. (Egyes ONG-k felmérései szerint viszont 60%-ot kellett volna kapnia.) Ouattara miniszterelnöksége alatt annak reformjai ellen nagyméretű társadalmi megmozdulásokat szervezett, melyeket az agg, prosztatás elnök mellett egyre nagyobb befolyást szerző miniszterelnök véresen levert. Gbagbora 2 év börtönbüntetést szabtak, de fél év múlva a közvélemény nyomására kiengedték. Lényegében egyetlen nagyhatalom sem igen tartotta ekkor fontosnak komolyabban beavatkozni a „civilek védelme“ érdekében és megláthattuk azt is, Ouattara mennyire a demokratikus megoldások embere.

Bédié, a franciák „rossz lova“

1993-ban Houphouët-Boigny (képünkön) halálával 1995-ig a törvények értelmében az ország ideiglenes elnökea Nemzeti közgyűlés elnöke, Henri Konan Bédié lett. Bédié szintén baoulé etnikumú, mint H-B (az ország középső részén helyezkednek el, inkább déli kapcsolatokkal).

Az új elnök első lépéseként felmondta a stabilitás egyik alapélemét, a Baoulé törzs és az északi törzsek közötti megegyezést. A hatalom élén, az 1995-ös elnökválasztási törvény megváltoztatásával gyakorlatilag kizárta Gbagbot és Ouattarát az elnökválasztási versenyből. Ouattara így az IMF főigazgató-helyettese lett, illetve maradt (1994-1999) és e korszakban tovább erősítette francia és amerikai kapcsolatait. 1996-ban a helyhatósági választásokat viszont már Gbagboék (FPI) nyerik.

Az 1999/2000-es hatalomváltás, Gbagbo hatalomra jutása körüli események megértéséhez megint kicsit vissza kell nyúlnunk a történelemben, különben értelmetlen adathalmazt kapunk.

Az 1990-es évek közepén-végén a kiváló francia kapcsolatokkal rendelkező Ouattara még nem számított a hivatalos francia Afrika-politika favoritjának, annak ellenére, hogy Omar Bongóhoz (Gabon) és a francia Martin Bouygueshez (főként telekommunikációs mamutcég vezetője, jelenleg Sarkozy támogatója) már ekkor szoros szálak fűzték. Ekkor még Bédié az első számú favorit, aki azonban a 90-es évek végére jelentősen meggyengült az etnikai szálak „helytelen kezelése“ miatt és azért, mert 1999-re az IMF és a Világban benyújtotta a számlát a Houphouët korszakban felhalmozott adósságokért. Elefántcsontpart egyáltalán nem szegény ország, ám a korrupció által igencsak mélyen sújtott ország további támogatását az intenzív francia lobbi ellenére csak eddig sikerült fenntartani.

A Bédié alatt felújított az ivoirité koncepció (patrióta-nacionalista koncepció a helyi termékeket, értékeket, hagyományokat, bennszülötteket favorizálva), a 90-es évek végére egyre durvább formákat öltött az elnök irányítása alatt, az ellenzék egy részének (Gbagbo is híve) asszisztálása mellett. Ennek értelmében készült el a 2000-es új alkotmány, melyet viszont minden politikai párt támogatott. Ez a 35. cikkelyben ismét lehetetlenné tette a franciaországi száműzetéséből hazatérő (Burkina Fasóból visszaszivárgott hívei kíséretével megjelenő) Ouattara indulását az elnökválasztáson, mert kizárólagos állampolgársághoz és elefántcsontparti apa és anya meglétéhez (mindkét feltétel együttes teljesülése, melyből Ouattara esetében csak az egyik van meg) kötötte az indulás lehetőségét. A rendőrök körében ekkor már az a gyakorlat kezdett terjedni, hogy rendszeresen bevonták azon személyek személyi iratait rutinellenőrzések folyamán, amelyeknek muzulmán hangzású nevük volt.

A fenti lépések kétségtelenül nem tekinthetőek demokratikusnak, ugyanakkor meg lehet érteni a mögöttük húzódó logikát is. Ouattaráék burkina fasói (ill. mali és guineai) kapcsolatai oly mértékű bevándorlást, és az állampolgárság nyilván nem tarthatóságát eredményezték, hogy az északi etnikumok kezdtek veszélyesen megerősödni a déliek kárára. Az 1990-es évek közepén 3 millió burkina fasói állampolgár tartózkodott huzamosabb ideje Elefántcsontparton, az ország területén élő népesség 1/5-ét alkotva, tehát nem elhanyagolható tényezőről beszélünk! Az ország (régió) destabilizálása persze találkozott a franciák hosszú évtizedek óta képviselt érdekeivel a térségben, akik ekkor még nem asszisztáltak nyíltan az etnikai arányok megváltoztatását kitűző törekvésekhez.

Bédié saját érdekében is módosította az alkotmányt, hogy egészen 75 éves korig lehessen indulni az elnökválasztáson. Mellesleg ezen alkotmánymódosítások elkészítésében francia (gaullista, chiracista) szakértők is tevékenykedtek, akiknek ekkori legfontosabb prioritásuk még Bédié hatalmának bebetonozása lett volna, Ouattarával, de főként Gbagboval szemben.

A pénz azonban, mint láttuk pont a legrosszabbkor fogyott el, az elnökválasztás előtt. Bédié már a hadsereget sem tudta fizetni, a franciák kénytelenek voltak elengedni a kezét. A puccs ellene „hivatalosan“ a 75 évre kiterjesztett korhatár miatt tört ki.

Gbagbo hatalomra kerülése

Az alkotmánymódosítás miatt a Legfelső Bíróság tehát (ismét) kizárta Ouattarát. 2000. október 22-én ill. 28-án, az elnökválasztásokon, így némi meglepetésre a zűrzavarban Gbagbo nyert a Boignyt puccsal eltávolító Robert Guéï tábornokkal szemben. A választások tisztasági ez alkalommal is – talán már külön ki sem kell emelni – kétséges, és a fehér szavazatok (12,4%) , valamit a távol maradók aránya (37,42% a részvételi arány) igen magas volt. A győzelem a Baoulé etnikum (kliensrendszer) 40 éves uralmának végét jelentette, de a Bété etnikum is lényegében elszigetelődött.

Guéï nem ismerte el a választás eredményét, Gbagbo hívei távolították el a hatalomból végül. Ouattara pedig fellázította az északi törzseket Gbagbo ellen, mert ő sem ismerte el az eredményt. Gbagbo kihirdette a rendkívüli állapotot, majd az elnök pártja az FPI megnyerte a parlamenti választásokat is, 2000 decemberében (Ouattara pártja az RDR bojkottálta a választásokat.) Felállították közben a Nemzeti Megbékélés Fórumát, melynek minden politikai vezető tagja lett és ez elismerte Ouattara elefántcsontparti nemzetiségét és Gbagbo kormányának legitimitását. 2002. augusztus 5-én „népfront-kormány“ jött létre, melyben minden politikai erő részt vett, még Ouattara RDR pártja is.

Gbagbo elnök tehát 2000-re, 2002-re végre talán nekikezdhetett (volna) „patrióta-nacionalista céljai“, reformpolitikája megvalósításához, a Françafrique felszámolásához vagy legalábbis mérsékléséhez, és természeten emellett saját törzse helyzetbe hozáshoz, de lényegében lélegzetvételnyi szünethez nem jutott az állandó bel- és külföldi nyomásgyakorlás miatt zajló folyamatos politikai csatározások és egyeztetések közepett.

Felkelés, vagy az ország szuverenitását veszélyeztető támadás?

2002. szeptember 19-én, a fenti enyhülési folyamat ellenére, az északiak kihasználva az elnök római távollétét, francia jóváhagyással az MPCI (Elefántcsontparti Patrióta mozgalom, Ouattra is tagja) puccsot hajtanak végre, meggyilkolják Guéït és megszállják az ország területének 60%-át, köztük olyan központokat, mint Bouakét és Korhogo-t. Mint az afrikai konfliktusok többsége, az etnikai kapcsolatokat nem tisztelő határvonalak miatt ez a konfliktus is hamar „nemzetközivé“ vált. Az új erők (FN) célja Abidjan elfoglalása lett. Az ENSZ erői ismét csak későn érkeztek, a támadás ereje elakadt.

A franciák ekkor nem késlekedtek annyit, már szeptember 22-én felállt a Licorne hadművelet az (Abidjan melletti) Port Bouët-ban tartózkodó 43. tengerészeti tüzérségi zászlóaljból. De ahelyett, hogy a legitim, szuverén elnök védelmére siettek volna (az FN nemzetközi haderő, főként burkina fasói és egyéb elemekkel, tehát de iure az ország szuverenitását érte támadás) lényegében a nemzeti erők és a lázadó-intervenciós erők közé települtek. Céljuk természetesen nem Gbagbo, hanem a francia érdekek és állampolgáraik védelme, miközben Gbagbo további gyengülése szintén érdekeiket szolgálta.

Szeptember 30-án kezdődtek meg a tárgyalások a felkelők és a kormány között. Közben Ouattaráékhoz csatlakozott két új felkelő mozgalom, az MPIGO (Jacouba etnikum, Charles Taylor Libériájához köthető kapcsolatokkal) és az MPJ (Igazságért és Békéért Mozgalom). Az Amnesty International egy későbbi jelentéséből kiderül, hogy Ouattara erői (MPCI) etnikai tisztogatást hajtottak végre Bouaké városánál felkoncolva mintegy 60 csendőrt családostól, gyerekestől. (V.ö. a 2011-es eseményeket a felkelők által végrehajtott etnikai tisztogatást Duékoué városánál, több száz áldozattal. Természetesen nem kizárt, hogy Gbagbo erői szintén követtek el etnikai jellegű tisztogatásokat.)

Lényegében több hullámban, de akarva-akaratlan szinte megismétlődött egy az egyben a délszláv háborúban Milosevic által Horvátországgal szemben is követett taktika. A francia, majd ENSZ erőket akkor telepítették, mintegy demarkációs vonalként a felek közé, mikor a támadók/lázadók (ld. szerbek horvát területen, itt az FN csapatai északon) lényegében megteremtették a hidakat saját etnikumaik, csapataik között. Így az ENSZ az egészet de facto legitimálta, megvédte a visszavágni akaró helyi erőktől (akkor a horvátoktól, itt Gbagbo csapataitól). A lényeg mégsem ez, hanem a destabilizált térségben, a zavarosban való halászat előnye, és ezért mindkét (vagy több) harcoló fél korlátozott támogatása.

A kezdet kezdetén még Gbagbonak is jól jött ez a védelem (és a franciák által eladott fegyverek), mely megállította az FN előrenyomulását, de miután a franciák a Licorne misszióval további segítséget nyújtottak a felkelők bebetonozásához, már átértékelte a helyzetet.

Elefántcsontpart tehát gyakorlatilag 2002 szeptembere óta három részre lett osztva. Északot Bouaké központtal az Új Erők (FN – Forces Nouvelles: lázadók) tartották megszállva. A középső „bizalmi zónában”, mely Északot és Délt elválasztja egymástól, ENSZ kéksisakosok (MINUCI majd 2004. április 4-től UNOCI/ONUCI) és a LICORNE francia erői tartották ellenőrzésük alatt. Dél az elnök ellenőrzése alatt állt, Yamoussoukro fővárossal és Abidjan központtal.

A patthelyzet feloldására 2003. január 15-hez és 26-hoz köthető Linas-Marcoussis Konferencia (Párizs közelében) asztalhoz ültette a harcoló feleket. A megegyezés értelmében Gbagbo maradt az államfő, minden egyéb téren azonban jelentős engedményekre kényszerült. „Össznemzeti“ kormány alakult a lázadók részvételével és a lázadók minisztériumokat kapnak, olyan fontos területeket, mint a védelmi minisztérium (!) és a belügyminisztérium (!).

Mindez tehát egy alkotmányosan (tehát afrikai mércével „viszonylag demokratikusan”) megválasztott elnök ideje alatt történik, akinek legfőbb bűne, hogy „patrióta-nacionalista“, a külföldi érdekeltségeknek nem kedvező céljai nem élvezték a franciák atyáskodását, így elnöksége ez utóbbiak szemében eleve illegitimnek számított. A lázadók mindenfajta népi felhatalmazás nélkül, új választások kiírása nélkül, csupán külső intervenciókkal és „nagyhatalmi segítséggel“ érték el ezt az eredményt.

Gbagbo lényegében belekényszerült ebbe a szerződésbe, melyet már az elejétől fogva fenntartásokkal fogadott. 2003 februárjában franciaellenes megmozdulások kezdődtek, a Marcoussis egyezmény ellen tüntettek. Az ENSZ engedélyezte a Licorne további megerősítését (3000 főre) és CEDEAO csapatok telepítését.

Az erőszakos cselekmények mindkét fél részéről folytatódtak a lázadóknak – a saját szempontjaik szerint egyébként érthető módon – eszük ágában sem volt az egyezményért cserébe végrehajtani a lefegyverkezést, pedig ennek ellenőrzésére afrikai csapatok érkeztek (ECOFORCE : Szenegál, Ghána, Togo, Niger, Bénin részvételével) az accrai szerződés értelmében. (Más kérdés, hogy eddig egyetlen afrikai DDR misszió sem tekinthető sikeresnek.)

2003. április 3-án a lázadók miniszterei a szerződés értelmében elfoglalták helyüket a kormányban és a helyzet némileg konszolidálódott, az év közepére annak ellenére deklarálták a polgárháború végét, hogy észak lényegében teljesen kívül állt az ország központi adminisztrációján és a lázadók ellenőrizték.

2004. július 30-án Gbagbo további kényszerű figyelem-elterelésként – mintha ezzel szintén saját maga alatt vágná a fát – ígéretet tett arra, hogy felülvizsgálja az alkotmány 35. cikkelyét, mely eddig Ouattarának nem tette lehetővé, hogy induljon a választásokon. 2004 novemberében azonban a Gbagbohoz hű hadsereg támadásba lendült az ország közepén lévő kulcsfontosságú városok (Bouaké, Korhogo) ellen, hogy a közelgő elnökválasztás időpontjára „újraegyesítse“ az országot. A megelőző hónapok, évek lázas és „titkos“ fegyverkezésében szintén francia közvetítői kapcsolat segített, gibraltári és togói bázisokkal: kelet-európai harci helikopterek, gránátvetők, gépfegyverek, kalasnyikovok, rakéták vándoroltak így az afrikai országba.

A helyszínen magát megkedveltetni nem igen tudó francia Licorne missziót is támadás érte. A franciák ismét a felkelők oldalán avatkoztak be a harcokba, megsemmisítve a teljes elefántcsontparti légierőt. Elérték, hogy az ONUCI misszió mandátumát kibővítsék és a harcoló felek közé telepítsék, mintegy elválasztva őket egymástól. (Ténylegesen viszont élő pajzsként védve a lázadók vonalait, befagyasztva az egyik félnek sem igazán jó status quot, megakadályozva az ország teljes meghódítását vagy újraegyesítését.)

Gbagbo hosszúra nyúlt elnöksége

2005-ben Gbagbonak tehát lejárt (volna) az elnöki mandátuma, új választásokat kellett volna kiírnia. Franciaország a kulisszák mögött ekkor már világossá tette, hogy semmiképpen sem fogja Gbagbot jobban támogatni, mint eddig (de paradox módon még mindig benne látták a francia érdekek leghatékonyabb védelmét az országban) és sürgették a választások mielőbbi kitűzését. Franciaország álláspontja lényegében meglehetősen zavaros ekkoriban, egyetlen cél a francia érdekek, primátus érvényesítése az országban, de még nem látszik, milyen tényleges helyi szövetségesre lehetne ezt alapozni. Bédiéről már letettek, ugyanakkor azt sem lehet mondani, hogy Ouattarával maradéktalanul elégedettek lettek volna. Nagykövetségi jelentések utóbbit „inoffenzív személyként“ említik, az FN tagjairól a véleményük lesújtó, útszéli banditáknak írják le többségüket. A franciák tehát nem igen voltak (és vannak) elragadtatva kényszerű új szövetségeseiktől, de ahogy mondani szokás, nincs más választásuk.

Gbagbo ekkora már fokozatosan eljutott odáig, hogy minden induló jelölt legitimitását elismerte. (Tehát, legalábbis szavakban, a központi hatalom lemondott az ivoirité elvéről.) De látva a helyzet kilátástalanságát, további demokratikus játékszabályokat felrúgva mindent megtett, hogy a választásokat egyre későbbi időpontokra halasszák el. A „békét“ a felek (Gbagbo és a lázadók egyik fontos vezére, Guillaume Soro, aki miniszterelnök lett) végül 2007. március 4-én kötötték meg Ougadougou-ban, Blaise Compaoré burkina fasói (!) elnök gyámkodása alatt. Mindez nem zavarta az északiakat, hogy tovább folytassák a hadigazdálkodást és illegális adókat vessenek ki a kakaótermelésre és gyémántbányászatra.

2008-ban Gbagbo elnök úgy tűnik naívan elhitte a Sarkozy elnök féle új francia propagandát a Françafrique (és az elefántcsontparti francia bázis) felszámolásáról és a kapcsolatok újraalapozásáról állapodott meg Kouchner külügyminiszterrel. (Kouchner látogatása számára jó jelnek tűnt, lévén a francia baloldallal jó kapcsolatokat ápolt.) De Sarkozy 2009 nyarán már hevesen támadta Gbagbot, és ez év augusztusában a francia Bouygues 2 elefántcsontparti leányvállalata ellen indult vizsgálat a szociális befizetések elsikkasztásának vádjával.

2009 októberében Guillaume Soro (képünkön) miniszterelnök kénytelen volt visszautasítani a francia gyámkodást-nyomást, mely mélyen beavatkozva az ország belügyeibe, arra irányult, hogy november 29-én mindenképpen tartsák meg az elnökválasztást, 2010 januárjában (2005 óta) pedig már hatodszorra napolták el az elnökválasztás időpontját.

2010 első felére a fentebb vázolt etnikai és bevándorlási probléma újabb fejezetéhez érkeztünk, a „Független Választási Bizottság“ ugyanis az elnök élénk tiltakozása ellenére 429.000 új szavazót (nagy valószínűséggel nagyrészt korábban főként Burkina Fasóból átszivárgott elemekkel) vett fel az eddig választásra jogosultak listáján felül. Gbagbo erre feloszlatta az FVB-t és a kormányt, csak Soro miniszterelnök maradt a helyén.

Az FVB feloszlatását véres megmozdulások követték, az elnök visszakozni kényszerült, a kivált miniszterek visszatértek a kormányba. Gbagbo mindezek ellenére nem adta fel és folyamatosan, de egyre inkább elszigetelődve és reménytelenül küzdött egyre inkább diktatórikus eszközökkel a „valós“ választási listák felállításáért, hogy a pár éve tömegesen bevándoroltak ne kerülhessenek fel ezekre a listára. A de facto idegen, burkina fasói befolyás/ellenőrzés alatt lévő északi térséggel rendelkező és általuk etnikailag felhigított Elefántcsontpart megőrizze hagyományos (politikai) struktúrájából még azt, amit lehet. Emellett többé vagy kevésbé jogos korrupciós vádakat megfogalmazva, etnikai színezetű támadásokat is megindított politikai ellenfelei (belügyminiszter, parlament elnöke, stb.) ellen.

Mint fentebb említettük, komoly problémát jelentett tehát az ország területén élő népességből az elefántcsontparti állampolgárok kiszűrése az afrikai adminisztráció eszközeivel. A méregdrága biometrikus azonosítási tendert természetesen egy francia cég, a SAGEM nyerte. A két és fél éves munka 2010-re még nem hozta meg az eredményét, a felállított választói listákon a választók 35-50%-a nem szerepelt! A politikai elit azonban többé-kevésbé elfogadta az új helyzetet, hogy úgyis több választó lesz, mint 2000-ben.

Gbagbo 2000-ben ingyenes oktatást és mindenkire kiterjedő orvosi ellátásokat ígért. Elnöksége alatt, folyamatos nyomás alatt tartva, végül is nem tudta megakadályozni a nagy, multinacionális főként francia cégek (Bouygues, Bolloré, Total, Vinci, Orange) további térnyerését (ld. a fentebbi cinikus nagykövetségi nyilatkozatot a francia érdekek védelméről). A harcok következtében az infrastrukturális fellendülés is elmaradt, és a kávé és kakaóültetvények is vészes öregedésnek indultak és egyre nehezebben állják a ghánai konkurenciát.

A 2010-es elnökválasztás és hatalomváltás margójára

2010-ben Elefántcsontparton még mindig a 2000-es alkotmány maradt életben az elnökre vonatkozó megszorításokkal az állampolgárságra, szülők helyzetére vonatkozólag. 75 év a választhatóság felső korhatára és csak egyszer lehet az elnököt újraválasztani, az elnöki mandátum 5 évre szól. Henri Konane Bédié a 2010-es elnökválasztások idején 76 éves volt (született: 1934. május 5.). A Gbagbora gyakorolt külső nyomás eredményeként, a hatályos alkotmány rendelkezései ellenére, „elnöki engedménnyel“ mégis indulhatott mind Ouattara, mind Bédié.

Az, hogy 2010 novemberében mi is történt pontosan az elnökválasztáson, azt most még elég nehéz kideríteni, mindegyik fél a saját verzióját szajkózta. Nagy meglepetés nem történt, mint az várható volt, a malinkék, szenofuk és diolák, azaz lényegében a lázadó észak törzsei szinte kivétel nélkül Ouattarára szavaztak. A középső sáv Bédiére szavazott, az etnikailag vegyes dél pedig Gbagbonak biztosított egy nem túl erős többséget. A szavazatok tehát leképezték az ország 3 sávját. A második fordulóban – a francia diplomácia hatékony közbenjárására – a kiesett Bédié arra bíztatott, hogy Ouattarara szavazzanak. Miután 7 északi, lázadó kerületben a választási eredményeket csalásra hivatkozva megsemmisítette, az Alkotmányos Tanács (AT) szerint a választást Laurent Gbagbo nyerte.

Az ENSZ és Franciaország támogatását élvező „Független Választási Bizottság“ azonban ellenfelét, Alassane Ouattara-t hirdette győztesnek (54,1%-al) és ezt az EU, az ENSZ, az USA (stb.) mindenfajta tüzetesebb vizsgálat nélkül valós eredménynek fogadta el. A hírekben rendszeresen megjelent, hogy az AT „nem vehető komolyan“, mert Gbagbo nevezte ki a tagjait, de az FVB pártatlansága is erősen megkérdőjelezhető.

Nem kizárt, hogy az északi körzetekben (ahol a központi hatalom ellenőrzése nem érvényesült) valóban csalás történt, mint ahogy az a még valószínűbb verzió sem, hogy a bevándorlások forszírozása meghozta az eredményét és a déli törzsek valóban kisebbségbe kerültek.

A technokratának beállított Ouattarával lényegében megnyílt a lehetőség a francia befolyás visszaállítása, és a nemzetközi szervezetek (főként IMF) befolyása felé. Kérdés, hogy Dél-Afrika hogyan keveri még a lapokat a térségben, de ez már egy másik elemzés tárgyát kell, hogy képezze. A fentiek fényében azonban reméljük érthetővé vált, miért lett Ouattara személye és győzelme elfogadhatóbbá Gbagboéval szemben. Kérdéses még, jobb-e egy erős Ouattara a gyenge Gbagbonál?