2010-11-9
Hajnali negyed öt: álmos de izgatott arcok jelennek meg az AHU irodájánál – indul az Afrikai-Magyar Egyesület VII. önkéntes orvosi missziója Madagaszkárra. A Dr. Olácsi Judit, Dr. Pintér Nóra, Dr. Kis Imre, dr. Farkas Gabriella, Viniczai Virág és Kiss Virág alkotta csapat a reggeli párizsi járattal indult Budapestről, hogy a 13 órás repülőút után megérkezzen Antananarivóba. A korai órákban a reptéren búcsúzunk Richard Randrianasolo madagaszkári tiszteletbeli konzultól és Balogh Sándor AH-elnöktől. Csomagjainkat Madagaszkárig adjuk fel, a párizsi átszállásnál ugyanis sietnünk kell, mert csak egy óránk van, szedjük is a lábunkat, de szerencsére a vártnál sokkal gördülékenyebben folyik a becsekkolás. Még arra is van időnk, hogy a madagaszkári partnerszervezet vezetője által kért két üveg whiskeyt is beszerezzük. Hatalmas géppel indulunk Párizsból, el-el szunyókálunk a hosszú úton, Imrének egy kis feladata is akad, Gabi lesz egy kicsit rosszul az éhgyomorra elfogyasztott teától, de szerencsére nem volt komoly. Ki-ki olvas, zenét hallgat, beszélget, filmet néz a hosszú úton, én a Gorillák a ködben c. – a kongói-ruandai határvidéken élő gorillákat mentő amerikai Diane Fossey-ról készült – filmet nézem meg, a dzsungelben készült képek vissza is repítenek az első öt orvosi misszió helyszínére, Kelet-Kongóba. 12 000 m magasságban repülünk, túl az Egyenlítőn, hogy a Magyarországnál hatszor nagyobb, különleges élővilággal rendelkező makik földjére érkezzünk. A repülőgépből kiszállva rögtön megérint a jellegzetes afrikai levegő, enyhe és kissé párás levegő. Nekünk a rövidebb sorba kell beélni, hiszen a vízumot már megkaptuk a tiszteletbeli konzul jóvoltából. Izgatottan várunk a futószalagnál, minden csomagunk rendben megérkezik-e, de szerencsére mindenki megtalálja a két nagy poggyászát, így árukkal roskadásig megrakott kocsival indulunk kifelé, ahol az AHU helyi partnerszervezete a Ny Antsika vezetője, Lalaina és Antsirabe város alpolgármestere, Hari fogad minket. Amíg a fiúk a bőröndöket pakolják, addig én gyorsan elugrok egy kis pénzt váltani, hiszen az éjszakát egy helyi hotelben fogjuk tölteni, nem tanácsos éjszaka utazni. Nagyon kedvesen fogadnak minket, fél órás út után meg is érkezünk a Hotel Zenith-be, gyors zuhanyzást követően mindenki ágyba zuhan, hosszú nap áll mögöttünk. Megbeszéljük, hogy reggeli után indulunk a 150 km-re délre található Antsirabéba, ahol a misszió bázisa lesz majd.
2010-11-10
Afrikában az élet napkeltekor indul, dudálásra, kiáltozásra ébredünk, gyorsan kimegy az álom a szemünkből. Bőséges reggelit kapunk, lekvár, vaj, baguette, croissant, tea-kávé. Közben meglátogat minket egy 15 éve Madagaszkáron élő hölgy, Éva, aki rengeteg jó tanáccsal, információval, malgas kifejezésekkel lát el bennünket. Indul a mangószezon, együnk sokat belőle, vigyázzunk nagyon az értékeinkre, rengeteg a zsebtolvaj, az odakozmált rizst ha felengedjük vízzel, leszűrjük, nagyon jó fertőtlenítőszer lesz belőle. A teraszon él egy 30 éves teknős is, alig győzzük fotózni, még az állatkertben sem láttunk ilyen szép nagy példányt, szegény nemrég vesztette el a barátnőjét, így egyedül maradt a hotel háziállataként. A lábai olyanok mint a dinoszauruszé, azokon cammog, feltűnően érdeklődve a cipőfűzőnk iránt. Antananarivo olyan, mint a többi nagy afrikai város, nyüzsgő, mindenfelé árusok, dudáló autók, nehézkes a közlekedés. Tegnap ugyan a kis 7 személyes busz a reptérről elhozott minket és a 18 kisebb-nagyobb bőröndünket, ennyire megpakolva a 3órás útra azonban nem vállalkozik a sofőrünk, így a nagyobb csomagokat előre küldjük, mi pedig jól megreggelizve 11-kor elindulunk Antsirabe felé. Izgatottan vártuk, milyen növényeket és állatokat fogunk látni, hiszen Madagaszkáron rengeteg endemikus faj él, réges régen levált már a kontinensről. A „Vörös Sziget” becenevet nem véletlenül kapta a szigetország, hiszen – Afrika nagy részéhez hasonlóan és a vas-oxidnak köszönhetően – a föld itt is vörös színű. Azonban a rengeteg rizsföld Ázsiára is emlékeztet, sajátos afro-ázsiai hangulatot kölcsönözve a tájnak. Érdekes formájú fák, pálmák, szép, élénk színű virágok, no és zebu, a helyi szarvasmarha mindenfelé. Kanyargós tájakon visz az utunk, teraszos földművelés a jellemző, feltűnően szépen rendben tartva. Nők hajlonganak a rizsföldeken, míg gyermekeik a környező bozótos árnyékában játszanak, nagyon tűz a nap. Amerre a szem ellát, mocsaras ültetvények, nem csoda, ha annyi erre a maláriás. Gyönyörű,élénk színű raffiákat szárítanak a napon, az út mentén hatalmas lila akácra emlékezettető jacaranda-fák illatoznak. Egy sínpárt is észreveszünk, nem lehet rajta túl nagy forgalom, az emberek békésen bandukolnak rajta. Az emberek itt is a fejükön cipelik a terhet, viszont a tíz sor téglát cipelő férfira mindannyian felfigyelünk, nem kis mutatvány és nem is veszélytelen! Biztos vannak ízületi problémái is szegénynek. Minden falu fölé templom magasodik, a lakosság fele keresztény. Látunk szép sírköveket is, itt állítólag bizonyos törzseknél annyira nagy a halott-kultusz, hogy többet költenek a sírkövekre mint a saját házukra. Az útról látszódik az elnöki palota is, hatalmas fehér épületeivel messzire világít. Hamarosan önkormányzati és elnöki választások lesznek, jövő szerdán például az alkotmányról szavaznak majd. Az út mentén kézműves-árusok sorakoznak, Szűz Mária és hattyúszobrok, ékszerek, fajátékok. Sofőrünk, Hari és Lalaina megéheznek, így megállunk a legközelebbi étteremben, a Libamáj vendéglőben, mi a kiadós reggelinek és a nagy melegnek köszönhetően egyáltalán nem vagyunk éhesek. Kihasználjuk az alkalmat és a helyi piacra látogatunk: tamarin (emésztést segítő trópusi gyümölcs), gyömbér, csirkebelsőség, tízfajta rizs, négyszemű és fekete só, zöldbab és paradicsom a kínálat, valamint minifagyi. Megkóstoltuk a nemzetközi díjat nyert helyi sört, a THB-t, nagyon jól esett a nagy melegben! Vettünk kis helyi ropit is, amit itt egyszerűen galambkakinak hívnak, sörkorcsolyának finom volt. Nagyon megörültem, amikor az árus a megkérdezett kis bogyóra rámondta, hogy pisztácia, majd kiderült, hogy a helyiek a földimogyorót hívják pisztáciának, nem baj, finom volt! A kocsink viszont nem indult, várni kellett egy kicsit, majd nagy nehezen sikerült beindítani, ám ezután többször állt le az út során. Egyszer egy órát is várni kellett, toltuk előre-hátra, dombra fel és le, szerencsére a hangulat nagyon jó volt, a természet pedig gyönyörű, így bosszankodás nélkül sikerült kivárni, míg a kocsink úgy dönt végre, hogy mehetünk tovább. Rengeteg fényképet készítettünk a rizsföldön dolgozó asszonyokról, zebukról, virágokról és a maniókáról, melynek eddig csak a gyökerével találkoztunk. A sofőr szakszerűen megnyomta a bal és jobb ajtót is, majd indulhattunk tovább. A sok megállásnak köszönhetően végül este 7-re értünk Antsirabéba, a kórház területén lévő szállásunkra. A villanyt épp akkor szerelték, gyorsan felmostak, majd elfoglalhattuk a két teremből álló (eddig valószínűleg kórteremként használt) szállást, közben a bőröndjeink is megérkeztek. Dr. Imre az egyik teremben, mi pedig öten lányok a másikban rendezkedtünk be. Hoztunk magunkkal maláriahálót, ami a malária megelőzésében elengedhetetlen, viszont a helyiek nem nagyon tudták, hogyan is szereljék fel. Igaz, hogy nehezített feladat volt, hiszen Virág két db kétszemélyes hálót hozott, amelyet körülményesebb feltenni, de másfél óra múlva mindenki ágya fölött ott függött a háló – lefényképeztük a plafont behálózó spárgarengeteget!
2010-11-11
Mivel ez az első madagaszkári misszió, sok terepfelmérésre, a helyi szervezeteknél, hatóságoknál tett ismerkedő látogatásra van szükség. Madagaszkáron rend van, a megbeszélésekre pontosan érkeznek, ebben nagy a különbség az eddigi (kongói és mali) tapasztalatokhoz képest. A mai nap tehát a protokoll és a konzultációk jegyében telt. Reggeli első megbeszélésünk a Regionális Egészségügyi Igazgatóval volt, aki az irodájában fogadott és üdvözölte a misszió tagjait. Majd Hari, az alpolgármester vezetésével a polgármesteri hivatalba mentünk, ahol Olga Ramalasonnál tettünk látogatást. Régi ismerősként köszöntött minket, hiszen az Africa Summit V. konferencián ő is részt vett, október elején Budapesten. Irodáját két hatalmas, megmunkált strucctojás, friss orchidea és rózsaszirmok díszítették. Mostanában nagyon elfoglalt, hiszen nemsokára kezdődik a választási időszak, de ránk mindig van ideje, ha nem ő személyesen, akkor az alpolgármester foglalkozik velünk. Meghívást kapunk a másnap, péntek reggeli hivatalos fogadásunkra, ahol beszédet is kell mondanom, bemutatva Magyarországot, az AHU-t, a missziót és tagjait. Hari a városi kórus tagja, így megkér minket, hogy segítsünk a kórustagoknak a magyar himnusz szövegét, dallamát és ritmusát megtanítani nekik. A tiszteletünkre másnap ugyanis el fogják énekelni a köszöntésünkre. Dr. Imre, a fő énekesünk nagyon örült a feladatnak, a helyiek nagyon figyelmesen hallgatták és próbálták kiejteni a nem egyszerű magyar szavakat, végül mi is beszálltunk és együtt énekeltünk. Próbáltuk lassítani a ritmust, ők sokkal gyorsabban, katonai indulót varázsolva énekelték, de végül hagytuk, így amolyan madagaszkári magyar himnusz lett belőle. Délután az elő világháborúban, a franciák oldalán elesett madagaszkári katonák emlékére rendezett katonai parádén vettünk részt, Olga kérésére fényképeket készítettünk. Aranyos látvány volt egy veterán katona, aki mezítláb fogadta a francia köztársaság kitüntetését. Olga és a francia katonák közösen koszorúzták meg a szabadság emlékművét. Délután az állami alkalmazottaknak kötelező ökumenikus istentiszteleten vettünk részt a polgármesteri hivatalban. A másfél órás énekléssel egybekötött szentbeszédben a pásztor arról beszél többek között, hogy az emberek hagyjanak fel azzal a hagyománnyal , hogy a kisgyerekeket kutyának hívják, hiszen ők ugyanolyan emberek, mint a felnőttek. Nagyon meglepődtünk, mikor ezt nekünk lefordították, rá is kérdeztünk, de jó értettük, totyogós korukig a kisgyerekeket kutyának hívják. Este a többiek ellátogatnak a piacra, mi Gabival a másnap reggeli hivatalos fogadásra írunk egy bemutatkozó prezentációt Magyarországról, az AHU-ról és a misszióról. Zebupörkölt, hal és rizs a vacsora.
