Amióta világ a világ, a gyerekek kivették a részüket a családi munkából és együtt dolgoztak a felnőttekkel. Népmeséink még híven őrzik az emlékét annak a kornak, amikor a gyerekek nem iskolások voltak, hanem juhászbojtárok, kiskondások, kukták, pékinasok, libapásztorlányok… Valaha egykor inasnak hívták azokat a gyerekeket, akik a mester mellé szegődtek szakmát tanulni.
Afrika legtöbb országában ez még ma is így van : apa és fia, anya és lánya együtt dolgozik a családi gazdaságban. A gyerekeket nem kényszerítik, hanem ők is kiveszik a részüket a családi munkamegosztásból. Sok esetben pedig így tanulják ki a család nemzedékről nemzedékre öröklődő mesterségét és így lesz belőlük kovács, takács, fazekas, szűcs, fafaragó….
Falun, az afrikai gyerekek már egészen kicsi koruktól segítenek a házkörüli és a mezőgazdasági munkákban : szüleikkel dolgoznak a földeken és ellátják a jószágokat. Ezek olyan, többnyire közösségben végzett tevékenységek, melyeknek nyilvánvaló a haszna és az eredménye kézzelfogható, azonnal látható, lemérhető. Közben olyan gyakorlati készségeket sajátítanak el, melyek az életben maradáshoz elengedhetetlenek : gazdaságot fenntartani, előteremteni a bevető falatot. A felnőttkor küszöbére érve már rendelkeznek mindazon készségekkel, melyek a családfenntartáshoz szükségesek : egyszóval képesek önállóan boldogulni az életben.
A XX. század egyik vívmánya a közoktatás, melynek révén az iskoláztatás kötelező érvényű lett. Modern korunkban már nem tekintünk jó szemmel a gyerekmunkára, mondván, hogy a gyermeknek iskolában van a helye és kötelező tanulnia legalább 14 éves koráig. Humanitárius szervezetek pedig egyenesen hadjáratot indítottak a gyerekmunka megszüntetéséért.
Valóban elítélendő-e a gyerekmunka? Fel kell-e számolni a gyerekmunkát?
A kérdés összetett és sokrétű. Egyértelmű, hogy a gyerekmunka azon szélsőséges formáit, amikor kizsákmányolásról és kényszerről van szó, meg kell szüntetni. Azt a gyerekmunkát viszont, ami a közösségi és családi tevékenységekből való részvállalást jelent, el lehet és kell fogadni.
Az 1970-es évektől egyezmények, rendeletek sora látott napvilágot a gyermeki jogok védelmében. 1999-ben született meg az az Afrikai Egyezmény, mely a gyermekek jogait és jólétét védelmezi. 2001-ben Guineai is aláírta azt a nemzetközi egyezményt, mely a gyermekek munkavégzését szabályozza és amelynek értelmében a munkavállalás legalsó korhatára 14 év. A szociális minisztérium egy tanumánya szerint 2006-ben közel 600 000 gyerek dolgozott Guineában. A dolgozó gyermekek zöme nagyon szegény családokból származik
A különböző védelmi szervezetek a gyermekek gazdasági kihasználását veszik célba, amikor kifutófiúként, teherhordóként, árusként dolgoznak. Ugyanakkor sok esetben ez a fizetés sokat javít a család anyagi helyzetén.
Az Emberi Jogokat felügyelő szervezet szerint a legkiszolgáltatottabbak azok a lányok, akik háztartási alkalmazottként dolgoznak családoknál. Némelyikük csak 8 éves, de már napi 18 órát dolgoznak mindössze a kosztért és előfordul, hogy el kell viselniük munkaadóik szexuális zaklatásait.
Felső-Guineában, az aranylelőhelyek környékén asszonyok és gyerekek ezrei túrják, mossák, szitálják a földet reggeltől estig. Alsó-Guineában pedig a gránit zúzása, felaprózása jelent jövedelmező tevékenységet, melyet elsősorban a 8-15 éves fiúk végeznek.
A családi gazdálkodás szempontjából egy gyerek iskoláztatása kiesést jelent, egy távoli, évekkel későbbi eredmény reményében, mely még csak nem is garantált. A gyerek a családban munkaerőnek számít és az iskoláztatással nyerhető gazdasági és szociális előnyök bizonytalanok, hiszen az ipari és egyéb termelő ágazatok nagyon kevés munkalehetőséget kínálnak.
Bár az iskolás korú gyermekek 73% jár általános iskolába, csak 40 %-uk jut el a középiskoláig. A falun iskolába járó lányok közül csak minden harmadik éri el a 6. osztályt, mert a sok munka mellett alig jut idejük a tanulásra. Gyenge eredményeik miatt többször osztályt ismételnek, majd feladják és férjhez mennek.
„Gyerekmunka helyett iskola” emelik fel a szavukat a gyermeki jogok védelméért síkra szálló szakemberek, mintha egyik kizárná a másikat.
Pedig a közös munkavégzés volt évszázadokon keresztül, nemcsak Afrikában, de a világon mindenütt, a nevelés legfőbb eszköze, melynek révén az idősebb nemzedék átadhatta a közösségi és erkölcsi normákat a fiatalabbaknak. Az iparilag fejlett országokban a gyerekek hosszú éveket töltenek az iskolapadokban és ennek köszönhetően jelentős mennyiségű elméleti tudásra tesznek szert. Ugyanakkor még a huszas éveikben is a szülőktől függenek, képtelenek önállóan ellátni magukat.
„Munka és iskola” int mérsékletre az évezredes tapasztalat, mert egyik sem nélkülözheti a másikat. Valójában a kényszermunka és a gyerekek túlzott kímélése, kiszolgálása egyazon jelenség két szélsőséges, egymással ellentétes formája.
Az elmúlt száz évben az ipar és a techológia fejlődésével a munka tartalma és jellege alapvetően megváltozott, ahogy az ember munkához való viszonya is. A munkatevékenységek egyre összetettebbek lettek, értelmük egyre elvontabb. Lehetőség a közös tevékenységre családi körben, kőzösségben alig adódik. Ráadásul fogyasztói társadalmunkban minden megvásárolható, így a szolgáltatások is. Már nem kell vizet hordani, kapálni, jószágot etetni, kenyeret dagasztani, a kétkezi munka fokozatosan eltűnik a mindennapokból. Holott a kitartást, az erőfeszítést leginkább a manuális és fizikai munkával lehet elsajátítani.