Az oknyomozó újságírás nagy múltra tekint vissza a világban. Csak néhány példa. 1887-ben Nellie Bly – Joseph Pulitzer The World című magazinjának megbízásából – bolondnak tettette magát, és 10 napot töltött a Blackwell szigeti elmegyógyintézetben, New Yorkban. Később, miután romlott ételen élt és vödörből, jéghideg vízben fürdött azt írta: „A kínzáson kívül ugyan mi lenne képes olyan hatékonyan előidézni az őrületet, mint ez a kezelés?” Bly cikkei nyomán New York költségvetéséből megemelték a börtönök és kórházak juttatásait.
Napjainkban átalakult az oknyomozó újságírás. Amikor 2007-ben, Ken Silverstein Türkmenisztán lehangoló nemzetközi hírnevét tisztára mosni akaró tanácsadót játszott el a Capitol Hill-en, és a tapasztalatait egy cikkben közzé is tette, a Washington Post rovatvezetője, Howard Kurtz hevesen tiltakozott. Szerinte ugyanis “nem számít mennyire jó a sztori, ha hazugsággal szerzik meg, az szinte ugyanannyira terhelő az újságíróra, mint azokra, akiket leleplez”.
Anas Aremeyaw, a ghánai oknyomozó riporterből nemzeti hőssé avanzsált újságíró nem hagyja, hogy ilyen elvont intellektuális viták lelassítsák. Ahogy accrai irodájában mentegetőzés nélkül elmondta: soha nem hallott Nellie Blyról, még kevésbé Howard Kurtzról. Példaképeként Günter Wallraffot nevezte meg, a német oknyomozó riportert, hozzátéve, hogy Accrában sokkal nehezebb ez a műfaj, mint Berlinben, vagy New Yorkban.. „Nem hagyhatom, hogy a kormány azt mondja, itt, vagy ott hazugság, amit állítok. Szeretnek takargatni és közben bizonyítékokat kérni, így bemutatom őket. Ha azt állítom, hogy valaki pénzt lopott, akkor azt képekkel igazolom, ez a jogi háttér miatt is fontos. Folytatom, hogy biztos legyen: megindul az eljárás.”
A kezdetek
Anas 1978-ban Accrában született, ahol egy zsoldos katona és egy nővér nevelte föl. Magas, csontos könyökű és hajlott alakú férfi, aki azzal dicsekszik, hogy ártatlan arca van és így szemüveg nélkül „soha senki nem fog gyanakodni rá”. Fiatal korától gyakorolja a színészkedést, az „alakváltozást”.Anas később a Ghánai Újságírói Intézetben tanult és gyakorlatra egy nem túl karakteres accrai laphoz, a The Crusading Guide-hoz szegődött, és soha nem is hagyta el azt. (Ma társtulajdonosa a 2009 óta The New Crusading Guide címen futó magazinnak.) Gyakorlati idejében irodai munkát végzett, és tejfelesszájú riportereknek való feladatokat látott el Kweku Baaku főszerkesztő, (ma már Anas tulajdonostársa) megbízásából. A főszerkesztő így emlékszik a kezdetekre: “Egy tanuló volt, nem akartam túlterhelni.” Eközben azonban Anas a főszerkesztő – és mindenki más – tudta nélkül szabadidejében az utcai árusokkal járta a külvárost, és rágcsálni valót árult a dugóban rekedt sofőröknek. Itt figyelt fel arra, hogy ugyan az utcai árusítás elvileg tilos, a rendőrök mégsem foglalkoznak vele, kivéve, hogyha VIP konvojok járnak arra, egyébként egyszerűen részt kérnek a haszonból, és ezzel mindenki elégedett is. „Olyan fiatalon képes volt alkalmazni az oknyomozó stratégiákat! Ezután bátorítottam, hogy átvegye a lap nyomozó részlegét” – meséli Baaku, akit lenyűgözött a gyakornok első cikke.
2006-ban Anas két cikket is írt, ami elősegítette a „társadalom keresztes lovagjává” válását. Előbb egy süteménygyár futószalagja mellett dolgozott, és rájött, hogy a vállalat férgekkel és hangyákkal szennyezett lisztet használ. A gyárat a cikk megjelenése után bezárták. Később rávilágított az útlevélkiállító hatóságnál tapasztalható korrupcióra, ami odáig terjedt, hogy hamis igazolványt készítettek az elnöknek és a rendőrfőnöknek. „Mikor lejött az újságokban, az országon úrrá lett a káosz” – vigyorgott Anas. A Ghánai Újságírók Egyesülete ezek után az Év Újságírója címmel jutalmazta, egyébként az Év Oknyomozó Riportere díjat háromszor nyerte el, miközben a kormány átállt a biometrikus útlevelek készítésére.Az Anas szolgálataira mutatkozó igény az idő előrehaladtával meghaladta az újság lehetőségeit. Néhány válogatott újságíró részvételével, a Tigris Szeme néven megnyitotta saját magánnyomozó irodáját, egy négyemeletes épület tetején lévő kihasználatlan helyiségben.
A díjazott „szerepek”
Amikor a gyermekprostitúcióról szóló sztorin dolgozott, Anas takarítóként vállalt állást egy bordélyházban, ahol felmosott, cserélte a lepedőket és összeszedte a használt óvszereket. Anas módszere hatékonynak bizonyult, a cikkek nem maradtak következmények nélkül. A gyermekprostitúcióról szóló cikkéért az Egyesült Államok Külügyminisztériuma úgy kommentálta tevékenységét, hogy „megtört két fontos csempészhálózatot” és 2008-ban Hősies Viselkedés a Modernkori Rabszolgaság Felszámolásáért díjban részesítette, majd megkapta a Háború és Béke Jelentés Kurt Schork díját „valóban pozitív változást hozó újságírás” címen. Ugyanabban az évben egy bizottság, amelynek tagja volt Jimmy Carter, Kofi Anan és Desmond Tutu is, Anasnak adta a Minden Embernek Vannak Jogai Média Díjat, majd amikor Barack Obama először járt a Szubszaharai Afrikában, a ghánai parlamentben elmondott beszédében külön méltatta az újságíró tevékenységét, aki „kockáztatja az életét, hogy beszámolhasson az igazságról”.
Az Őrültek Háza Sztori
Az Accra Elmegyógyintézet Ghána fővárosában terpeszkedő épületét régi pergamenhez hasonló színben játszó falak szegélyezik, tetejükön szögesdróttal, így az intézmény inkább munkatábornak látszik, semmint szanatóriumnak. Anas hét hónapot töltött el itt, előbb taxisofőrnek, majd péknek álcázva magát. 2009. november 20-án reggel Anas újabb álruhát öltött: raszta hajjal és fekete gombos felsőben, három gombjában és az órájában rejtett kamerával, egy barátjától kísérve beosont bejárati kapun, és elmebetegséget színlelve bejutott az elmegyógyintézetbe.
Az ápolóknak nem szúrt szemet az új jövevény, aki Musa Akologónak hívta magát. Három nappal az elmegyógyintézetbe való bejelentkezés után Anas talált egy Carternek nevezett alkalmazottat, aki a betegeknek szánt kokain, heroin és marihuána árusítással egészítette ki a jövedelmét. Az ebédlő mögött találkoztak. Carter tele volt önbizalommal és kijelentette, hogy más dílereket bármikor elkaphatnak, de “velem biztonságban vagy”, és hogy „a vevők felárat fizetnek a személyiségéért”. Anas többször is vett valamennyi kokaint, miközben a gombjába rejtett kamerával rögzítette a tranzakciót, de tartva attól, hogy gyanússá válhat, hogy soha sem drogozik, az egyébként absztinens riporter elkezdett drogot fecskendezni a karjába.
Öt nap bután Anas kimerült, és üzenetet küldött a kinti orvosoknak arról, hogy a teste kezdi felmondani a szolgálatot, a nyelve érzéketlen, és mozdulatlanul ül órákon át. “Volt már, hogy fegyverek között kellett sztorit csinálnom, de az intézetben olyan rettegést éreztem a testemben, amit azelőtt még soha. Mindent őrültnek éreztem, még saját magamat is.” Kijelentkezett a pszichiátriáról azzal az ürüggyel, hogy egy temetésen kell részt vennie az ország belsejében, kitántorgott a fekete vaskapun az ott várakozó autóba, amit az egyik ismerős orvosa vezetett, aki egy biztonságos helyre vitte őt. Három nappal később Anas visszatért a kórházba.
A sztori december 21-én jelent meg a The New Crusading Guide-ban “Beépülve a ghánai őrültek házába” címmel. Az újság összes (mintegy 8000) példánya elkelt ebédidőre, és később dokumentumfilm is készült a történetből, bemutatva az eredeti felvételeken szereplő, drogot áruló alkalmazottakat; a felügyelet nélküli, kukából guberáló pácienseket; valamint egy halott beteget, aki négy napig feküdt az árokban, mielőtt az ápolók az ételszállító kisbusszal elvitték volna. Anas több TV- és rádióműsorban is nyilatkozott a sztori kapcsán – persze álruhában. A Ghánai Legfelsőbb Bíróság főbírája levélben gratulált, az ország alelnöke pedig telefonon.
Voltak azonban olyanok is, akik hevesebb vérmérsékletről tettek tanúbizonyságot reakcióikban. George Sarpong, a Ghánai Nemzeti Médiabizottság főigazgatója elmondta, hogy bár általában ő és a szervezete elkötelezett Anas mellett, van, hogy “megkérdőjelezik a módszereit”. Kwesi Pratt, az Insigh című baloldali napilap szerkesztője szerint a sztárriportert megigézte a szuperhőssé válás gondolata, ahelyett, hogy egyszerűen írna. “Nem vagyunk rendőrnyomozók, sem titkos ügynökök, csak újságírók, leírjuk a történelem első vázlatait, ebben van némi nyomozás, de van egy határ, mikor mindez csak kalandkereséssé válik. Az újságírás nem valami James Bond küldetés.”