A Kahuzi Biega Nemzeti Park tiltott terület, de adódott egy lehetőség, hogy erős kísérettel megnézhettem a híres ezüsthátú gorillákat! Nehéz volt ellenállni a csábításnak, minden kockázat ellenére. Nemrégiben ugyanis megint elraboltak három embert a park bejárata közelében, így most is zárva tart!
Ide nekem a gorillát…
Egy óra autókázás Bukavu városból a fogadó épületig, ott ugyanennyi várakozás, mire elintézik a formalitásokat, aztán fél óra kocsikázás a parkban, eligazítás, és már indulhat is a túra. Szigorúak a szabályok – mint láthatjátok egy fegyveres idegenvezető, négy őr gondoskodik a betartásukró. Nincsenek kétségeink, hogy az állatokra és nem ránk vigyáznak, mivel gorillából kevesebb van – és ők belőlük élnek – így bennünket lőnek le előbb, gondolkodás nélkül, ha kell! Mi már amúgy is előre befizettük közel 100.000 forintot, amiért három napig jogunk van a kb. 6.000 km2 területű (kb. Pest megyényi) trópusi esőerdővel borított nemzeti parkban kóvályogni, persze semmi garancia, hogy találkozunk is gorillákkal. Nagyjából 11 gorillacsalád 143 tagját tartják itt nyílván, amiből kettő család „látogatható”, akik a park 600 km2-es, Budapestnél nagyobb területű hegyvidéki részén vándorolnak valahol. A vezérhímről kapják a csoportok a nevüket így most a Chimanuka vagy a Mushamuka famíliával ismerkedhetünk meg, ha szerencsénk lesz!
Ezt eszi a gorilla (gyümölcs szezonban). Input… output (jó nyomon járunk)
Ez nem állatkert, nem szafari, kicsit a vadászathoz hasonlítható. Annyi a könnyebbség, hogy egy felderítő csapat már előző nap elindult a gorillák keresésére és kb. hatórányi cserkelés után felfedezték az egyik családot. Nekünk már csak ezt a csapatot kell valahogy megtalálnunk… Sajnos a rádiók nem működnek, mivel 2.400 méter magasságban járunk – ahogy katonáéknál mondani szokták; erdős-hegyes terepen, bonyolult időjárási és látási viszonyok között. A park névadói Kahuzi és Biéga[1] a két legnagyobb, ma már – állítólag – nem aktív tűzhányó, a maguk 3.308 és 2.790 m-es magasságával. Ennek ellenére keleti síkvidéki gorilláknak nevezik a hegyi gorillák itt található populációját, magyarázza a velünk tartó, Virunga parkból érkezett „Gorilladoktor”. Hát nekünk legyen mondva, ha ezeknek ez sík vidék, akkor mit mondanának a Hortobágyra?
Na, megvan Chimanuka, a Silverback
A kis pigmeus kísérő hangos füttyögése egy óra gyaloglás után visszhangra talál, így felvesszük a kapcsolatot a felderítő csoportból felénk küldött hírvivővel. A sikeres találkozás után megpróbál visszavezetni minket társaihoz a dzsungelbe. A gyümölcs szezonban segít a helyes ösvény megtalálásában a gorillák által most fogyasztott csemege, illetve azok végterméke… Így csak egyszer tévesztünk irányt, és újabb fél órás hegymászással csatlakozunk a felderítő csapathoz. Itt kiosztják a maszkokat, nehogy valami emberi vírussal fertőzzük meg az értékes állományt. Ahhoz képest, hogy a napokban derült ki, hogy a maláriát is nekik köszönhetjük, azért ez elég érdekes.
Sose nézz a szemébe!!!
Aztán egyszer csak ott ül előttünk természetes életnagyságában Chimanuka, a park sztárja. Jöttünkre hatalmasat ásít, ezzel is jelzi, hogy nem kívánatos a látogatásunk és megkezdi délelőtti pihenését. Tüntetőleg hátat is fordít, mint alfahímek szoktak, ha jól végezték dolgukat. Legalább megcsodálhatjuk őszülő hátszőrzetét, amiről az elnevezésüket kapták az ezüsthátú gorillák (silverback). Fél óra türelmes várakozás után, kísérőink tapsolni, zajongani kezdenek, hátha sikerül felébreszteni, de ügyet sem vet ránk. Magamban Rezső bácsi medveébresztő tüsszentésért fohászkodom, bár a fertőzésveszély miatt ez itt nem annyira engedélyezett. A többiek leülnek pihenni, én meg úgy döntöttem megpróbálok pár jó fotót készíteni a barátaimnak… Néhány machétás őr elkezdte irtani előttem az aljnövényzetet, hogy lassan, az előírt hét méternél közelebb merészkedhessek a fekvő gorillához. Azt hiszem a kézilabdásoknál láttam, hogyan kell a hétméteresnél csökkenti a távolságot, de mivel én vízilabdás vagyok és ott öt méteres a büntető – gondoltam; „csináljuk meg”! Ráadásul, amikor én játszottam, akkor még csak 4 méter volt a szabály, úgyhogy, ehhez a távolsághoz vagyok szokva. Na, ezt már a kísérőim is aggódva figyelték, de hogy segítsenek az akciómban; vágtak egy hosszú gallyat és azzal próbálták elhajlítgatni a fényképezőm útjából a leveleket. Ez már Chimanukát is kezdte felbőszíteni, először csak felém mordult és megvillantotta hatalmas fogait, majd felült – amitől a távolság már alig 3 méterre csökkent – és szúrósan a kamerába nézett. Ez ideális lett volna a fényképezéshez, de ekkor az egyik kollegának – aki a próbálkozásomat akarta felvenni –, pittyegni kezdett a videója, amitől kicsit ideges lett és hirtelen támadásba lendült. Azt már megszoktam, hogy a helyiek nem szeretik a fotózást, de hogy a gorillák is allergiásak a kamerára, ezt eddig nem tudtam!
„Szépek a fogaid Laci!”… még szerencse, hogy vegetáriánus
Hihetetlen fürgeséggel indult meg felém a 250 kilós állat, szerencsére az őrök botja és machétája megállította. Persze én kicsit sem ijedtem meg – nem a kezem meg a lábam remegett –, csak azért olyan homályosak a képek, mert nagyon gyorsan mozgott, hmm… Azért elgondolkoztam egy pillanatra, hogy életem utolsó fotójának biztos, hogy egy gorilla fogsoráról készített panorámaröntgennek kellene-e lenni? Mivel még ijesztgetés képen párszor felénk lendült – rugalmasan elszakadtam tőle (nem visszavonulót fújtunk!) egy kis bátorságot gyűjteni, ő meg sértődötten elvonult és falatozni kezdett a zsenge levelekből. Szigorúan nekem háttal ülve, ezzel kis kimutatva, mennyire mérges, hogy felébresztettem.
Ne ébreszd fel az alvó gorillát!
Természetesen kísérőim azonnal megkezdték a dzsungel kiirtását egy megkerülő hadművelethez, így sikerült megint szembe találkoznom vele és megörökítenem, ahogy előételként némi zöldséget fogyaszt. Úgy látszik, evés közben sem szereti, ha fotózzák, így egy szempillantás alatt eltűnt a sűrűben. És ekkor a bokorból, amit eddig őrzött, kivonult a teljes család 17 felnőtt és 16 gyerek tagja. A kölykök játszani kezdtek, ugráltak, fára másztak és birkóztak, nekünk meg tátva maradt a szánk. Fogalmunk sem volt, hogy mindannyian a közelben vannak. Normális esetben ennyi (kb. egy óra) az engedélyezett látogatási idő. A velünk lévő állatorvos azonban az egyik kölyköt szerette volna megfigyelni, aki egy csapda miatt elvesztette a kézfejét, ezért követtük a családot a sűrűbe, hegyen völgyön át. A pigmeusok szorgalmasan irtották a dzsungelt előttünk, a vezető pedig kereste az állatok nyomait, míg néhány kilométerre egy nagy gyümölcsfánál megint utolértük őket. A fiatalok szedték a gyümölcsöt és ledobálták a főnöknek, meg az anyáknak, akik a hátukon cipelték a kölykeiket. Rövid nézelődés után a szemerkélő eső jelezte, hogy ideje visszaindulnunk…
A dzsungel nappal sem veszélytelen, minden pillanatban azt figyeltem, melyik fáról, mi ugrik a nyakamba, vagy mi mászik rám! És akkor a gerillákról még nem is beszéltem, akik mostanában – úgy látszik akkora az ínség – már magyarokat is elrabolnak…
A dzsungel élővilága:
Igazi csúszómászók…
[1] http://hu.wikipedia.org/wiki/Kahuzi-Bi%C3%A9ga_Nemzeti_Park