Az özvegyi gyász ideje pontosan 4 holdhónap és 10 nap (123-124 nap). Ez az időtartam a természet rendjéhez igazodik: abban az esetben, ha a férjét elvesztő asszony gyermeket vár, az apaságot illetően így nem merülhet fel kétség.
A gyász színe törzsenként különböző: a fulbéknél fehér, a sossoknál kék, a madinkáknál fehér és kék, az erdős guineai törzseknél pedig fekete. Az asszony két váltás gyászruhát, két papucsot és ivópoharat kap, valamint két lopótökből készült edényt, melyeket a fürdéshez használ. A gyász ideje alatt az asszony nem hord ékszereket, nem festi magát.
Az özvegy mellett maradnak heteken keresztül a hozzá legközelebb álló rokonai: nővére, húga, nagynénje, barátnői, hogy gondoskodjanak róla. Az özvegy nem végez semmilyen házimunkát, hozzátartozói látják el a szükséges teendőket: piacra mennek, főznek, mosnak, takarítanak. Az özvegy napközben fogadja a látogatókat, akik részvétet nyilvánítani jönnek. A látogatók adományokkal érkeznek, ki pénzt, ki ruhaneműt, ki terményt vagy élelmiszert hoz. Babonából a széket, melyen az özvegy ül, más nem használhatja (egy fehér zsebkendő jelzi ezt), ahogy a poharából is csak ő ihat.
A gyász első napjaiban nagy kondérokban főznek, hogy a látogatóknak is jusson az ételből. A szomszédok is küldenek a főztjükből, és hogy feleslegesen ne érkezzen egyszerre sok küldemény, beosztják egymás közt: kire melyik nap kerül sor. Városban szélesre tárják a kapukat és székeket bérelnek, hogy elegendő ülőhely jusson a látogatóknak. A rokonok, barátok állandó jelenléte, nem szűnő őszinte érdeklődése, törődése jellemzi a gyász napjait.
Faluhelyen a gyász ideje alatt az özvegy nem dolgozhat, nem utazhat. Városokban ez a hagyomány már nehezen tartható: a munkaviszonyban álló özvegy egy hónapot marad otthon. Társfeleségek esetén az özvegyek együtt viselik a gyászt.
Az özvegyi gyásznak nagy ünnepség vet véget, a temetéstől számított 4 holdhónap és 10. napon. Az azt megelőző este a szomszédság, a rokonság nő tagjai az özvegyi házban gyülekeznek, hogy hajnalig kántáljanak, az ebben járatos asszonyok vezetésével. Hajnalban szertartásosan megfürdik az özvegy, leveti a gyászruhát és színesbe öltözik.
Reggel érkezik a rokonság, valamint a szomszédságból, az ismerősök és barátok köréből az asszonyok. A szertartást a koránban jártas, köztiszteletben álló, rangidős „karamokok” vezetik, akik a gyülekezet közepén foglalnak helyet, körben ülve, a földre terített gyékényeken. Hol felváltva, hol együtt, imát mondanak, majd felolvasnak a koránból és áldásért fohászkodnak az özvegyért, családjáért, az elhunytért, az ő rokonaiért, a jelenlévőkért. Az imák után mindegyikük szól a gyülekezethez: az elhunyt érdemeiről, az Isteni akarattal való megbékélésről, a családok közötti összetartásról beszélnek.
Ezután az elhunyt férj rokonaiból álló delegáció átnyújtja a kóladiókat, melyekkel szimbolikusan visszaadják az asszonyt a családjának. Ha az elhunyt férfi öccse, vagy a család más férfi tagja igényt tart az asszony kezére, akkor egy másik tucat kóladió kerül elő.
Végezetül a két családot képviselő rangidős férfiak emelkednek szóra, hogy emlékeztessenek a két családot összekovácsoló eseményekre, erőfeszítésekre, hogy méltassák mindazt, ami erre érdemes, és hogy kifejezzék a köszönetüket.
Ezt követően közösen fogyasztják el az ebédet, aztán szétszélednek, a közösség erejének egy újabb megtapasztalásával gazdagodva. A szertartásokon való részvétel nagyon fontos szociális kötelezettség, hiszen a közösség a kölcsönösség elve szerint működik: amennyit adunk, annyit kapunk vissza.
Ha a feleség hivatalosan elvált, amit egy vallási-családi szertartás hivatott megpecsételni, akkor az asszony nem viseli az özvegyi gyászt és nem tarthat igényt örökségre sem.
Oumou esete illusztrálja, hogy mennyire fontos e szokások tisztelete a közösség számára. Oumou nem élt jól a férjével, sokat veszekedtek. Mivel a férjnek volt másik felesége is, Oumoura szinte rá sem nézett. Bár nem váltak el, hónapokig sem látták egymást. Amikor a férj meghalt, Oumou kijelentette: esze ágában sincs viselni az özvegyi ruhát. De rokonai hamar jobb belátásra bírták: mivel a férjétől nem vált el hivatalosan, egymáshoz tartozónak számítottak, és így kötelessége volt neki megadnia végső tiszteletet. Oumou természetesen beleegyezett, hiszen ha nem tette volna meg, a család, a közösség megbélyegezte volna, mint hitetlen, tiszteletlen, méltatlan asszonyt.
A négy hónapig tartó gyásszal és az evvel járó lemondással az özvegy tiszteletét fejezi ki elhunyt férje felé. Ez idő alatt csak a gyász tölti ki az életét, az elhunytra való emlékezés. A gyász végét ünneplő rituálék pedig segítik az elfogadást, a lezárást, az elengedést. Bár a férfiak vezetik a szertartásokat, ők szólnak, ők rendelkeznek, ezekben a rituálékban a nők közötti összetartás és szolidaritás is különösen fontos szerepet kap.
A nyugati kultúrákban fokozatosan eltűnnek a halottról való megemlékezést segítő rituálék, szokások. Ezek híján a modern kor emberének nincs sok lehetősége embertársai felé közeledni. Egyre inkább úgy tekintünk a gyászra, mint az egyént sújtó krízishelyzetre, mellyel mihamarabb meg kell küzdeni (ez a „gyászmunka”), mert munkakiesést okoz és csökkenti az egyén teljesítményét. A gyásszal járó testi-lelki fájdalmat pedig nem elviselni kell, hanem megszüntetni, akár gyógyszer segítségével is.
A tudománynak köszönhetően a gyászból is szakterület lett, ahogy ez több ősi emberi tevékenységgel történt (gyereknevelés, szexuális élet, házasság). Ahogy a tudomány kisajátította a „gyászmunkát”, úgy láttak napvilágot a vele kapcsolatos szakkifejezések, sajátos terminológiák, tudományos módszerek, melyek gondoskodnak arról, hogy egyre jobban elhiggyük: szakemberek (pszichológusok, pszichiáterek, természetgyógyászok) segítsége szükségeltetik a gyász elviseléséhez. Új szolgáltatások sora jelent meg, mint a csoportos vagy egyéni segítségnyújtás, elengedés hipnoterápiával, akupunktúrás kezelés, melyek a veszteség feldolgozását hivatottak megkönnyíteni.
Természetesen a gyászolónak együttérzésre, elfogadásra, bátorításra, megértésre, támogatásra van szüksége Ki nyújthatja ezt? Mennyire érzik magukat érintve a rokonok, barátok, munkatársak, szomszédok, ha egyik társuk segítségre szorul? Mennyi időt, figyelmet vagyunk készek egymásra áldozni? Modern korunkban ilyesmire már egyre kevésbé jut idő. Így marad, szükség esetén, egy idegen szakember jó szava. Melyért ráadásul még fizetni is kell.