Ankerl Géza nagyjelentőségű antiglobalizációs tanulmánykötetében az írásformák alapján a latin írású európai mellett további három nagy civilizációs körzetet, a képírásos kínai, a dévanágari írású hindu és az arab írású iszlám világot (az ő szóhasználatával civilizációs világállamot) különbözteti meg. Úgy véljük, minden további nélkül hozzá illeszthetünk ehhez a felsoroláshoz egy olyan önálló afrikai civilizációs körzetet, amelyet (eltekintve most elszórt és legtöbbnyire csak kísérleti stádiumba került lokális formáktól) az írás hiánya jellemez.
Nem véletlen, hogy a történettudomány egy sajátos és ugyan évezredes előzményekre visszatekintő, de lényegében 1960 után kiformálódott ága éppen afrikai kultúrákkal foglalkozó etnológusok, nyelvészek, történészek, régészek tevékenysége nyomán született meg.
A szájhagyományokban rejlő esetleges történelmi ismeretek, adatok jelentőségére egyébként fokról-fokra és éppen az Európán kívüli népek mind jobban kiszélesedő megismerése során ébredt rá a régi értelemben vett történettudomány, amelynek a szorosan vett történelmi diszciplínán kívül mindig része/részese/ partnere/kísérője volt a földrajz, a régészet, a nyelvészet, az európai népekre irányuló etnográfia és az Európán kívüli népek világának feltárására törekvő etnológia. Sőt, ide sorolhatjuk a vallás- és művelődéstörténetet is, újabb időkben pedig a tágan értelmezett elméleti társadalomtudományok mint a szociál- vagy társadalmi antropológia, a szociológia vagy a társadalomelmélet, mi több a pszichológia is felsorakozott.
Nem véletlen tehát, hogy különféle (néprajzi-etnológiai, irodalmi, történelmi, nyelvészeti, régészeti stb.) felkészültségű vagy legalábbis ilyen jellegű ismeretekkel rendelkező katonák, hivatalnokok, misszionáriusok tevékenysége nyomán már a 19. század folyamán formálódó új stúdiumok látókörében megjelenik, majd a 20. század első felében körvonalazódik a szájhagyományok történettudományi hasznosításának a kérdésköre.
Az afrikanistaként ismert és az ötvenes-hatvanas években Ruandában, Burundiban, illetve a két Kongóban kiterjedt terepmunkákat végző Jan Vansina belga származású amerikai professzor nevezetes könyve (első, francia nyelvű kiadása) tudománytörténeti fejezeteiben bőséges ízelítőt ad e szakirodalmi kísérletekből, felvetésekből, elméletekből vagy vitairatokból.
Az ún. Oral History Research mint történettudományi disciplina kialakulása felé vezető évtizedek érzékeltetéséül hadd említsük meg itt például Leo Frobenius életművét, ugyanis kitűnik belőle, hogy a német etnológust folyamatosan foglalkoztatta az afrikai népek és kultúrák múltjának a kérdése. A Bodrogi Tibor szerkesztette magyar válogatásban (Afrikai kultúrák) elegendő a hőseposzokkal foglalkozó terjedelmes fejezetet végiglapozni, s máris érzékeljük a Frobenius által egyébként afféle középkori lovagi történetekként számba vett szóbeli epikai szövegek/elbeszélések történelemként, mondhatnánk, történelmi krónikaként való felfogását.
Hasonló spontán, bár a konkrét kutatáshoz sokkal erőteljesebben elvezető tudománytörténeti jelenségként foghatjuk fel hazánkfia Torday Emil nagy értékű gyűjtését, amelyet az egykori Belga-Kongó egy időben elhíresült, harcias kuba (bakuba) népe körében végzett, és amelynek alapján e sajátos társadalomszervezetet kiépítő, írásnélküli nép múltja a szájhagyományokban megmaradt genealógia alapján 121 uralkodóra terjedő történelmi folyam képében tárul elénk. De hadd tegyük hozzá mindehhez, hogy a rendelkezésre álló adatok szerint még 1974-ben is gyakorolta hivatalát a kuba király. Sőt, Szilasi Ildikó, az Afrikai Magyar Egyesület koordinátora, a 2009-ben lezajlott Torday-Kongó expedíció megálmodója és megvalósítója szóbeli közlése szerint a jeles magyar kutató emléke, több mint száz évvel gyűjtőmunkáját követően, ma is él a kubák között, ami ugyancsak az írásnélküli társadalmak emlékezetének különlegesen felfokozott működését igazolja. (Szilasi Ildikó legutóbb egy cikkem kapcsán számomra írott rövid levelében a következőket közölte mindezen felül: „Jelenleg is hivatalban van a nyimi, azaz a kuba király. Neve Kwete Mbweki vagy Kwete Mbokashanga. Igaz, 2009 tele óta Brüsszelben tartózkodik, beteg, kórházban van. Az alattvalók azonban visszavárják.”)
A szóbeli források jellemzéséül itt – Torday gyűjtéséből kiindulva – hadd mondjuk el, a szájhagyományokban megőrzött királyi leszármazási láncolat egyes tagjaihoz az adatközlők rövidebb-hosszabb megjegyzéseket (kiemelkedő jelentőségű eseményeket) fűznek, mint például:
„Bo Kama Bomansala a 98. busongo (kuba) király. E főnök uralkodása alatt egyszer egy délben teljes sötétség borult az országra.”
Torday megjegyzi (amint mindezt leírtam előzőleg az Afriportra feltett Oralitás és afrikai társadalom című tanulmányomban is), hogy ez az adat különösen értékes, hiszen az információban valószínűleg az 1680. március 30-án bekövetkezett napfogyatkozásra történik utalás. Jan Vansina fél évszázaddal később számos elemzésében és a kubák történelmi rekonstrukcióját megvalósító művében kiteljesíti ezt az adatot: a korszerű átírással Mbakam Mbomancyeel-nek nevezett uralkodó idejére vonatkozó ismereteinket. Egyrészt igazolja, hogy csak az 1680-as (és pl. nem az 1619-es) napfogyatkozásról lehet szó. Másrészt újabban feltárt szájhagyományok útján – a szóbeli emlékek, illetve a talajminták tanúsága szerint a király idején egyszer havazott (!) – azt is meg lehetett állapítani, hogy Mbomancyeel még 1691-ben is elfoglalta trónusát.
Egyébként éppen Vansina későbbi kutatásai alapján tudjuk, hogy Tordaynak az első felfedezés hevében az 5. századig visszakövetkeztetett kronológiájából egyértelműen és hitelesen az utolsó 28 király létezése látszik bizonyítottnak, kb. az 1500-as évek elejétől. De a magyar kutató gyűjtési kísérlete, a modern nemzetközi történettudomány megítélése szerint, e bizonytalanságok ellenére is felmérhetetlenül jelentős, mert gyakorlatilag szinte elsőként irányította rá a figyelmet arra, hogy az írás nélküli népeknek is van történelme. Másrészt az ilyen és hasonló kutatások egész sorát indította el: az Európán kívüli és főleg afrikai népek dinasztiáinak, a gyakran speciális történelmi ismeretekkel kiegészített uralkodói kronológiáknak a feltárása igen széles körben felvállalt terepmunka feladattá vált Tordayt követően a kutatók körében. Mondhatni százával kerültek folyóiratok lapjaira ilyen jellegű historiográfiai források.
A történeti szájhagyományok kutatása persze ennél több és bonyolultabb problémákat is felvet. Az uralkodói genealógiák pontosítása érdekében újabban a különféle adatközlőktől származó felsorolások összevetésével kísérleteznek. Általában a kezdeteknél vannak eltérések, különösen, hogy ismerve a törzsi társadalmakban az első ős(ök) részben valós, részben mitikus természetét, nagyon nehezen választható szét ezekre a távoli időkre vonatkozóan a mondai és a reális történelem.
Az új tudományág mindemellett természetesen nem csak királyi (uralkodói, törzsfőnöki) leszármaztatásokkal foglalkozik. Így a nyugat-afrikai manding nép eposza, a Szungyata az államalapítás sajátos afrikai körülményeinek felderítésére ad alkalmat. Korábban egyes kutatók a nagy király létezését is kétségbe vonták. (Lásd legutóbb megjelent dolgozatomat: Biernaczky 2009.)
A 13. században bekövetkezett államalapítás ténye azonban nemcsak a gazdagon áradó eposzváltozatokból vált széles körben ismertté, hanem több arab írásos forrásban is szerepel. Közülük az első és legismertebb Ibn Khaldun 14. századi arab auktor leszármazási táblázata, amelyben szó esik az erőskezű Mári-Gyátáról, aki 1230 és 1255 között uralkodott (és akinek a leszármazottai, tegyük most már mi hozzá, még a dinasztia alapítójánál is hatalmasabb birodalmat teremtettek, amely évszázadokra meghatározó szerepet töltött be Nyugat-Afrika történelmében). E név a szájhagyomány szerint egyébként Szungyatának felel meg, különösen hogy a Mári szó értelme ugyancsak: oroszlán. Újabb közvetett bizonyítékul szolgálnak e kérdésben a Mali birodalom egykori fővárosa, Niani területén végzett ásatások.
Amint említettük tehát, hosszú évtizedek után, jelentős előzmények nyomán született meg Jan Vansina nagyjelentőségű elméleti műve, a La tradition orale/Oral Tradition, amelynek kéziratos fordítása fölött a következő magyar cím áll: A szájhagyomány. Tanulmány egy történelmi módszerről. A kötet tudománytörténeti fejezeteiben tehát bőséges képet kapunk az egyáltalán nem szegényes előzményekről. A flamand-amerikai professzor a korábbi kutatás szemléleti típusait illetően hat csoportot különböztet meg, mégpedig annak az alapján, hogy ki milyen mértékben és hogyan látja a szóbeli források szerepét a történelmi felhasználás szempontjából.
Egyesek természetesen kétségbe vonják azt, mások csak igen szigorú kritikával hajlandók tudomásul venni, és olyanok is vannak, akik nem tagadják alkalmazásának a lehetőségét. De többnyire mindenkinél kritérium, hogy a régészet, a nyelvészet és az írásos források összevetése a szóbeli forrásokkal mindig szükséges és elkerülhetetlen.
Így például Vansina említi a jeles régészt, J. D. Fage-t, aki szerint valamely szájhagyományozott forrás jelentősége csak akkor becsülhető meg, ha ismerjük az általa jelenleg betöltött funkciókat és azokat a torzulásokat, amelyek ebből a helyzetéből származhatnak. Ennek alapján úgy véli, hogy a torzulások gyakran olyanok, amelyek megfosztják történelmi jelentőségétől e hagyományokat.
Ellenben az ugyancsak angol származású kiváló történész, Roland Oliver azon a véleményen van, hogy a jelenleg gyakorolt funkciók nincsenek olyan mértékben a szájhagyományokhoz kötve, ami megakadályozná, hogy valós történelmi információkat hordozzanak. Ám ahhoz, hogy eldönthessük, mi rejlik bennük, szükséges összefüggésbe hozni a régészeti kutatásokkal és az esetleg rendelkezésre álló írásos dokumentumokkal.
Több tucat történész és etnológus, illetve kulturális vagy társadalom antropológus véleményét ismertethetnénk még itt. Helyszűke miatt azonban inkább arról kell szólnunk, miben is áll Vansina iskolateremtő alapművének jelentősége. Annál is inkább, mert e zárt logikájú, szinte matematikai tisztasággal megalkotott mű máig alapvető forrás az írásnélküli népek történelmének a feltárásában. Hadd idézzük itt legkiválóbb tanítványa, az ugyancsak jeles elméleti tanulmányokat alkotó David Henige egy megjegyzését:
„Az ‘Oral Tradition’ – bár a szerző nem többre, mint egy bevezetésre gondolt – elemi erejű hatást váltott ki. A műre való hivatkozások nemcsak az afrikanisták lábjegyzeteiben jelentek meg, hanem az orális történészek, mi több, az antropológusok és a folkloristák hivatkozásaiban is. A középkoros történészi és antropológiai felkészültséggel rendelkező Vansina e kötetének megírásakor azt a benne kialakult egészséges megbecsülést kamatoztatta, amely számára a terepmunka sajátos kihívásának egyértelműségéből, illetve annak nagyra értékeléséből fakadt. Annak ellenére, hogy e könyv úttörő jellegű munka, és megjelenését követően igen sok más mű látott a témakörben napvilágot – beleértve a szerző továbbgondolásait is –, az ‘Oral Tradition’ megmaradt az egyedüli eszköznek azon történészek számára, akik szóbeli forrásokat használnak kutatásaik kibontása és indoklása céljából.”
Vansina könyvét itt nem áll módunkban részletesen ismertetni, hiszen az – amint említettük – olyan zárt rendszert alkot, amelynek akár egyetlen alkotóelemét is elhagyva, a struktúra összeomlik.
Néhány általa felvetett fontos szempont ismertetésére van itt csak módunk. Így tehát:
A szóbeli források historiográfiai felhasználásának első számú tanulsága az, hogy az írásnélküli kultúrákban sok nemzedéken (évszázadokon át) fennmaradnak az egykori történeti események lenyomatai, hiszen a szóbeliség az egyetlen emlékezési (kulturális és történelmi megőrzési) eszköz, mondhatni a történelem-könyvek szerepét tölti be. S annak (vagyis a szó által őrzött emlékeknek) a tudatos megtartását a hivatásos énekes kasztok is elősegítik (ilyenek nagy számban működnek az afrikai etnikai csoportok vezető rétegei körében). Vansina egyébként e szóbeli krónikásokat tanúságtevőknek nevezi.
Az írással rendelkező kultúrákban viszont a történelmi múlt eseményeit őrző folklórformák funkció híján elkopnak, széttöredeznek, olyan sajátos átalakuláson mennek keresztül, amelynek a végén már alig valami vagy egyenesen semmi sem köti azokat az eredetileg hagyományba foglalt történésekhez. Jól nyomon követhető egyébként ennek a másféle „történeti szájhagyomány”-nak a jellege Dobos Ilona könyvében (Tarcal története a szájhagyományban, 1971). (Dobos Ilona talán az első és egyben hosszú időre az utolsó, aki a magyar szakirodalomban hivatkozik Vansinára.) A jeles néprajzkutató által gyűjtött szövegek tehát zömükben mesés-csodás elemekkel tűzdelt mondák. Valós elemek – a kutató indikációinak megfelelően – egy-két szövegből hámozhatók csak ki, mint pl. egy bandának Tokaj városába való betörése és egy raktár kirablása.
Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy Vansina egyrészt az írásnélküli és az írásos kultúrák közé húz határvonalat. A másik törésvonal elmélete szerint az európai típusú kultúrák szóbeliségéből előhozott történelmi élmény-adatok időbeli íve (élő személy, annak apja vagy nagyapja emlékezetéig terjed), illetve az írásnélküli kultúrák sok évszázadra visszatekintő emlékezet-láncolata között húzódik. Vansina ezért a szájhagyományban rejlő történeti „tanúságtételeket” megkülönbözteti a nyugat-európai, amerikai archívumokban nagy számban összegyűlt és egyes személyekhez kötődő, úgynevezett „hírektől” (híresztelésektől), akiknek hordozóit nem tanúságtevőnek, hanem szemtanúnak tekinti.
A kétféle szóbeli hagyományozás között persze az az igazi különbség, hogy az írásnélküli népek emlékanyaga a teljes etnikai csoport közös múltját jelentő régi eseményeket, történéseket (az írásos történelmi források módjára egyfajta lényegi, esszenciális és nem a szóbeli információkkal szolgáló személy nyújtotta helyi eseményeket) őrzi, amelyek a történelmi identitástudat forrásául szolgálnak. Az írással rendelkező kultúrák esetében az úgynevezett hírek (híresztelések) viszont egyénileg átélt eseményeket foglalnak magukba, amelyek esetleg csak színezhetik a történelem mindenki által ismert fővonalát. Jó példa erre Jules Michelet 1850 körüli időkben közzétett többkötetes folklór-adattára, amelyben a francia forradalom emlékei elevenednek meg az esemény után évtizedekkel végzett Párizs-környéki gyűjtések alapján. Újabban ezt a jelenségtípust Jan Assmann a kulturális emlékezet működésének nevezi (és vélhetően az ismert kutató hatására néz szembe magyar vonatkozásban a kérdéskörrel egy az interneten is megtalálható fontos előadásában Voigt Vilmos folklórtudós.) Itt érzem döntően fontosnak említeni Peter Burke megállapítását, aki szerint „a legkülönbözőbb történetírók… mind azt állították, hogy a nagy tettek és a nagy események életben tartása végett írnak.” Tehát az orális history kutatás fő célja nem az emlékezeti kultúra szociológiai, folklorisztikai vagy pszichológiai összetevőinek vizsgálata, hnm a történelmi események „kihámozása”.
A flamand származású amerikai etnológus-történész, Jan Vansina a történelmi forrásként szolgáló szájhagyományok műfajaival, a kollektív tanúságtétel jellegével, a továbbadás módjával, a torzítások lehetőségeivel és természetesen történelmi értelmezésének módjával is foglalkozik.
A módszer konkrét alkalmazásának érzékeltetéséül hadd álljon itt egy példa Bolanle Awe nigériai joruba kutató tanulmányából, amely a Dicsérő költemény mint történelmi forrás. A joruba oriki példája címet viseli.
A dicsérő költemény mint műfaj a magyar kultúra ismerője számára legfeljebb Janus Pannonius panegiricusaiból ismert. Ez a műfaj azonban minden régi (ókori görög-római és keleti), illetve középkori kultúrában, amint a mai törzsi társadalmakban is jelen van. Az afrikai (fekete-afrikai) dicsérő sajátos képződmény. Összefügg a névadási szokással. Egyszerű emberek születéskor, első sajátos megnyilvánulásukkor, majd később valamely jellemző tulajdonságuk alapján kapnak/kaphatnak nevet. Jeles személyek egy-egy nevezetes tettük nyomán dicsérő neveket kapnak. Kiemelkedő személyiségek esetében ez esetleg 4-500 mondatot is magába foglal.
Awe szerint a dicsérők egyik típusa az oriki orilé, amely családok eredetét tárja fel az apai ági jellegzetességekre alapozva, néhány kivételes személyiség fókuszba állításával. Lássuk tehát az Onikoyi család (egyúttal cím) dicsérőjét:
Amíg csak a Nap Madár vándormadár marad,
Olukoyinak harcolnia kell.
Iyeke Igédé, Gbón-n-káá sarja.
Ha az ellenség nyílt erdei tájon lepte meg őket,
Erdei fává változtatták magukat.
Ha az ellenség szavanna-vidéken lepte meg őket,
Szavannai bozóttá változtatták magukat.
Ha az ellenség elhagyott hangyabolyokkal teli
vidéken lepte meg őket,
Hangyaboly gombává változtatták magukat.
Úgy ismerjük őket,
mint akik csak ritkán maradnak otthon.
Néha a nyílt erdőben élnek,
Néha ligetes erdei vidéken élnek,
Néha távoli tanyán élnek,
Néha Aáwe-ben élnek,
Néha Aágba-ban élnek,
Néha Kóbai-ban élnek,
Néha Ogbómósó-ban élnek,
Néha Ilé Ifónban élnek
és néha Kutában élnek…
A kutató magyarázata szerint e részletből az Onikoyi család képe bontakozik ki. A család tagjai híres és nyugtalan katonák, a köztiszteletben álló Eso rend tagjai voltak, az Oyo hadsereg kiemelkedő és kivételezett sorsú katonái. A szövegből ugyanakkor kiderül, hogy e katonák híresek voltak álcázási taktikáik okán, számos rejtekhelyet ismertek, megnehezítve az ellenségnek, hogy csapdába ejtsék őket. A helységek felsorolásával pedig némi információ nyerhető a terület történelmi földrajzáról. Az orikiben szereplő városok egyébként a harcok során elpusztultak, újjá kellett azokat építeni. Az oriki ugyanakkor bepillantást nyújt a joruba földön zajló népvándorlásokba is, amennyiben az onikoyi orikit magukénak valló családok egymástól igen távoli vidékeken is megtalálhatók napjainkra. Néha ezek a tradíciók világosan mutatják, hogy egy-egy városból más népek, pl. a fulánik betörése miatt családok egész sora hogyan szóródott szét.
Példánk, úgy vélem, érzékelteti az afrikai hagyományok sajátos színezetét, a hozzá fűzött kutatói magyarázatok pedig azt a rendes történész számára talán furcsa és meglepő törekvést, illetve módszertant, amely az írás nélküli népek történelmi hagyományainak feltárására irányul.
E dióhéjban megfogalmazott figyelemfelkeltés végén arra az általános tanulságra is szeretnénk rávilágítani, hogy az emberiség történelmi tudatát és ismeretanyagát a „szóbeliség hatalmas sátora” fedi be. Hiszen mindmáig folyik a vita a szóbeli források felhasználásának eshetőségeiről. Jóllehet a torzítás/hazugságvizsgálat időnként az írásos forrásokra is ráférne, és ennek a szüksége egyre növekszik, minél távolabb megyünk vissza a múltba. Nem is beszélve arról, hogy külön szempont lehetne, mikor állnak szóbeli források adott írásos források gyökerében. Gondoljunk csak az ókori történetírók információs forrásaira, ahol az utalási láncolatok elején álló kiindulási mű mindig számos szóbeliségből vett információt is tartalmaz.
De a történelmi felfogásunkba betüremkedő és sokszor a valóságot jelentősen eltorzító szóbeliség működése mindennapjainkban is minden pillanatban tetten érhető. Voigt Vilmos a legendaképződés aktuális folyamatát azokkal a valósnak tűnő, de nem igaz történetekkel jellemezte, amely Reagen elnök működését követte Európában majd egy évvel már hivatalba lépése után! Éppen ezért kell azt állítanunk, hogy Vansina professzornak és követőinek módszere nem hogy vitatható, hanem esetleg éppen az írásbeliségben megjelenő történelmi ismeretanyag tekintetében is iránymutató lehet.
Utolsó megjegyzésként hadd erősítsük meg egy már részben megfogalmazott gondolatunkat, miszerint minden bizonnyal nem véletlen, ha e téma köré a társadalomtudományi (sőt, más) diszciplínák mellhosszal felsorakoznak, hiszen az ember társadalmi-történelmi létezésének (mi több, az agyi működésnek) egy kiemelkedően fontos összekötő láncszeméről van szó. Ugyanakkor viszont le kell szögeznünk, a történettudománynak elsősorban és mindenekelőtt a szájhagyományokból kihámozható történelemre és nem az emlékezet működése kapcsán felvethető társadalmi és kulturális összefüggésekre kell a figyelmét vetnie.
(eredetileg előadás az azóta megszűnt ELTE BTK Európai Expanzió Oktatási Program 2007. tanév végi szimpóziumán, jelentősen átdolgozott és kiegészített szöveg)
(a szerkesztőségi előrejelzés szerint várhatóan megjelenik a Hitel idei, vagyis 2010. novemberi vagy decemberi számában)
Felhasznált szakirodalom:
ANKERL Géza
2004 Anyanyelv, írás és civilizációk. Vendégségben a Földön (Politikai, gazdasági és művelődéstörténeti tanulmányok), Budapest, Mundus Kiadó, 382 old.
ASSMANN, Jan
1999 A kulturális emlékezet, Budapest, Atlantisz.
AWE, Bolanle
1974 Praise Poems as Historical Data: the Example of the Yoruba Oriki, Africa (London), 44. évf., 4. szám, 331-349. old. (magyar nyelven: Biernaczky Szilárd, kéziratban)
BIERNACZKY, Szilárd
1994 Oralitás és afrikai társadalom, Studia Nova – Új tanulmányok, I. évf., 1. szám, 111-122. old.
BIERNACZKY, Szilárd
2003 A szájhagyományozott történelem kutatása (levélinterjú Jan Vansinával), Tabula, 6. évf., 2. szám, 253-264. old.
BIERNACZKY, Szilárd
2009 Szungyata avagy a Mali birodalom alapításának története. Egy nyugat-afrikai hőseposz térben is időben, in: Csizmadia Sándor – Tarrósy István szerk.: Afrika ma – Tradíció, átalakulás, fejlődés, Pécs, IDResearch Kft/Publikon Kiadó, 237-262. old.
BURKE, Peter
2001 A történelem, mint társadalmi emlékezet, Regio, 12. évf., 1. szám. 3–21. old.
DOBOS Ilona
1971 Tarcal története a szóhagyományban, Budapest, Akadémiai Kiadó, 179 old. + mell.
FAGE, John
1956 Some Notes on a Scheme for the Investigation of Oral Tradition on the Northern Territories of the Gold Coast, Journal of the Historical Society of Nigeria, 1. évf., 1. szám, 15-19. old (idézi Vansina 1961)
FROBENIUS, Leo
1981 Afrikai kultúrák, válogatott írások, szerk., vál., jegyz. és utószó: BODROGI, Tibor, Budapest, Gondolat, 401 old.
HENIGE, David P.
1982 Oral Historiography, London – New York – Lagos, Longman, 150 old.
LEVTZION, Nahamia
1963 The Thirteenth and Fourteenth-Century Kings of Mali, Journal of African History, 4. évf., 3. szám, 341-353. old.
LEVTZION, Nahamia
1973 Ancient Ghana and Mali, London.
LY-TALL, Madina
1977 L’empire du Mali, Dakar – Abidjan, NEA Les Nouvelles Editions Africaines, 220 old.
MICHELET, Jules
1847–1853 Histoire de la Révolution française, 1-7. köt., Paris.
OLIVER, Roland
1955 The Traditional History of Buganda, Bunyoro and Ankole, Journal of the Royal Anthropological Institute, 85. évf., 1-2. szám, 111-117. old. (idézi Vansina 1961)
N. N.
é. n. Janus Pannonius, in: A magyar irodalom története, 33,
http://mek.oszk.hu/02200/0228/html/01/149.html (lásd a következő fejezeteket: Epigrammái, illetve: Epikus művei, a panegyricusok)
TORDAY, Emil – JOYCE, Thomas Athol
1911 Notes ethnographiques sur les peuples communément appelés Bakuba, ainsi que sur les peuplades apparentées: Les Bushongo, Bruxelles, Ministère des Colonies, 290 old. + 24 t. (Musée du Congo Belge, Annales D. Ethnographie, Anthropologie, Ser. 3., Vol. 2/1)
VANSINA, Jan
1961 De la tradition orale, Essai de la mèthode historique. Tervuren, Musée Royal de l’Afrique Centrale, X + 179 old. (angol kiadása: Oral Tradition. A Study in Historical Methodology, Chicago, Aldine, 1965, bővített olasz kiadása: La tradizione orale. Saggio di metodologia storica, Roma, Officina Edizioni, 1976) (az eredeti francia kiadás magyar fordítása: Biernaczky János, kéziratban).
VANSINA, Jan
1978 The Children of Woot. A History of the Kuba Peoples, Madison, The University of Wisconsin Press, 394 old.
VANSINA, Jan – MAUNY, R. – THOMAS, L. V. szerk és bev.
1964 The Historian in Tropical Africa (Studies presented and discussed at the Fourth International African Seminar at the University of Dakar, Senegal, 1961), London – Ibadan – Accra, for the International African Institute by the Oxford University Press, 428 old.
VOIGT Vilmos
1986 Miért és hogyan sokasodnak hiedelemmondáink, Valóság, 29. évf. 10. szám, 78-88. old.
VOIGT, Vilmos
2008 Van-e kulturális emlékezete a népnek?, in: Papp Richard – Szarka László szerk.: Bennünk élő múltjaink. Történelmi tudat – kulturális emlékezet, Zenta, Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 15-26. old.