Dirtmusic: BKO
A Dirtmusic három férfi Amerika két különböző partjáról és Ausztráliából: Chris Eckman (The Walkabouts), Chris Brokaw (játszott Thurston Moore-ral, a Lemonheadsszel, Liz Phairrel és sokan másokkal) és Hugo Race (True Spirit nevű zenekarával nálunk is járt, tagja volt a Bad Seedsnek). Első lemezük, amit nem hallottam, állítólag “nyers városi folkblues” volt, eljutott a Festival Au Desert szervezőihez, akik 2008-ban meghívták őket játszani. Már korábban is a sok egyéb mellett az afrikai zene rajongói voltak mind, úgyhogy nagy örömmel mentek; úgy adódott, hogy a sátor, amiben laktak, a Tamikrest nevű tuareg zenekaré mellett volt, ebből az lett, hogy három napig egyfolytában jammeltek velük. Egy évvel később Bamakóban, Mali fővárosában találkoztak, az Ali Farka Touré által alapított Bogolan stúdióban, két napot jammeltek újfent (néhány más vendéget is hívtak), a harmadikon rögzítették ezt az albumot. Kedves sztori, noha – szerencsére – nem éppen precedens nélkül való (a közelmúltból Béla Fleck a bendzsó gyökereit kutató afrikai kalandozása még cukibb, pláne a belőle született lemez is jobb), de azért várakozásokat kelt. Ráadásul jönnek a Szigetre is, lássuk tehát.
Első néhány hallgatásra csak az tűnt fel, hogy azért ez nem annyira jó, mint lehetne, és hogy a Dirtmusic tagjainak hangja nemcsak hogy fából van, de általában még ezen felül is idegesít valamiért; mindenesetre náluk jobb bizonyíték nem kell arra, hogy a rekedtség és a karizma nem azonos egymással (még Hugo Race a legjobb, de ő sem egy Nick Cave). Később pedig, jaj, kifejezetten idegesíteni kezdett a lemez. Az első két szám a legjobb: a Black Gravity erős alt. country-s riffje kimagaslik az albumból, és amúgyis a legizgalmasabban összerakott darab; az All Tomorrow’s Parties feldolgozása pedig a valóságban már majdnem annyira jó, mint amilyennek papíron tűnik (szerintem elég jónak). Sajnos innen erősen lefelé indul a lemez, és ez mindenekelőtt a fehérek hibája. Naná, minden a fehér ember hibája, de most ezen felül azért is, mert a két Chris és Hugo volna felelős a dalokért, és azok nincsenek. “A Tamikresttel dolgozva mindent egyre jobban lecsupaszítottunk” – olvasható a szép kiállítású lemez füzetében, és jobbára nem is maradt más, mint érdektelen alt. country- és városi blues-közhelyek, minden konkrét, dalszerűnek mondható tartalom nélkül. Van egy-két jó pillanat, amikor a bendzsó nagyon szépen összejön a sivatagi blueszal, egy-egy jó gitármotívum vagy akár -szóló pontosan illeszkedik az afro-amerikai formákat kölcsönző afrikai zenéhez; Fadimata Walet Oumar énekesnő hangja akkor is szép, ha direkt idegesítően “misztikusra” visszhangosítják – de ez azért bőven nem elég egy jó lemezhez. A szigetes koncertre nézve az az egyetlen bíztató jel, hogy a dvd-n nézve a stúdióban játszó zenészeket és a szemcsés mali felvételeket azért jobban megszólal mindez. Az egyik amerikain darfuros póló van, az egyik afrikain rancidos; bónuszként szerepel még négy nyers vázlat, ezek nyers vázlatok.
Tamikrest: Adagh
A Tamikrest, amelynek tagjaival tehát a Dirtmusic dolgozott a BKO-n, nem sokkal korábban jelentette meg bemutatkozó lemezét; producere Chris Eckman volt, ő két számban vendégeskedik, Hugo Race pedig egyben, de ettől még ez egyértelműen a saját albumuk. “A Tinariwen mutatta meg az utat” – olvasható a Glitterhouse kiadó oldalán a zenekarvezető Ousmane Ag Mossa kijelentése, amihez hozzáteszi: azért ha fiatalok nem követik őket, akkor a tuareg zene ki fog halni. De megnyugodhatunk: ők – ezt már a Tinariwen volt menedzserétől idézi a kiadó – ennek a stílusnak a jövője! Az mondjuk tényleg nyilvánvaló az első hangoktól kezdve, hogy a nagy elődöt akkor sem tagadhatnák le, ha akarnák: ugyanazok a repetitív ritmusok, amikről annak is a “végtelen vándorlás a sivatagban” jut eszébe, aki csak tévében és állatkertben látott tevét; hasonlóak az elektromos gitár hőskorából származó fasza gitárhangzások, a körkörös motívumok és az ének dallamvilága is.
Ám a Tinariwen egybeszabottsága (amitől az olyan nagyszerű) helyett az Adagh inkább azt mutatja meg, hogy mennyi lehetőség rejlik ebben a képletben. Nem olyan erősek a gitárok, magának a zenének sincs olyan ereje, viszont az elragadó felszabadultságtól a visszafogott, lefojtott líráig sok mindent tud, kerülhet bele pszichedélia is. Az Aicha pedig nemcsak azzal tűnik ki, hogy sokkal inkább a basszusmotívumra épül, mint bármi más, amit sivatagi blues témakörben hallottam, hanem – ez nekünk magyaroknak külön ajándék – a dallam meglepően az Indulj el egy úton népdalt idézi fel, ha nem is teljes egészében, de azért kísértetiesen: ez azért sokadszorra is ámulatba tud ejteni. Ha csak egyetlen sivatagiblues-lemezt hallgatsz meg életedben, akkor ne ez legyen az, ha mondjuk hármat, akkor legyen köztük.
Burkina Electric: Paspanga
Ezt a zenekart Lukas Ligeti alapította, igen, Ligeti György fia, MySpace-oldala szerint “Ausztriában született magyar-zsidó családba”, zeneszerző és ütőhangszeres, aki belezúgott Afrika zenéjébe, és sok időt töltött ott nemcsak koncertezéssel, hanem workshopokat is tartott. A másik fehér ember Kurt Dahlke avagy Pyrolator, aki a DAF és Der Plan (valamint az Ata Tak kiadó) alapítójaként beírta magát a Neue Deutsche Welle történetébe. Mai Lingani a kiadó szerint Burkina Fasóban sztár, amit simán el lehet hinni, erős a hangja és a jelenléte, olykor elég rekedten énekel. Wende K. Blass gitározik, és van két táncos-vokalista is a csapatban, As és Vicky. Manapság a zenekar egyre több időt tölt együtt New Yorkban, úgyhogy tudnak tényleg közösen dolgozni. A Paspanga meglehetősen vegyes lemez, amin a legkülönfélébb módokon találkozik össze az elektronika és a Burkina Faso-i zene, vagy tágabban, ahogy sokkal többek számára ismerős lehet: nyugat-afrikai (Mali is egy szomszédos ország például).
Van néhány szám, a legerősebbek, amikben valódi összekapcsolódás jön létre, nem lehet például szétszedni, hogy a ritmusokból ez a nyugati stílusú dobgép és ezek az afrikai ütősök; ezek között vannak táncosabb és lassabb, kísérletezőbb darabok is. Aztán a középmezőny: olyan számok, amikben megszokott táncritmusok kerülnek a Burkina Faso-i zene alá; ezek közül némelyik jól összejön, másokban inkább elnézi a hallgató, hogy ott van egy mulatósabb techno, de nem hiányozna, ha nem lenne. Aztán akadnak olyan számok is, amik a kilencvenes évekbeli Transglobal Undergroundot idézték fel bennem, ami hiába volt jó a maga idejében, 2010-ben már azért csak ne ez ugorjon be egy lemezről; sőt, volt, hogy az jutott eszembe: “Deep Forest”. Elgondolkodtató, hogy hogyan lehetséges, hogy a csapat ennyire eltérő minőségű (nemcsak színvonalú, de hozzáállású) darabokat bír írni – pláne, hogy Lukas Ligeti bevallott célja, hogy ne csak egymásra rakják a különféle helyről érkező elemeket, hanem tényleg közösen írják a dalokat. De szerencsére a modern technika segítségével össze lehet állítani a 67 percből egy bőséges, elég jó színvonalú válogatást, Mai Lingani pedig tényleg jó, a dalok is szépek, a gitározás is kedves. B-
The Souljazz Orchestra: Rising Sun
A Souljazz Orchestra nemcsak a névválasztással nem pöcsölt sokat, de arra sem fordított gondot, hogy igazi afrikaiakat vegyen be, nahát. Kanadaiak és instrumentális afrobeatet játszanak, sok jazz hozzáadásával – ezzel már kettőre nőtt a Quarton szerepelt kanadai afrobeat-zenekarok száma, a másik a nagyszerű Mr. Something Something. A Souljazz Orchestra nem újít annyira, mint honfitársa, vagy mint a NOMO, viszont nem is csak a stabil formulát ismétli jól-rosszul, mint oly sokan: ezért különösen jól meg lehet figyelni a Rising Sunon (ami kb. a harmadik lemezük), hogy miben egymástól különbözik az afrikai és a “fehér” zenei gondolkodás – bár utóbbival vigyázzunk, mert például ugye a jazz mennyiben “fehér”, na.
Még ha a ritmusokban és a hangszerekben sok is az afrikai hatás, a számok felépítése egészen más, és nemcsak abban, hogy a szólók egymásnak adogatása strukturál, illetve a vezető és kísérő hangszerek hierarchiája egyértelműbb, hanem abban, ahogy a poentírozásra épülnek. (Tévedés ne essék, az “eredeti” afrobeatben is vannak poénok, de kevésbé rájuk vannak kihegyezve a számok; már csak azért is amúgy, mert itt sokkal rövidebb egy-egy darab.) Egy rövid bevezető után rögtön jön a két csúcsszám, sodróak, pattogósak, szellemesek, tele rengeteg szép megoldással. Az Agbara a leginkább dalszerű a lemezen, itt még szöveg nélküli kórus is van a háttérben. A Negus Negast pedig azzal lep meg, hogy erős ethiojazz hatás van benne, bár a Mulatu Astatke-féle formulánál böködősebb a fő motívum; ebben a számban hallatszik egyébként a legjobban, hogy milyen erős a ritmusszekció, és a szintetikus basszus sem zavaró, hanem hozzáad valamit. Abból a szempontból viszont hiba volt ezekkel indítani a lemezt, mert így az ezután következő lassabb, (afro)jazzesebb darabok elsőre csalódást okoznak; némelyikről aztán kiderül, hogy van, ami kárpótol a lendületért, mások viszont tényleg kicsit leülnek, bár nagy gondok ezekkel nincsenek. A záró kétrészes Pharoah Sanders-feldolgozásban (Rejoice) pedig végképp meggyőződhetünk arról, hogy azért jó ez
Forrás: Quart