A 321 halálos áldozat, köztük 80 gyerek halálát követelő cselekménnyel az Úr Ellenálló Hadserege (Lord’s Resistance Army – LRA) nevezetű, ugandai bázisú terrorszervezetet gyanúsítják. Az esemény már csak azért is kínos, mert a kongói és ugandai kormány 2009 márciusában kijelentette, az LRA nem jelent többé potenciális veszélyt a kongói civil lakosságra, mivel az Egyesült Államok által terrorszervezetnek minősített LRA tagjai meghaltak, szétszóródtak, vagy elmenekültek. A fenti eset bizonyítja, hogy ez sajnos nem így van.
A szervezet bázisa Ugandában található. Az eredetileg az ugandai kormány ellen lázadó, fanatikus keresztény és animista vallási elveket valló szervezet szerteágazó fegyveres hálózattal rendelkezik a térség más országaiban is, például a Kongói Demokratikus Köztársaságban, Szudán déli részén, vagy a Közép-afrikai Köztársaságban. Az LRA célja az, hogy megdöntsék az Ugandában és más közép-afrikai országokban uralkodó rendszert, valamint a tízparancsolaton, illetve egyéb vallási elveken alapuló államot (teokráciát) hozzanak létre. Annak érdekében, hogy felhívják magukra a figyelmet, különös kegyetlenséggel elkövetett, emberi jogot sértő cselekmények egész sorát követik el civilek ellen, beleértve a bozótvágó késsel, botokkal elkövetett emberöléseket, szexuális erőszakot, foglyok ejtését, valamint rabszolgamunkára való kényszerítést. A KDR északkeleti tartományában, Makombóban most decemberben elkövetett atrocitás egyike a legvéresebbnek az LRA 23 éves történetében, mégis hónapokig rejtve maradt a nemzetközi közösség elől. Anneke Van Woundenberg, a Human Rights Wathc egyik Afrika-kutatója szerint ennek az az oka, hogy a kormány arról szerzett tudomást, hogy az LRA nagyobb városokban tervez támadásokat, így csupán a városok környékén erősítették meg a csapatokat. Azonban az atrocitások félreeső falvakban történtek meg, melyről egészen mostanáig senki sem tudott. A mások ok, amiért homályban maradt az ügy, hogy 2009 márciusában a Kongói Demokratikus Köztársaság és Uganda kormányai hivatalosan is veszélytelennek nyilvánították a LRA-t. Erre azért volt szükség, mert a kongói kormány számára egyre kínosabbá válik az ugandai katonák kongói jelenléte. Az ugandai hadserege egy 1997-ben kezdődő konfliktus következtében vonult be Kongóba, és azóta sem vonultak vissza teljes mértékben Kongóból, ez viszont korlátozólag hat a Kongói Demokratikus Köztársaság szuverenitására. Az LRA kongói civilek ellen elkövetett atrocitásai ugyanis továbbra is indokolttá teszi ugandai katonák Kongóban maradását. A térség kormányai 2008 decemberében átfogó hadműveletet indítottak az LRA Kongó északkeleti területén kialakított bázisa ellen, melynek közvetlen kiváltó oka egy, az LRA által 2008 decemberében elkövetett, még az iméntinél is véresebb, mintegy 800 halálos áldozatot követelő támadás volt. Az ugandai hadsereg által irányított hadművelet a villámló vihar nevet kapta, és az Egyesült Államok logisztikai és stratégiai támogatását is igénybe véve jelentős sikereket ért el. A túlzott ugandai katonai jelenlét azonban egyre inkább nyomasztólag kezdett hatni a kongói kormányra, ezért leállították, arra hivatkozva, hogy az LRA-t tulajdonképpen legyőzték, az ugandai katonák hazamehetnek. Az iménti események azonban azt bizonyítják, hogy ez koránt sincs így. A két ország kapcsolata egyébként a sokak által „afrikai világháborúnak” is nevezett, 1998 és 2004 között zajló háborús konfliktus óta meglehetősen feszült. Ebben a minden eddiginél nagyobb területre kiterjedő, Kongóból kiinduló konfliktusban összesen 6 afrikai ország hadserege vett részt, amely minden idők legnagyobb méretű afrikai fegyveres összecsapásának tekinthető, ahol Kongó és Uganda az ellenkező oldalon álltak. A makombói mészárlás egy újabb példa arra, hogy az emberi jogok megsértése ellen csak akkor lép fel hatékonyan a nemzetközi közösség, ha a konfliktus felszámolását sikerül a helyi politikai, vagy a nagyhatalmi érdekek szolgálatába állítani. Amennyiben ez nem lehetséges, az ENSZ, valamint a jogvédő és humanitárius szervezetek tehetetlenek a civil lakosságot érő tömeges atrocitások ellen. Jelen esetben a kormány érdeke az atrocitások jelentőségének csökkentése, a zűrzavaros és bizonytalan helyzet fenntartása. Ennek következtében az állami erőszakmonopólium védelmére számítani nem tudó civil lakosság maradéktalanul ki van szolgáltatva az őt érő támadásoknak.
Az afrikai kontinens közepén elterülő hatalmas ország, Kongó mindig is a nagyhatalmi érdekek ütközőzónája volt. A 19. század végén kezdődött az a gyarmatosítási láz, melynek során a két régi rivális nagyhatalom, Anglia és Franciaország megkezdte hatalmas gyarmatbirodalmának kiépítését. Franciaország északról, Algéria, Tunézia, Marokkó meghódításával kezdte, Anglia pedig Délről, Dél-Afrika, Rhodesia, stb. megszerzésével szerzett területeket a térségben. Az Afrika közepén elterülő Kongót éppen azért gyarmatosíthatta a semleges Belgium, hogy a két acsarkodó óriás közötti status quo fennmaradhasson.
Speciális geopolitikai helyzete mellett Kongó más szempontból is fontos stratégiai szerepet töltött be a nagyhatalmi játszmák színpadán. Hatalmas nyersanyagforrásai, gazdag arany- és gyémántbányái, rézlelőhelyei hasznából sokan szerettek volna részesülni, hiszen egyértelmű volt, aki a kongói arany- és gyémántbányászatban befolyásos érdekeltségeket szerez, nagy haszonra tehet szert. A gazdag nyersanyaglelőhelyek ezért inkább jelentettek átkot, mint áldást, és gyakran hozzájárultak a konfliktusok felizzásához.
Az ország 1960-ban nyerte el a függetlenségét, és ettől kezdve kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatosan fegyveres összecsapások színteréül szolgált. A hidegháború időszakának meghatározó vezetője az a Mobutu volt, aki nem sokkal a függetlenség megszerzése után egy katonai puccs során került hatalomra. Rendkívül karizmatikus politikus hírében állt, országát Zairének keresztelte át, önmagát pedig Mobutu Sese Sekónak szólíttatta, ezzel is utalva az afrikai hagyományok felélesztésére. Számos, gyarmatosítók által nyugati hangzású névvel ellátott várost is átkeresztelt, kormányzásának időszakában azonban virágzott a korrupció. A hidegháború idején jellemző volt, hogy a két egymással versengő szuperhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió igyekeztek a világ minden térségében befolyási övezeteket kiépíteni, és megnyerni maguknak minél több harmadik világbeli országot, ezzel is ellensúlyozva az ellenfél szuperhatalom regionális befolyását. Nem volt ez másképpen Afrikában sem. Mind a Szovjetunió, mind az Egyesült Államok szorosabb, vagy kevésbé szoros kapcsolatot ápolt számos afrikai országgal, pénzügyi támogatásról, katonai segítségnyújtásról biztosítva őket, míg az adott ország cserébe szolidaritásáról biztosította a támogató szuperhatalmat a másik szuperhatalommal szemben. Ez egy újfajta egyensúlyi helyzet kialakulását eredményezte. A szuperhatalmak különösen attól féltek, hogy az ellenség nukleáris támadást indít ellenük egy baráti ország területéről. Az esetleges válaszcsapástól rettegve a szuperhatalmak ügyeltek arra, hogy az általuk támogatott harmadik világbeli országokban ne mérgesedjenek el a lokális konfliktusok, nehogy sor kerüljön egy esetleges nukleáris háborúra, amely beláthatatlan következményekkel járt volna. A nukleáris elrettentés éppen ezért átmenetileg konzerválta azokat az afrikai konfliktusokat, melyek a felszín alatt igen is hevesen fortyogtak. Kongó az USA támogatását élvezte, és ellensúlyozni tudta a szovjetek bástyájának tekintett Angola hatalmát.
Amikor azonban véget ért a hidegháború, a két régi ellenség, az USA és a Szovjetunió már nem volt érdekelt az afrikai országok támogatásában, ezért a régóta meglévő helyi ellentétek számos országban a felszínre törtek. A szuperhatalmak magára hagyták a kontinenst, ahol a kilencvenes évektől elszabadult a pokol.
A közép-afrikai konfliktusoknak, így a kongóinak is megvan az a sajátossága, hogy az eredetileg polgárháborúként induló ellentétek átnyúlnak a szomszédos országokba, egyre jobban elterjednek, és egyre nagyobb térségek destabilizálódnak ezáltal. Ennek az az oka, hogy az egész közép-afrikai régióban hasonló a lakosság nyelvi, törzsi, etnikai összetétele, a gyarmatosítók által vonalzóval meghúzott határok egyik, másik oldalán is gyakran ugyan- olyan nyelvet beszélő törzsek vetélkednek egymással. Gyakran előfordul, hogy egy országban a kormány hatalmát megdönteni igyekvő lázadók egy szomszédos ország kormányától kapnak támogatást, mert ugyanabba a törzsbe tartoznak, vagy ugyanazt a nyelvet beszélik. A másik ország ezután visszaadja a kölcsönt, és a szomszédos kormány elleni lázadó csoportokat támogatja. Az aktuális kormányok ellen lázadók tehát gyakran kapnak támogatást más országok kormányától, az országok így próbálják egymás hatalmát gyengíteni. A Kongói Demokratikus Köztársaság szomszédságában található kis Ruandában kirobbanó, 1994-ben népirtásba torkolló ellentét Kongóra is átterjedt. Ruandában a többségben található hutu törzs tagjaiból álló milíciák a hutu kormány tudtával és beleegyezésével közel egymillió tuszi törzsből való civilt mészároltak le. Azonban az ENSZ-békefenntartók támogatását is élvező Paul Kagame által vezetett tuszik a bosszúállás reményében üldözőbe vették a népirtással vádolt hutu milíciák tagjait, akik a hutu vezetéssel rendelkező szomszédos Kongóba menekültek, az őket üldöző tuszik pedig utánuk mentek, folyamatosan azzal vádolva Kongót, hogy menedéket ad a népirtóknak. Kongóban is élnek hutuk és tuszik is, akárcsak Ugandában, Ruandában vagy a szintén szomszédos Burundiban. A ruandai tuszikat ugandai csapatok is segítették. A hutu népirtókat üldöző ruandai és ugandai tuszik összefogtak a kongói elnök, Mobutu ellenlábasaival és megbuktatták a karizmatikus vezért, majd Laurent Kabilát segítették a hatalomra. Ezzel véget ért Mobutu Sese Seko több évtizedes, despotikus, korrupt uralma. Azonban az újdonsült kongói kormányfő, Kabila kezdte soknak érezni a ruandai és ugandai katonai jelenlétet, úgy érezte, a szomszédok katonai „segítsége” korlátozza az ő hatalmát a saját országában. Ezért a volt szövetségesek ellenségekké váltak, és megkezdődött a 1998-2004. tartó, afrikai világháborúnak is nevezett konfliktus, mely a legnagyobb volumenű volt az eddig afrikai krízisek közül. Angola, Namíbia és Zimbabwe Kabila oldalán belépett a háborúba. 2003-ban végül átfogó békeszerződést írt alá a hat ország, és Kongóban ideiglenes kormányt alakítottak, azonban az ország egyes részein újra és újra fellángolnak valamely lázadó által előidézett összecsapások.
A kongói konfliktusok is a legmodernebb hadviselés ismertetőjegyeit viselik magukon. A konfliktusok tartósak, akár több évtizedig is elhúzódnak, azonban alacsony intenzitásúak, egységnyi idő alatt viszonylag kevés összecsapás történik, a csaták kevés szereplővel zajlanak. Rendszerint nem reguláris hadseregek csapnak össze egymással, hanem az államot képviselő reguláris hadsereg gerillacsoportokkal, milíciákkal állnak szemben, akik rossz katonai felszereltségüket a gerilla hadviselés trükkjeivel, a terepviszonyok maximális kihasználásával kompenzálják. A lázadó félkatonai alakulatok helyzetét könnyíti, hogy többnyire élvezik a helyi lakosság támogatást, utánpótlásukat pedig a gyerekkatonaság szomorú intézménye is garantálja. A meggyilkolt lázadók helyébe újak lépnek, nehéz felmérni ezeknek a milíciáknak a létszámát, és a konfliktus végül egy viszonylag alacsony intenzitású szinten állandósul, egyfajta lelassult állóháború alakul ki, melyet szinte lehetetlen teljesen felszámolni. Egy békés közép-afrikai régió víziója egyelőre sajnos a távoli jövő homályába vész.
Írta: Dorka Anett
Világpolitikai lexikon, Aula, 2007, szerkesztette: Horváth Jenő
(Visited 1 times, 1 visits today)