Az őserdők pusztulása nyomán lokális és globális ökológiai problémák lépnek fel: őslakosok vesztik el lakóhelyüket, endemikus állatfajok halnak ki, csökken a hatalmas méretekben kibocsátott szén-dioxidot elnyelni képes erdők területe. Az ENSZ és a Greenpeace mellett több szervezet felhívta a figyelmet a problémára, sőt számos helyi kezdeményezés történt az erdőterületek csökkenésének megállítására. A fejlett országok által támogatott nemzetközi összefogásra és cselekvésre, amely valóban véget tudna vetni az őserdők gyors iramú pusztulásának, azonban nem nagyon került sor.
Gazdasági és politikai érdekek a nyersanyagokért egykor…
Afrika mai gazdasági, társadalmi és politikai problémái nem az elmúlt 60 év szülöttei, gyökerük annál jóval régebbi időkben keresendő. A XVI. századtól kezdve a gyarmatosító európai nemzetek elsődleges célja a kontinens.
A XIX-XX. század fordulójától kezdve sorra jöttek erőforrásainak kiszipolyozása volt – bármi áron. Az „Oszd meg és uralkodj!” elvet használva az európaiak könnyedén legyőzték a fejletlenebb törzseket, akik minden erejükkel küzdöttek földjeikért létre különböző nemzeti vállalatok, melyek az olcsó helyi munkaerőt kihasználva próbáltak hatalmas bevételekre szert tenni a nyersanyagok kitermelésével és exportálásával. Fejlesztéseket is csak addig végeztek, ameddig azok tovább segítették bevételeik növekedését. Oktatási és egészségügyi rendszer, illetve az infrastruktúra kialakítására szinte teljesen elmaradt.
A gyarmati rendszer felbomlását követően a kontinens összes országa ugyanazokkal a problémákkal került szembe: nem alakult ki stabil társadalmi, politikai és gazdasági rendszer, de nem is volt olyan társadalmi réteg, amely ki tudta volna alakítani. Az évszázadokkal azelőtti békés törzsi alapokon nyugvó társadalmi berendezkedésre azonban már nem volt lehetőség visszatérni. Az újonnan alakult tehetetlen kormányokat sorra döntötték meg puccsokkal katonai vezetők, diktátorok, akik szintén nem tudták megoldani a felmerülő problémákat, csak tovább mélyítették a válságot.
…és most
Bár néhány országban helyreállt a rend a XX. század végére, és békés fejlődés vette kezdetét, Afrika nagy részét még mindig a polgárháborúk, a politikai és gazdasági bizonytalanság uralja. A fejlett országok pedig ezt kihasználva próbálnak napjainkban újra egyre nagyobb teret nyerni a kontinensen: pénzzel, fegyverrel támogatnak diktátorokat, miközben transznacionális vállalatok próbálják kiaknázni a maradék erőforrásokat. Lényegében napjainkban Afrika második gyarmatosítása folyik.
A Kongó-medence őserdejének fája és a felszín alatt található rengeteg ásványkincs (arany, gyémánt, vas, réz, urán) egyre több céget csábít Közép-Afrikába. Az itt olcsón kitermelt fát európai, nyugat-amerikai és ázsiai piacokon adják el nagy összegekért. A vállalatok taktikája pedig egyszerű: munkalehetőséggel csábítják a nyomorban élő embereket, s emellett megígérik nekik, hogy a fakitermelésért cserébe utakat, iskolákat, kórházakat építenek, illetve fejlesztik az infrastruktúrát és jólétet biztosítanak. Az emberek pedig hisznek a befektetőknek, hiszen pár évig valóban lesz állandó munkából származó jövedelmük. A tanulmányok és kutatások mellett azonban már a valós események is igazolták, hogy ez a haszon csak rövidtávon hoz fellendülést a helyieknek. A cégeket azonban ez nem nagyon izgatja: ha már nem éri meg a kitermelés, odébbállnak, maguk mögött hagyva a környezeti és társadalmi problémákat, amiket tevékenységükkel okoztak.
Az erdőirtás a Kongói Demokratikus Köztársaságban okozza a legnagyobb problémát. Bár az 1996-2004-es polgárháborút követően több rendelettel próbálták szabályozni a fakitermelést, ennek ellenére a körülmények máig a befektetőknek kedveznek. A The Guardian című brit napilap 2007-ben számolt be arról egy szakértők által készített jelentésre hivatkozva, hogy a Világbank fakitermelésre ösztönzi a külföldi vállalatokat. A nemzetközi pénzintézet ugyanis azt mondta a polgárháborút követően felálló kormánynak, hogy a gazdaság talpra állításában nagy szerepet játszhat az ipari fakitermelés. Az új erdészeti törvény keretében pedig zónákra osztották az ország területét fakitermelési szempontból. Maga a Világbank több faipari cégnek juttatott koncessziókat. Az eredmény – a gazdaság hosszú távú fejlődése helyett – a környezet további pusztulása és a növekvő szegénység lett. A kormánynak – a törvényes keretek között működő vállalatok mellett – az engedély nélküli fakitermelést végző cégekkel is meg kell küzdeniük. Csak 2009 januárjában 91 fakitermelő tevékenység bizonyult illegálisnak a 156 felülvizsgált közül; a valóságban a számuk pedig többszöröse is lehet ennek az értéknek. Hiába van egyre több nemzeti park és vadrezervátum az ország területén, pénz és eszközök hiányában a vadőrök nem tudnak hatékonyan fellépni az illegális fakitermelők ellen.
Az amerikai, francia és brit befektetők mellett a legnagyobb problémát a kínaiak jelentik, akik egyre nagyobb számban jelennek meg a fekete kontinensen. Az amerikai Council on Foreign Relations (CFR) szerint 2007-től fogva már Kína a harmadik legnagyobb kereskedelmi partnere Afrikának az USA és Franciaország után. A terjeszkedésnek két oka van. Kína gazdasági fejlődése rengeteg energiát és nyersanyagot igényel, amit egyre inkább importálni kényszerül, mivel készletei rohamosan fogynak. Afrika eddig ki nem aknázott erőforrásai pedig egyelőre biztosítani tudják a fejlődés ütemét. A másik ok bár politikai, az előbbiből következik. A nyersanyag-kitermelésért cserébe Kína anyagi és katonai segítséget nyújt kormányzatoknak, akik így egyre szorosabban függnek a távol-keleti nagyhatalomtól. Kína hosszú távú célja: kiütni nyugati vetélytársait Afrikából.
A gazdasági fejlődéshez legnagyobb mértékben olajra van szükség, emellett azonban más nyersanyagok, így a trópusi erdők fája is fontos Kína számára. Több jogvédő szervezet is megállapította, hogy a fakitermelésben érdekelt kínai cégek nagy része illegálisan folytat tevékenységet.
A fakitermelés hatása a környezetre
A nyersanyagok kitermelése közül az erdőirtás az, amely a legtöbb kárt okozza a természetnek. Míg egy arany- vagy egy rézbánya csak helyi környezeti problémákat tud okozni, addig a fák kivágásának globális következményei is vannak.
A legsúlyosabb következmény, hogy az évtizedenként 5%-kal növekvő erdőirtás felelős az összes éves szén-dioxid kibocsátás 20%-áért. Már maga az erdőirtás tevékenysége (égetéssel, CO2-ot kibocsátó gépekkel) is közvetlenül károsítja a környezetet, nem beszélve a hatásairól. Hiába találunk fel különböző „szén-dioxidfogó” növényeket és műszereket, még mai is a több százezer éves esőerdők tudják a legnagyobb mértékben elnyelni az általunk termelt rengeteg CO2-ot és a többi üvegházhatású gázt – jobban mondva sajnos már azok sem. A gépjárművek és gyárak által kibocsátott káros gázok mértéke hatalmas méretekben nő, míg az őket elnyelni képes erdőterületek nagysága egyre csökken. Világszerte évente több százezer hektár erdőterület tűnik el, s helyükbe alig ültetnek pár száz hektárt.
A Kongó-medencében a kiirtott erdőterületek nagy részén ültetvényeket hoznak létre, melyek legfeljebb három évig biztosítják az elegendő termést, hiszen a trópusi talaj nem megfelelő az intenzív mezőgazdasági tevékenységre. Az esőerdő alatt a talaj humusztartalma minimális (1-3%), a letarolt területeken pedig a sok eső miatt még a maradék tápanyag is kilúgozódik, így a föld hasznosíthatatlanná válik. A növényzet pusztulásával párhuzamosan pedig egyre jobban felerősödik a talajerózió.
Az erdők kivágásával a bennük lakó emberek, s állatok lakóhelye is elpusztul. Közép-Afrika alacsony növésű lakói, a pigmeusok élettere az erdő. Lakóhelyük napról napra csökken, s ők alig tudnak valamit tenni a folyamat ellen. De nem csak a pigmeusokat, hanem számos más törzsi népet is fenyeget a veszély, hogy eltűnik lakóhelyük. Habár ők is folytatnak fakitermelő tevékenységet, azt a normális keretek között teszik. Az erdő nyújtja számukra az otthont és az élelmet, s ez így van már évszázadok óta. A polgárháború sújtotta Kongói Demokratikus Köztársaságban milliók váltak földönfutóvá, akik ma fakivágással próbálnak némi pénzhez jutni. Sokan a kivágott fát egyszerűen csak tüzelőnek használják főzésre, fűtésre, vízforralásra. A közép-afrikai ország Észak-Kivu tartományában havonta 110 ezer zsák faszenet égetnek el, mivel az itteni fák kitűnő hőértékű faszenet adnak.
Míg azonban az ember egy bizonyos határig tud alkalmazkodni környezetének erőteljes változásához, addig az állatok képtelenek erre. A Kongó-medencében zajló erdőpusztítás fő károsultjai azok az állatfajok, amelyek a Föld csak ezen a területén találhatóak meg. A legnagyobb veszély a különböző emberszabású majmokat, köztük is a hegyi gorillákat fenyegeti. A Kongó-medence keleti részén magasodó Virunga-hegységben ma már csak 720 (!) hegyi gorilla él, de a többi gorillafaj jövője sem túl fényes. Megjegyzendő, hogy a gorillák létét nem csak lakóterületük csökkenése, hanem az orvvadászat is veszélyezteti. 2007 nyarán egy hét tagból álló gorillacsaládot irtottak ki milicisták a Virunga Nemzeti Park területén.
Szemben az árral
A helyi és nemzetközi szervezetek vészkiáltásai a Kongó-medence őserdejének pusztulására vonatkozóan egyre több emberhez jutottak el. Számos kutató, természetvédő, politikus kezdett neki a nehéz feladatnak: hogyan lehetne radikálisan csökkenteni az erdőállomány pusztulását és kialakítani tartós megőrzését, illetve fenntartható használatát; milyen alternatív technológiák segíthetnek abban, hogy a térség országaiban csökkenjen az erőkre nehezedő nyomás úgy, hogy emellett növekedjenek a mezőgazdaságból élők száma; milyen megújuló energiaforrás áll rendelkezésre, amiből például fedezni lehetne a kisebb régiók áramellátását. A legnagyobb kihívást azonban a nemzetközi vállalatok és a globális tőke elleni harc jelenti, amely nincs tekintettel a társadalmi és környezeti problémákra, s amely az egész folyamat irányítója.
Egy ilyen elhivatott ember René Ngongo, aki munkáságért 2009-ben megkapta a Right Livelihood Award-ot, amelyet alternatív Nobel-díjként szoktak nevezni; ezt az elismerést azoknak adják át, akik gyakorlatias és példamutató megoldásokat nyújtanak napjaink legsürgetőbb problémáira. René fő célja, hogy megvédje a Kongó-medence erdejét az ipai fakitermeléstől. Ennek érdekében több programot indított el a környezetvédelmi tudatosság, az erdővédelem és a környezeti nevelés/oktatás keretében. A Greenpeace Afrika politikai szaktanácsadójaként kormányzati körökben is lobbizik az erdőpusztításnak valóban véget vető törvények és politikai feltételek megalkotásának érdekében. Kitartó küzdelme mögött már egyre többen állnak és az eredmény sem marad el. A Kongói Demokratikus Köztársaság egyes régióiban már sikerült megvalósítani elképzeléseit: emberek százainak van állandó jövedelme olyan mezőgazdasági munkából, ami már nem a fakivágáson alapul. Palántaültetéssel pedig René igyekszik növelni az erdőterületek nagyságát.
Michael Fay biológus pedig egy igen merész akcióval kívánta felhívni a világ figyelmét a Kongó-medence eltűnő erdőségeire. A kongói Bomasából indulva több mint 3000 kilométeres utat tett meg gyalog az őserdőn át a gaboni tengerpartig azzal a céllal, hogy felmérje Gabon őserdejének állapotát és élővilágát, hogy így egy tervet tudjon összeállítani megőrzésére. Útja után sikerült teljesen meggyőznie az ország elnökét tizenhárom nemzeti park (összesen 29 251 km2 nagyságú területen, ami az ország területének 11%-a) alapításának szükségéről az őserdő és a benne élő állatok védelmére. A kutató azt reméli, hogy így az (öko)turizmus idővel a fakitermelés alternatívája lesz. A biológus és a kormányzat hatékony együttműködésének köszönhetően Gabonban ma már sikerül az erdészeti és vadászati szabályokat betartatni és a közép-afrikai ország a biodiverzitás egyik legfőbb őrzőjévé vált.
Ha még több ilyen elszánt ember tevékenykedne, mint René Ngongo vagy Michael Fay és az Afrikába érkező anyagi segítség a megfelelő célba jutna, akkor idővel talán sikerülne azt elérni, hogy az egész kontinenst jellemző nyomor visszaszoruljon és az országok gazdaságai ne a természeti erőforrások kizsigerelésén, hanem azok hasznosításán alapuljon.
Írta: Cseh Zsombor