Kevéssé ismert, hogy a modern történelem egyik legpusztítóbb háborúja a Kongói Demokratikus Köztársaságban játszódott le. Az elmúlt tizenegy évben milliók vesztették életüket, miközben legalább kilenc afrikai ország hadserege avatkozott be a kongói kormányerők és a különböző lázadó fegyveres csoportok között az ország feletti hatalomért és a természetes erőforrásokért vívott harcba.
Arról is keveseknek van tudomásuk, hogy a konfliktusba beavatkozó legjelentősebb erő a szomszédos Ruanda tuszi hadserege. A ruandai elnök, Paul Kagame szerint azért van szükség a beavatkozásra, mert Ruanda számára állandó fenyegetést jelentenek a Ruandai Felszabadítás Demokratikus Erői (FDLR), az a hutu milícia, mely az 1994-i népirtáskor felbomlott hadsereg maradékát fogja össze.
Egészen mostanáig az Egyesült Államok és a Nyugat diplomáciailag Kagamét támogatta. Januárban azonban Joseph Kabila kongói elnök szerződést kötött Kagaméval, amely lehetővé tette a ruandai erők benyomulását kongói területre az FDLR elleni harc céljából. Megfigyelők ugyanakkor rámutatnak arra, hogy a hutu milíciák messze nem jelentenek olyan nagy veszélyt, ami indokolná a tartós ruandai jelenlétet Kongó területén – írja Howard W. French a The New York Review of Books-ban.
Konszolidáció és népirtás
Ruanda kongói intervenciója 1996-ban vette kezdetét. Két évvel korábban Kagame Ruandai Hazafias Frontja (RPF) elözönlötte Ruandát a szomszédos Ugandából kiindulva, megdöntötte a kormányt Kigaliban és véget vetett a kb. 800 ezer tuszi és mérsékelt hutu halálát eredményező népirtásnak. Amint Kagame kisebbségi tuszi kormányt hozott létre Ruandában, kétmillió hutu menekült ENSZ-táborokba Kongó két tartományába, az ötmillió lakosú, Ugandával, Ruandával és Burundival szomszédos Észak- és Dél-Kivuba.
