Megállapíthatjuk, hogy a sok százezer ugandai haláláért felelős és a már elhunyt diktátor szavai sok afrikai, de talán más kontinens országaira is igaz lehet. De vajon tényleg emberéletek százezrei vagy akár milliói az ára annak, hogy egy országban kialakuljon az önmagát fenntartó demokratikus rendszer és béke? A mostanra több mint egy évtizede elhúzódó kongói polgárháború is ilyen, és a konfliktus komplexitása és a konfliktusban szereplő felek sokasága miatt a megoldás még, legalább ennyi időt várat magára.
Az 1996-ban, a szomszédos Ruandában történt háború és népirtás során sok hutu menekült az országba a tutsi irányítású kormány elől, majd hutu milicisták a Kongói Demokratikus Köztársaság (továbbiakban: KDK) területén található menekülttáborokat használták új seregeik toborzására. Az évek során gyakran összecsaptak a tutsik és a hutuk egymással, mivel a hutuk a kongói szabadcsapatokkal szövetkezve kezdték el a KDK keleti részén élő tutsik mészárlását. A sorozatos határokon átnyúló villongások mind két oldalról és a kongói határvédelem teljes hiánya miatt szinte kivétel nélkül a szomszédos országok mind bekapcsolódtak a folyó harcokba saját területüket védve. Kik a KDK mellett kik ellene. Ugyanúgy nagy szerepet játszik a konfliktus végeláthatatlanságában a kelet-kongói vidék gazdag ásványkincseinek (gyémánt, réz, ón, fa), a víz hálózatának, megszerzése és az országot vezető különböző politikai nézetek különbözősége. Azaz mára már az etnikai „nézeteltérés” gazdasági színezetet kapott. Több emberi jogokat védő civil szervezet is meggyanúsított több nemzetközi céget azzal, hogy nyereséget kovácsol a háborúból, és ami nagyobb gond, hogy ellenséges politikusokat, lázadó katonai szereplőket támogat.
Jelenleg az ENSZ és 2006 végéig az Európai Unió próbálja, próbálta a kilátástalan helyzetből kihozni az országot és megakadályozni azt, hogy a konfliktus ne az egyik törzs teljes kiirtásával végződjön. A helyzetet nehezíti, hogy a KDK nem rendelkezik egységes hadsereggel, ezért a szakadár tábornokok mindamellett, hogy gyakran összefognak a ruandai szabadcsapatokkal, és kongói falvakat támadnak meg, az ellenük felsorakoztatott nemzeti sereg soraiból is gyakran csábítanak át katonákat. A törékeny helyzetet tovább bonyolítja, hogy a kormány katonák könnyen fordulhatnak a nemzetközi erők ellen is. Érkezett olyan ENSZ jelentés, ami azt állítja, hogy fizetésüket követelő KDK hivatásosainak egy csoportja megtámadta a kéksisakosok parancsnokságát. Az ENSZ békemissziói, az ENSZ Biztonsági Tanács határozati miatt igen korlátozott, ezért számottevő változást nem érhetett el. Csekély eredményeihez még az a szerencsétlen választás is hozzájárulhatott, hogy a misszió túlnyomó része a volt gyarmattartó országok katonáiból állt össze.
Hogy lehet egy a nyugati sajtó által csak az afrikai kontinens „világ háborújaként” emlegetett viszályt megoldani, ha az olyan nemzetközi szervezetek, amik a békét hivatottak fenntartani döntéseikkel nem a hosszú távú megoldást mozdítják elő, hanem csak a rövidtávú kezelésére irányulnak. Továbbá azok a multinacionális cégek, akiknek bizonyított kapcsolatuk van a szélsőséges milíciák tagjaival mért nincsenek szankcionálva? Világos, hogy ha a területek feletti kontrol megszerzése majd az ásványkincsek kitermelése nem lenne jövedelmező, akkor értelmét vesztené az ott lakók lemészárlása és elüldözése. Felmerül a kérdés, amit mindenki a maga morális értékei alapján megválaszolhat.
Vajon megéri-e a világnak több millió ember áldozata árán, a kongóból származó kincsek megszerzése?
Írta: Ocskán Koppány