Köztudott, hogy 1998 és 2004 között véres polgárháború dúlt a Kongói Demokratikus Köztársaság területén, amelybe kilenc más afrikai állam is bekapcsolódott. Több százezren váltak menekültté. A magyarországi Afrikai–Magyar Egyesület A Háború Gyermekei néven segélyakciót indított. Ennek a programnak a keretében Önkéntes Orvosi Missziót szervezetek. Eddig idén három alkalommal 3-3 tagú magyar orvoscsoport nyújtott hathatós segítséget több ezer táborlakónak. Pongrácz Mária részben felejteni ment férje, dr. Pongrácz Antal fogorvos hirtelen elvesztését. Saját költségével támogatta kiutazását. Azt mondja: sok rémséget látott. A mások szenvedése megerősítette a lelkét. Ezért valamivel könnyebben viseli saját terhét. Élménybeszámolója egy távoli világba enged betekintést.
– Milyen Kongó? Rosszabb, mint amit várt?
– A valóság jóval felülmúlta, illetve inkább alulmúlta az elképzelésemet. Elképesztő nyomorban élnek az emberek. Gyakorlatilag egyetlen egészséges gyereket sem találtunk. Kevés a szó az illusztrálásra. A látvány, a hangok, a viszonyulások együtt alakítják ki az emberben az összképet. Egy nagyobb településen volt a főhadiszállásunk, Kiwanjában, ahol katonai bázis található, indiai ENSZ katonák állomásoznak ott. Innen mentünk ki
– Miből élnek? Gondolom, jövedelmük nincs.
– Jövedelmük valóban nincs. Bizonyos területeken megdolgozzák a földet, és egymás között csereberélik a termékeket. Egy bizonyos fagyökeret is gyűjtenek, a kasawát, szárítják, megőrölik, s ebből puliszkaszerű keveréket főznek. A kenyeret nem ismerik. Az egyik legnagyobb gond a vízhiány. Fúrt kutakból, öt-hat-hét kilométer távolságról, gyalog baktatva a nagyon poros utakon, a hátukon vagy a fejükön cipelik 25 literes kannában a vizet. Kérdéses, hogy ez a víz mennyire fogyasztható. Tisztálkodásról nemigen lehet szó, de még inni is nagyon keveset isznak, pedig igen meleg van.
– Milyen gyógyszerállomány állt a rendelkezésükre?
– Egyrészt innen vittem gyógyszert, és ezúton is köszönöm a Richter Gedeon cégnek, meg a Református Egyháznak, a Vártemplom gyülekezetének a segítséget. Magyarországról két gyógyszercég is adott nagy mennyiségben antibiotikumot. Főleg a heveny betegségek kezelésében még több gyógyszernek is hasznát vehettük volna.
– Hogy fogadták önöket ezeken az eldugott településeken?
– Fantasztikusan hálásak voltak, örvendtek nekünk, megbecsülésben volt részünk, pedig a legtöbbjük még fehér embert nem is látott. Összesen mintegy 2200 egyént vizsgáltunk meg. Legutolsó 2 nap a menekülttáborban dolgoztunk, ami abban a helységben volt, ahol a katonai támaszpont is létezik. Az leírhatatlan. Sátrak hosszú sora, nejlonnal beborítva. Ezek az emberek gyökértelenül, évek óta ott tengődnek. Ezen kívül csak oda mentünk, ahol aránylag biztonságban voltunk. Megtörtént, hogy reggel útirányt változtattunk, mert meghallottuk, hogy ahová igyekeztünk volna, ott lövöldözések voltak. A kéksisakosok kocsival, kísérettel vittek mindenhová, és amíg rendeltünk, végig velünk maradtak.
– Azokon a településeken, ahol megfordultak, s ahol – gon dolom – több százan élnek, nincs semmilyen egészségügyi ellátás?
– Szó sem lehet róla. Szervezett, szakszerű egészségügyi ellátás nem létezik. Viszont észleltük annak a nyomait, hogy működik valamilyen fajta természetgyógyászat. Először megdöbbentünk azon, hogy a testükön apró hegek vannak. Kiderült, hogy gyakran megvágják a bőr felszínét, s a nyílt sebre bizonyos növényeket, fakérget tesznek, ezzel gyógyítanak. Nagyobb településeken, „városokban” léteznek kórházak igen szerény felszereléssel, de a nagy sürgősségi eseteken kívül fizetni kell az egészségügyi ellátásért. Erre pedig nincs lehetősége a lakosságnak.
– A gyerekhalandósággal hogy állnak? Melyek a leggyakoribb betegségek?
– 10-15 gyerek van egy családban, de ezeknek csak a fele éri meg az ötéves kort. A gyerekek alultápláltak és teli vannak mindenféle betegséggel. Cukorkával kedveskedtünk nekik vizsgálat közben, legtöbbjük nem is tudta, hogy nem a csomagolással együtt kell megenni azt, soha nem látott ilyesmit. Nagyon gyakori körükben a hasmenés, a férgesség, malária, sok a bőrfertőzés. El nem lehet mondani, hogy milyen kezeket, lábakat, felülfertőzéseket láttunk. A túléléshez szükséges, minimális dolgokról sincs elképzelésük, például arról, hogy miként lehet akár borogatással lázat csillapítani. A gyerekek életének nincs nagy értéke. Naponta hárman 200-250 személyt vizsgáltunk meg, láttunk el, és amikor otthagytuk őket – mert már sötétedni kezdett, és este veszélyes a dzsungel –, még mindig hosszú sorban várakoztak azok, akikre nem került sor. Az embernek elszorult a szíve a látványtól.
– Melyek voltak a legdöbbenetesebb estek?
– Egy alkalommal egy asszony hozott egy kisgyereket, akinek a lába tele volt sebekkel, de annyira, hogy nem lehetett megállapítani, mi a baja. Kértem, hogy valahogy mossa meg a kicsi lábát. Kiderült, hogy leprás a gyerek. Bekötöztük, elláttuk, s mondtam az anyának, hogy cipőt kellene húzni a lábára. Azt mondta: nincs egy dollárja, hogy cipőt vásároljon. Megvettük mi neki a lábbelit. Sajnos, a gyerek biztosan a lepra áldozatává válik. A lázas állapot is nagyon gyakori. Sajnos, egy kilencéves kislány a kezünk között haldokolt, malária miatt negyvenfokos láza volt. Bevittük a kórházba, de nem tudták megmenteni. Ez nagyon megrázó volt. De az egész ottlétünk, mindenestől mély nyomot hagyott mindnyájunkban .
– Sok szörnyűségről beszélgettünk, de nyilván szépsége is van a tájnak, az embereknek.
– Természetesen. A táj fantasztikus, és az emberek is. Természetes kedvesség van bennük, sőt,
– Önök hol laktak?
– A katonai bázis közelében van egy úgynevezett szálloda, ahol esténként, türelmesen kivártuk, hogy a csapból hideg víz folyjon. Szerencsére a katonák gyakran meghívtak bennünket ebédre, vacsorára. Így nem éheztünk. Az Afrikai–Magyar Egyesület ősszel indítja a negyedik önkéntes missziót, amelyre jelentkezőket várnak. Erről további információkat a www.ahu.hu honlapon lehet megtudni, illetve a patozsolt@ahu.hu címen lehet jelentkezni.
Forrás: Vásárhelyi Hírlap