Az emberiség bölcsődéje
Úgy tűnik, innen Kelet-Ázsiát két vándorlási hullám népesítette be. Az egyik a hegyláncoktól északra, a másik délre vonult. Ez a mozgás, mint egy ősi genetikai harapófogó, ma is felismerhető az itt élő emberek vérében. Az emberiség történelmi léptékkel mérve egy szempillantás alatt egészen Indiáig és Kínáig jutott el. Ehhez képest Európa csak egy rövid ugrásra fekszik. Azt hihetnénk, hogy az emberek ott is megtelepedtek. Ám nem ez történt. A régészeti adatok szerint csaknem tízezer évbe telt, mire megérkeztek ide a Közel-Keletről.
A Pech Merle óriási alagút- és barlangrendszer Franciaország déli részén. Felbecsülhetetlen értékű műalkotások pazar együttesének ad otthont. A művészek a cro-magnoni emberek voltak. Michel Lorblanchet régész egész életében a történelem előtti művészeket tanulmányozta. Elmondta, hogy az ősi európaiak voltak az első művészettel megáldott barlanglakók.
A cro-magnoniak afrikai testarányokkal érkeztek ide, olyan felépítéssel, amely a sokkal melegebb viszonyokhoz alkalmazkodott. Magasak voltak és soványak. Ez azt mutatja, hogy kulturális tényezők, tehát a ruházat és a lakás voltak azok, amelyek révén alkalmazkodtak a nagyon hideg éghajlathoz. Nina Jablonski antropológus azonban úgy véli, hogy a cro-magnoniak az öltözködésen és az otthonteremtésen kívül fizikai módon is alkalmazkodtak a hidegebb és kevésbé napfényes vidékhez.
Miért tartott tízezer évig, amíg őseink eljutottak a Közel-Keletről Európába? Az elfogadott elmélet szerint útjuk a Földközi-tenger körül és Törökországon át vezetett. A közelmúltig nem volt okunk kétségbe vonni, hogy az első európaiak közvetlenül a Közel-Kelet felől jövő utat követték. Azután kiderült, hogy miután európai őseink elhagyták a Közel-Keletet, nehéz és keserves kerülőutat jártak be.
Biskekben, a korábbi szovjet köztársaság, Kirgizia fővárosában több mint kétezer ember vérmintáját gyűjtötték össze. Hamar rájöttek, hogy vérük fontos titkot rejt: egy ősi markert. Csaknem minden nyugat-európai férfi hordozza ezt, Norvégiától Spanyolországig, Írországtól Ausztriáig. Európai őseink tehát nem a magától értetődő utat követték Afrikától a Közel-Keleten át, hanem negyvenezer évvel ezelőtt átvágtak Közép-Ázsián.
Megint csak az időjárás játszott kulcsszerepet, amely ebben az esetben táplálékot jelentett. Az emberek követték a füves térségeket a mai Kazahsztánig.
A marker mindenütt előkerült Európától Ázsián, Szibérián át Észak- és Dél-Amerikáig. A lista szinte végtelen. Meglepő titokra derítettünk fényt. Ha Afrika volt az emberiség bölcsője, akkor Közép-Ázsia volt a bölcsődéje.
A kétezer vizsgált közép-ázsiai ember mintái között akadt egy rendkívüli egyén. A neve Nijazov. Közvetlen leszármazottja annak az embernek, akinek DNS-ében negyvenezer évvel ezelőtt megjelent egy apró hiba, a közép-ázsiai marker. Ez a genetikai marker elterjedt az egész északi féltekén, és több mint egymilliárd ember örökölte. Nijazov őseinek ágai továbbhaladtak Európába, India egy részébe, Oroszországba és Amerikába. Nijazov családja azonban mindig itt lakott.
Irány az Újvilág!
Az egyik csoport tagjai végigvándoroltak Ázsia síkságain, és belőlük lettek az első európaiak. Nijazov családjának egy másik ága azonban eljutott Amerikába is. Az ő gyermekeik az amerikai indiánok, az inuitoktól az inkákig. Ahhoz, hogy odajussanak, olyan éghajlati szélsőségeken kellett átvándorolniuk, amelyekhez korábban nem szoktak hozzá. Ők egyenesen a jégvilág közepe felé vették az irányt. Egyesek közülük még mindig ott laknak. Nijazov ősi markere felbukkan egy nomád törzsben, amely az orosz sarkvidék mélyén él: ők a csukcsok, az Amerikába tartó nagy vándorlás hátramaradt túlélői. A csukcsok az északi sarkkörön túl élnek, ahol a hőmérséklet akár mínusz hetven fokig is süllyedhet.
A jégkorszak, amely kiűzött minket Afrikából, menekülési útvonalat biztosított a csukcsok őseinek. Ahogy a hőmérséklet és vele a tengerszint süllyedt, egy új szárazföld, a Beringia alakult ki a Bering-tenger helyén. Ez az új föld összekötötte az orosz Távol-Keletet Alaszkával. A rénszarvasok új legelők felé indultak. A kisszámú túlélő követte őket, így az emberiség egy feltáratlan területre érkezett – az Újvilágba.
Onnan azonban nem tudtak tovább menni. Tudjuk, hogy útjukat elzárta az Észak-Amerika nagy részét beborító jégtakaró. A dolgok azonban mögöttük sem alakultak jól. Amikor a jégkorszak véget ért, a tengerszint ismét emelkedni kezdett, és az első amerikaiak egy kis elzárt földdarabon rekedtek. Mégis fennmaradtak, mert egy menekülési útvonalra bukkantak.
A navahók ősi törzsének, amely visszavezethető Szibériába, a csukcsok őseihez, az arizonai Canyon de Chelly az otthona. Az első amerikaiak csak tizenháromezer évvel ezelőtt érkeztek ide. Valószínűleg egy olyan folyosón át jöttek Alaszkából, amely tizenegyezer évvel ezelőtt már létezett a Sziklás-hegység keleti oldala mentén. Keletre és nyugatra még jég terjeszkedett, de volt egy jégmentes folyosó, amelyen át lejuthattak Észak-Amerikába. Az ő szemszögükből nézve ez lényegében lakatlan terület volt, gazdag készletekkel. Lélekszámuk nőni kezdett, és mindössze nyolcszáz év alatt benépesítették mind Észak-, mind Dél-Amerikát.
A navahó indiánok azóta élnek Észak-Amerikában, amióta csukcs őseik megérkeztek ide. A Canyon de Chelly az egyik legszentebb helyük. Ők is, akárcsak mi valamennyien, azokkal az emberekkel állunk rokonságban, akik ötvenezer évvel ezelőtt Afrikában éltek. Ez mindössze kétezer nemzedék.
 |
 Az emberiség elterjedésének egyszerűsített térképvázlata (Forrás: National Geographic /2002/) |
Forrás: National Geography
Szerkesztette: AHU – A-O D.