Drogba: Focizz, ne háborúzz!

A szurkolók egyik örök vitatémája, hogy ki mindenidők legjobb afrikai labdarúgója. George Weah, Roger Milla, Abedi Pelé és Larbi Ben Barek is joggal pályázhatna a címre, de az utóbbi évek alapján a legtöbben talán Didier Drogba mellett tennék le a voksukat. A Chelsea elefántcsontparti csatára már most legenda: nála többet kevesen tettek az afrikai fociért.

Didier Drogba számára a 2003/04-es szezon hozta meg a hírnevet, az Olympique Marseille színeiben harmincöt mérkőzésen tizennyolc gólt szerzett, így nem csoda, hogy a következő idényt már Európa egyik legpatinásabb klubjában, a Chelsea-ben kezdte. A Stamford Bridge-en kitörő örömmel fogadták, de a Stade Velodrome közönsége is örökre a szívébe zárta.

Drogba hamar megtalálta a helyét Londonban, és bámulatos címhalmozásba kezdett: két Premier League-győzelem (2004/05, 2005/06), gólkirályi cím (2006/07), „Az év afrikai labdarúgója” elismerés (2006). Az is sokatmondó adat, hogy a Chelsea történetében nála több gólt egyetlen futballista sem szerzett a nemzetközi kupaporondon.
A 31 éves csatár azzal is sporttörténelmet írt, hogy 2006-ban kivezette az elefántcsontparti válogatottat a világbajnokságra, ráadásul csapata első vb-gólját is ő szerezte. Drogba a pályán kívül is sokat tett már hazájáért: évek óta elszántan küzd a nemzeti megbékélésért és a faji megkülönböztetés ellen.

A Konföderációs Kupán sem labdarúgóként volt jelen, hanem az Ifjúsági Afrika Kupa nagyköveteként. Szívügye a torna, hiszen egy ilyen versengés nemcsak megszeretteti a gyerekekkel a játékot, hanem a másik elfogadására, a kölcsönös tiszteletre is megtanítja a futballistacsemetéket. A labdarúgás az egyik legjobb fegyver az idegengyűlölet ellen. Didier Drogba többek között erről is beszélt a FIFA.com-nak.

– Milyen tapasztalatokkal gazdagodott nagykövetként? A labdarúgás legyőzheti az idegengyűlöletet?
– A különböző nemzetiségű gyerekek a labdarúgáson keresztül sokat megtudhatnak egymásról, és megtanulhatják, hogyan változtassanak a rossz beállítódásokon. Nem szabad tétlenül néznünk, hogy az emberek a xenofóbia áldozatává váljanak, össze kell fognunk, és le kell győznünk a gyűlöletet! Ezek a srácok jó eséllyel harcolnak a diszkrimináció ellen. Nagyon fontos, hogy megtanulják a helyes magatartásmintákat, amelyeket aztán továbbadhatnak a barátaiknak. Minél nyitottabbak, minél nagyobb tudásra tesznek szert, annál inkább tisztában lesznek azzal, hogy mit jelent a tisztelet, a barátság és a közösség.

– Az is sokat segíthet, ha az emberek olyan melegszívűek, mosolygósak és lelkesek, mint a dél-afrikaiak. Pedig sokan nagyon nehéz körülmények között élnek…
– Olyan világban élünk, amelyben minden szinten nagy igényeket támasztunk, de meg kell értenünk, hogy a túlzottan magas elvárásokkal csak saját magunknak ártunk. Egy olyan dolog, mint a gyerekek bevonása egy nemes küldetésbe, sokat segít abban, hogy visszataláljunk az igazi értékekhez.

– A misszió mellett jutott ideje arra, hogy kövesse a Konföderációs Kupa eseményeit?
– Érdeklődéssel figyeltem a tornát, és szerintem színvonalas meccseket láthattunk. Különösen az Egyesül Államok teljesítménye nyűgözött le: senki sem várta tőlük, hogy ilyen messzire jutnak, de akik legyőzik az Európa-bajnokot, azok megérdemlik a döntőbe jutást. Le a kalappal előttük!

– Milyen volt a fogadtatás, és hogy tetszett a hangulat?
– Remek volt a szervezés, és a stadionokról is csak a legjobbakat mondhatom. Egy picit ugyan hűvös az idő, de erről hamar megfeledkezik az ember, ha magával ragadja a varázslatos hangulat. Az emberek együtt énekeltek, és láttam rajtuk, hogy boldogok. A Konföderációs Kupa kiváló főpróbának bizonyult a világbajnokság előtt.

– Gondolom, jövőre visszatérne. Jogosak a remények, hiszen Elefántcsontpart kiválóan kezdte a selejtezősorozatot: három mérkőzés után három győzelemmel áll az E csoportban…
– Jó utón járunk, de ha nem figyelünk, minden megváltozhat. A selejtezősorozat második felében teljesen más eredmények is születhetnek, de van már elég rutinunk ahhoz, hogy megoldjuk a feladatot, és megszerezzük azt az egy vagy két győzelmet, amely megnyitja az ajtót a világbajnokságra.

– 2006-ban Elefántcsontpart először szerepelhetett a vb-n. Akkor a csoportkörben Argentínával, Hollandiával és Szerbiával találkoztak, és nem jutottak be az egyenes kieséses szakaszba. Mi változott három év alatt, és lát-e esélyt arra, hogy jövőre nyolcaddöntőt játsszanak?
– Akkor nagyon nehéz sorsolást kaptunk, de még a kemény csoport ellenére is pozitívan álltunk a vb-hez. Gólt rúgtunk a nagy csapatoknak (Elefántcsontpart Argentínától és Hollandiától is 2–1-re kapott ki – a szerk.), és a történelmi első győzelmet is megszereztük (3–2 Szerbia-Montenegró ellen – a szerk.). Remélem, hogy jövőre újabb sikerek következnek, mert a legutóbbi világbajnokságon rengeteg tapasztalattal gazdagodtunk. Folyamatosan figyeljük az ellenfeleket, és én őszintén hiszem, hogy lesz helyünk a legjobb tizenhat között.

– A francia Henri Michel és Gerard Gili, valamint a német Uli Stielike után most a bosnyák Vahid Halihodzic a szövetségi kapitány. Kezdetben úgy tűnt, hogy nem lesz üdvözítő a munkamódszere, de aztán kompromisszumot kötött. Hogy is volt ez?
– Rájött arra, hogy az elvárásait az afrikai futball sajátosságaihoz kell igazítania. Változtatott a hozzáállásán, és fokozatosan megnyerte a játékosokat. Ezek együttesen vezettek a mostani jó eredményeinkhez. Mindannyiunkban óriási ambíció dolgozik. A németországi világbajnokság után felmértük a gyengeségeinket és az erősségeinket, és meg akarjuk mutatni, hogy jobbak vagyunk, mint 2006-ban.

– Mit jelentene Önnek, ha afrikai csapat nyerné a vb-t?
– Óriási tett lenne, ha afrikai gárda nyerné a világbajnokságot, mert így a sztereotípiákban gondolkozó emberek láthatnák, hogy a kontinensen van öröm és boldogság is, nemcsak háború és nyomor. De ami a legfontosabb: Afrika bizonyíthatja, hogy képes megrendezni egy olyan hatalmas eseményt, mint a világbajnokság.

– Ha sikerül a kvalifikáció, minden bizonnyal utolsó vb-jén szerepelhet, hiszen jövő nyáron már 32 éves lesz. Másfelől viszont motiváltabbnak tűnik, mint valaha…
– Óriási megtiszteltetés, hogy képviselhetem a hazámat, de nemcsak ez motivál: még mindig hihetetlenül élvezem a játékot. Sajnos nem volt szerencsém, nekem nem adatott meg, hogy futballakadémián nevelkedjek, pedig ma már ez a természetes. Így végül is csak 25-26 éves koromra értem fel a csúcsra. Az viszont mégiscsak a sors kegye, hogy idáig eljuthattam. Mondogatom is mindig, hogy minden egyes mérkőzésre szükségem van, és minden másodikon pályára is lépnék…


 

Forrás: samsungsport.hu

Szerkesztette: AHU – A-O D.

(Visited 1 times, 1 visits today)

Szóljon hozzá ehhez a cikkhez