Az elmúlt 41 évet hatalomban töltő gaboni elnök, Omar Bongo Ondimba életének 73. évében június 7-én elhunyt. Személyében a mindenkori francia elnökök egyik fő szövetségese, Afrika egyik – világpolitikai szálakat is megmozgató – fenegyereke távozott az élők sorából. A halálhír „a bölcs" és „a barát" előtti tisztelgés sorozatát váltotta ki francia politikusokból, az afrikai földrész számos vezetőjéből, sőt Barack Obama amerikai elnökből is. Ugyanakkor hallani olyan hangokat is, amelyek az elhunyt múltjának kevésbé fényes oldalát idézik fel, emlékeztetve a gaboni politikai rendszert átszövő korrupcióra. Eva Joly egykori francia vizsgálóbíró például – aki a Sólyom László államfő által létrehívott Bölcsek Tanácsának tagja, és június 7. óta zöldpárti európai parlamenti képviselő – azzal bírálta az elhunytat, hogy az olajbevételeket nem országa javára fordította. Bár az ország GDP-je Portugáliáéval megegyező, évente mindössze öt km út épül, és a gyermekhalálozási arány a világon a legmagasabbak közé tartozik.
Libreville-ben Ali ben Bongo Ondimba védelmi miniszter – az elhunyt fia és egyben legesélyesebbnek tartott utódja – az ország határainak lezárásáról döntött. A lakosságot hazafiasságra szólította fel, és bejelentette a védelmi erők készültségbe helyezését, továbbá az fontosabb helyszínek és kormányzati épületek biztonságának megerősítését.
Sarkozy és Omar Bongo Ondimba
A legcsekélyebb mértékű hatalommegosztást is nélkülöző Bongo-uralom után az utódlás kérdése nehéznek ígérkezik, annál is inkább, mivel a diktátor nem jelölt ki „trónörököst". Hangsúlyozván, hogy az elnök „a gaboniak egységét és összetartását szorgalmazta a valódi béke érdekében", Eyeghe Ndong miniszterelnök arra kérte polgártársait, hogy maradjanak egyek és szolidárisak a gyászban.
A francia köztársasági elnök, Nicolas Sarkozy szomorúságának adott hangot, és jelezte, hogy Franciaország „e nagy megpróbáltatás során Gabon, az ország intézményeinek és népének oldalán áll". Az Afrikában bölcsként tisztelt Omar Bongo az egyik jelképe volt a Françafrique (Francia-Afrika) jelenségnek, azaz a Párizs és egykori gyarmatai között fennálló kapcsolatrendszernek, melyben az államérdekek, a lobbik és a politikai-üzleti körök érdekei keverednek. Omar Bongo Ondimba halálával a posztkolóniális Afrika egyik legemblematikusabb alakja távozott a színről.
A francia hadsereg egykori tagjaként a hírszerzéssel is együttműködő Albert-Bernard Bongót az a Jacques Foccart fedezte fel, aki a francia diplomáciatörténet nagy könyvébe „Monsieur Afrika" néven írta be magát. Foccart az egymást követő francia elnökök afrikai és madagaszkári ügyekért felelős tanácsadójaként fő szerepet játszott Franciaország Afrika-politikájának alakításában a 60-as évektől 1997-es haláláig. Az ifjú Bongót, a Franciaország által hatalomra juttatott Léon Mba elnök jobbkezét Foccart különösen rátermettnek tartotta. „Monsieur Afrika" ajánlására de Gaulle tábornok támogatta a 31 esztendős Bongó előrejutását, aki 1966-ban már alelnök volt Gabonban, majd Léon Mba egy évvel későbbi halála után – a nem minden irónia nélkül Gaboni Demokratikus Pártnak keresztelt, általa létrehozott egyetlen hivatalos párt jelöltjeként – „elnyerte" az elnöki tisztséget.
Az ország kőolajtermelő kapacitásainak kiaknázásával hatalmát megszilárdító Bongo 1973-ban meglepetésszerűen áttért az iszlám vallásra – nevét pedig El Hadzs Omar Bongo Ondimbára változtatta -, jóllehet a gaboniaknak csupán egy százaléka muzulmán. Foccart szerint e lépés Fajszal szaúd-arábiai király kegyeinek elnyerésére irányult, hogy Gabont felvegyék az OPEC tagjai közé, illetve a líbiai Kadhafinak szólt, aki „tudja értékelni az ilyen gesztusokat". A szabadkőművesség berkeibe fiatalon bevezetett Omar Bongo egyformán otthonosan mozgott a francia és közép-afrikai politika és média világában. Mindent tudott mindenkiről – ez volt leghatékonyabb életbiztosítása: „Sok embert tönkretehetnék", fogalmazott egyszer.
Bongo Gabont saját hitbizományaként irányította, a kulcsminisztériumokat gyermekeire és vőire bízta. Prominens posztokon találjuk a legidősebb fiát, a már említett Alit (védelmi miniszter), a leányát, Pascaline-t (az elnök kabinetfőnöke) és annak férjét, Paul Toungui-t (külügyminiszter); utóbbi szintén kacsintgat a most megüresedett elnöki szék felé.
A Franciaországban, Svájcban és az Egyesült Államokban folytatott vizsgálatok megerősítik, hogy a Bongo-klán közpénzből finanszírozza életvitelét. A család „tisztességtelen úton szerzett javaira" irányuló rendőrségi és egyéb (például Transparence international France) vizsgálatok feltárták, hogy Bongóék csak Franciaországban 70 bankszámlát nyitottak, és 33 értékes ingatlannal rendelkeznek.
Ez a politikai kultúra, melyet Jean-François Bayart az afrikai államokról szóló könyvében a „has politikájának" nevez, Gabonban gyorsan átterjedt az egész politikai osztályra és bizonyos mértékben az átlagemberekre is. Miután belső zavargások hatására és François Mitterrand nyomására 1990-ben arra kényszerült, hogy többpárti választásokat rendezzen, Ombar Bongo más eszközöket kezdett előnyben részesíteni, így legfőbb ellenfelei hűségének megvásárlását vagy a választási csalásokat. („Nem azért rendezünk választásokat, hogy elveszítsük" – szokta mondani.) Legacsarkodóbb ellenségei közül többen ily módon váltak kezes bárány miniszterekké, az ellenállóbak pedig általában idő előtt elhaláloztak.
Hasonló függőségi elv érvényesült a gaboni népesség különböző rétegeiben is, különösen a köztisztviselők körében, akiket állandó kiszolgáltatottságban tartottak az elmaradt bérek kvázi kegyből történő folyósításával. A gaboni elnök erős kezű politikájának pozitív hozadéka volt mindenesetre, hogy sikerült megőriznie a stabilitást, és távol tartania az országot a háborúktól is, amivel az afrikai vezetők körében kiérdemelte a „bölcsesség" hírnevét.
Gazdasági téren Omar Bongo legutóbbi, fáraói léptékű projektje, melyet még elődje kezdeményezett Gabon 1960-as függetlenné válása után, a transzgaboni vasútvonal megépítésére irányult, és az ország exportra szánt természeti kincseinek (fa, mangán, vas, urán) a tengerhez juttatását hivatott megoldani. A közel 1,3 milliós lakosságnak ugyanakkor be kell érnie gyatra utakkal, lepusztult kórházakkal és túlzsúfolt iskolákkal. Az ENSZ emberi fejlődési index (HDI) rangsorában Gabon 177-ből még mindig csupán a 123. helyen áll.
A néhai gaboni elnök nemzetközi respektjének titka a számára fontos országok vezetőivel ápolt jó viszonyban rejlett. A francia belpolitika és választási térkép ismerőjeként Omar Bongo mindig idejében kiszúrta az új politikus-csillagokat, majd nagylelkűen támogatta felívelő pályájukat, egyúttal azonban lekötelezettjeivé is tette őket. „Bongo szubvenciói mindenkinek jól jönnek a francia választások során, és egyfajta fordított gyarmatosítást jelentenek" – mutatott rá Pierre Marion, a francia hírszerzés egykori igazgatója.
Gabon államadósságait Párizs elengedte, cserébe a „doyen" bármikor rendelkezésre állt, ha az ENSZ-ben egy fontos biztonsági tanácsi szavazat megszervezésére, netán túszok kiszabadítására, valamely afrikai ország ellenzékének lecsillapítására vagy éppen aktiválására volt szükség. Gabon egy francia katonai bázisnak is otthont adott, befogadta a Biafrában (Nigéria dél-keleti országrésze, mely 1967-es kiválása után sikertelen küzdelmet kezdett a függetlenné válásért) bevetett zsoldosokat, és tranzitútvonalként szolgált a Párizsból Denis Sassou-Nguesso kongói elnöknek küldött fegyverszállítmányok számára. A gaboni elnök a 70-es évek végétől ambiciózus békéltetői erőfeszítésekbe kezdett a konfliktusokban bővelkedő régióban: Libreville kikerülhetetlen diplomáciai csomóponttá vált az angolai, csádi, közép-afrikai és kongói válságok megoldására irányuló nemzetközi tárgyalások helyszíneként, ami az elnök pozícióját nemcsak külföldön erősítette meg, de saját állampolgárai szemében is. Az elhunyt elnök jó viszonyt ápolt Nicolas Sarkozyvel is, aki megválasztása után elsőként Omar Bongót hívta fel, hogy megköszönje az elnök tanácsait, első afrikai útján pedig Gabonba is ellátogatott.
A vitalitása miatt „kis csípős paprikának" (Petit Piment) is becézett, apró termetű Omar Bongo az utóbbi években növekvő aggodalommal figyelhette a vélt utódjelöltek közötti csatározásokat, mégsem szánta rá magát, hogy jelezze, melyiküket támogatja. Az mindenesetre közös vonásuk, hogy egyikük sem vonja kétségbe, hogy csakis dinasztikus, illetve kláni utódlásról lehet szó, még ha – megfigyelők szerint – e perspektíva a káosz veszélyét is hordozza Közép-Afrika egyik, eddig ritkaságszámba menően stabil országa számára.
Forrás: hetivalasz.hu