Arabul beszél, de arab vér nem folyik az ereiben. Az apja még rabszolga volt. Tichiti Said Budapesten érzi otthon magát, zenél, imádkozik és – a nevéhez hűen – boldogan él. Egészen belebetegszik, ha veszít a magyar labdarúgó-válogatott. Még jó, hogy eddig nem kellett Magyarország-Marokkó-mérkőzést megélnie… S hogy akkor kinek drukkolna? Akinek nagyobb esélye van a győzelemre – válaszolja diplomatikusan Tichiti Said.
Bármilyen hihetetlenül hangzik is, az édesapja rabszolga volt Marokkó déli részén. Gyermekkorában szabadította fel és fogadta örökbe egy arab család, tőlük kapta a Tichiti nevet. Az apja sosem találkozott a saját apjával (Said nagyapjával), aki a rabszolgák után kutató arab kereskedők elől menekült el. Nem ismerte az anyját sem, aki a szülés után negyven nappal meghalt.
Said berber anyától és fekete apától született Guelmim dél-marokkói kisvárosban, a sivatag határán, ahol arabok és berberek keverednek egymással. Azt sem tudja, hogy az apja családja melyik afrikai országból származik. – Nem is érdekel a származásom, annyira bonyolult! Arab kultúrában nőttem fel, arab az anyanyelvem, de arab vér nem folyik az ereimben. Az identitásomban nincsenek határok, az afrikaiságom a lehető legszélesebb – meséli nevetve. Csak azt sajnálja, hogy nem tanult meg berberül; hatéves korában elvesztette az édesanyját. Szegény családban nőtt fel, az ötven kilométerre lévő Atlanti-óceánt tizennégy éves korában látta először.
A zene a mindennapok része volt, Said valamennyi családtagja zenélt, énekelt. Ám a sivatagban ő színházi tanulmányokról álmodott, noha színielőadást legfeljebb az iskolában látott. Az álmát Marokkó fővárosában, Rabatban valósította meg a színművészeti főiskolán. Ott ismét szerencsésen alakult a sorsa: ugyanazon a napon lediplomázott, nagy sikerrel zenélt egy marokkói költő estjén – és megtudta, hogy elnyert egy párizsi ösztöndíjat.
Párizsban találkozott leendő magyar feleségével, aki éppen filmgyártást tanult, majd hazatért Magyarországra (ma gyártásvezetőként dolgozik). 1998-ban, saját ösztöndíja végeztével Said úgy döntött, hogy követi őt. Ismerte valamennyire Budapestet, ahol addigra háromszor is járt. Franciaországban maradni semmiképpen sem akart, és úgy érezte, hogy a barátnője Marokkóban nehezebben tudna beilleszkedni. 2001-ben összeházasodtak.
A művészetekben találta meg magát Said. Már egy évvel Budapestre érkezése után megalapította a Chalaban együttest (jelenleg két marokkói, egy algériai és négy-öt magyar játszik benne), amely hamar helyet kapott a térség világzenei életében, gyorsan megjelent az első lemezük, és egyre több helyre hívták őket. A kilencvenes évek végén felettébb egzotikusnak számítottak az egyetlen észak-afrikai zenét játszó együttesként. Said hagyományos marokkói hangszereket (például guembrit) szólaltat meg, és énekel is.
– Először a sivatagban éltem, aztán Rabatban, amely már igazi város volt, színházakkal és mozikkal. Utána megtapasztaltam, milyen a valódi nyugati nagyváros, Párizs, majd következett Budapest – sorolja élete állomásait a 38 éves Tichiti Said. Budapestben megragadta, hogy egyszerre nyugati város, gazdag zenei élettel és bevásárlóközpontokkal, illetve kelet-európai, romantikus, jó értelemben vett "balkáni" város. Egyik kedvenc helye a Lehel téri piac volt (még a régi), ahol kicsit Marokkóban érezte magát. Sajnálja, hogy ez a keleti-nyugati keverék eltűnőben van, és lassan a beton veszi át a hatalmat.
Óriási szerencséjének véli Magyarországon (és ezért nem akart Franciaországban élni), hogy semmilyen nagyobb közösségnek nem tagja. – Tudom, hogy a franciáknál milyen címkét ragasztottak volna rám, ott rendkívül nehéz lenne integrálódni – magyarázza. Nem tartja magát tipikus bevándorlónak, hiszen nem azért hagyta ott Marokkót, hogy külföldön keressen munkát; ő élni jött ide.
– Arab vagyok, berber és afrikai, sosem leszek szőke és fehér bőrű. De amikor magyarokkal vagyok, ma már tudom, hogyan gondolkodnak – teszi hozzá. Másfél évvel ezelőtt a magyar állampolgárságot is megkapta, ám azt mondja, nem a papír számít: ő a szívében érzi magát magyarnak. Erre leginkább akkor ébred rá, amikor feldühíti, ha valami nem működik Magyarországon; az ország szeretete után eljutott az ország bírálatáig is, azaz képes lett egy magyar fejével gondolkodni. – Egyfajta büszkeség ez: a fenébe, miért nem megy itt ez vagy az jobban?!
Koncerteket is szervez Said, és nemrég (Kátay Zoltán kollégájával együtt) belevágott az Euromed zenei fesztivál megrendezésébe. Európai, észak-afrikai és közel-keleti zenészeket hívnak meg a fesztiválra, amelyet az idén már másodszor tartanak meg, Budapest mellett Belgrádban és a lengyelországi Katowicében is. A Chalaban fellép a Bevándorló Budapest című program keretében is: a Menedék Egyesület kezdeményezése ez, amely a budapesti lakosok figyelmét szeretné felhívni a fővárosban élő bevándorló (arab, perzsa, török) közösségek jelenlétére, hozzájárulására a kulturális sokszínűséghez.
– Elismert zenész Said, sokan játszottak már együtt vele – mondja Kilián Zoltán, a Bevándorló Budapest egyik szervezője, aki zenészként maga is részt vett már közös fellépéseken. Nagyon nyitott és kreatív: ezzel a két szóval jellemzi marokkói barátját. A mostani program lényege, hogy a budapestiek szájbarágós üzenetek nélkül megismerjék mások kultúráját, és így talán kevesebb előítélet alakul ki bennük.
A marokkói kultúrát Said sem erőlteti hatéves lányára és nyolcéves fiára. – A marokkói identitást ezerféleképpen megélhetik: marokkói ételeket főzök nekik, marokkói zenét hallgatnak – érvel. Amikor azonban imádkozik, és a gyerekei ebben is utánozni akarják, ezt nem hagyja. Nemes ügynek tekinti a vallást, amelyet ki kell érdemelni, és amely csak személyes meggyőződésből fakadhat. Said tartja ugyan a ramadán böjti hónapot (ilyenkor napközben sem ennie, sem innia nem szabad), de a gyerekeknek ezt sem engedi; van még időtök eldönteni – nyugtatja őket.
Boldog ember Tichiti Said, akit már a neve is erre kötelez: a Said arabul boldogot jelent. Ezt a nevet az édesanyja választotta, és ha élne, láthatná, milyen remek választás volt.
Forrás: Nol.hu