Afrikai lemezmustránk második részében olyan zenékről lesz szó, amik tényleg ott születtek Afrikában – akár régen, csak most válogatták össze őket, akár mostanában. Egy nagyon funkos válogatás, aminek ott kéne lennie minden magyar háztartásban; a kongói rumba aranykora; sámánisztikus dobolás elektronikával. Kiderül az is, hogy tényleg olyan jó-e a Tinariwen, mint híreszteltük. Nigeria 70: The Definitive Story Of 1970’s Funky Lagos
Ez a legendás válogatás először még 2001-ben jelent meg, aztán el is fogyott, de mostantól ismét hozzáférhető (újramaszterelt változatban). Nemcsak azért érdemes figyelmünkre, mert az egyik első ilyen gyűjtemény volt, amin régi afrikai felvételek gyakorlatilag először váltak hozzáférhetővé nagyobb közönség számára; és sikerével megnyitotta az utat ahhoz, hogy mára tényleg rengeteg ilyen jelenik meg (szerencsére) – hanem azért is, mert hát gyakorlatilag csak nagyon jó és még annál is jobb számok hallhatók rajta. A cím elég pontos (szakértők szerint a definitive része is, mármint tényleg nem lehet arra panaszkodni, hogy valami fontosat lehagytak volna): a közös nevező a tradicionális zenék és a funky keresztezése, amihez még hozzájön a jazz, a pszichedelikus rock, vagy éppenséggel a blues, a diszkó vagy az arab zene. A különféle összetevőknek és arányoknak köszönhetően egy cseppet sem önismétlő vagy unalmas a nagyjából két és fél órás anyag; van azonban annyi közös, hogy ne csak az idő és a hely legyen az összefogó erő. Vannak persze olyan hírességek, mint Fela Kuti vagy Sunny Ade, meg egy csomó azóta is ismeretlen előadó – de tényleg az a hallgató benyomása, hogy ha ebben az időben Nigériában összejött néhány, vagy inkább sok ember, akkor egyszerűen nem bírtak nem jó zenét játszani. (Azért ez nem igaz, remélem.) Még azok a dolgok, amik ugyanezen korszak nyugati zenéjében idegesítőek, mondjuk a hosszas gitárszólók vagy mai füllel béna szintihangok, itt valahogy jók bírnak lenni. Nem azért, mert a négereknek megbocsátjuk azt, amit a fejlettebb fehéreknek nem, hanem mert a monoton / hipnotikus alapok új szintre emelik azt is, ami rájuk kerül. Itt van például William Onyeabor: Better Change Your Mind című száma, ami tökéletesen példázza ezt a maga már-már vicces szintijeivel és finoman, de ellentmondást nem tűrő módon húzó ritmusszekciójával. Ez a szám – hogy valamit a Nigeria 70 mértékadó szerepéből is mutassak – felkerült később a Luaka Bop World Psychedelic Classics 3: Love’s a Real Thing válogatására is; csakúgy, mint a világ egyik legjobb száma, az Ofo The Black Company lenyűgözően pszichedelikus Allah Wakbarja. Meg olyan, viszonylag ismeretlen gyöngyszemek vannak még itt, mint az elképesztő breakbeateket alkalmazó Tunji Oyelana & The Benders: Ifa; vagy a Sahara All Stars Band Jos: Enjoy Yourself című feelgood-himnusza, ami arról szól, hogy érezd jól magad, mert ki tudja, mikor halsz meg, aztán valaki más végzi majd a munkádat és veszi el a feleségedet – és tele van egészen meglepő részletekkel. A főszerep leginkább a férfiaké, női hangot főként kórusokban hallunk; kivéve például Fela Kuti az átlagostól némileg eltérő számát, az Upside Downt, aminek vége felé Sandra Akanke Isidore jut rövid, ám annál erősebb szólamhoz. Tudom én, hogy mostanában a költségvetési kiadások ún. lefaragása a menő, de azért valahogy meg kéne találni a módot arra, hogy ez a válogatás eljusson minden magyar háztartásba. (A+)
The Rough Guide To Congo Gold
Míg a Nigeria 70 hallgatása közben nem kell, hogy felmerüljön, hogy ezek harmincvalahány éves zenék, mert teljesen jól működnek (ma – meg bármikor), addig a kongói rumbát bemutató Rough Guide-válogatás nagy része inkább múltidézőként működik. Az első felvétel 1949-es, és bár aztán eljutunk a nyolcvanas évekig, a lemez nagy részében a hangminőség is kifejezetten archív. Talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy (legalábbis engem) nem primer módon szórakoztat, hanem amolyan második szinten: vagyis nagyon jól el tudok képzelni mondjuk olyan fekete-fehér filmeket, amiken ezekre a zenékre rettentő jól szórakoznak decens férfiak és nők. (Miközben mindenféle dráma is zajlik a háttérben, de a zenén ez nem hallatszik.) Ez a rumba persze nem az a rumba, bár van köze ahhoz is, meg a régifajta jazzhez, és nyilván a ritmusvilág, a fúvósok, az egymásba kapaszkodó gitárok afrikai hagyományokat is megidéznek. Mindeközben pedig hölgyek búgnak és snájdig férfiak énekelnek szép dallamokat. Engem akkor ragad meg igazán a zene, amikor a hosszabb számok határozottan átlépnek a hipnotikus tartományba; ilyen például a legendás Franco & TPOK Jazz hét és fél perces Azda című száma, aminek az a különlegessége, hogy valójában egy reklámzene a Volkswagennek; vagy a kilenc perces Tabu Ley Rochereau & Mbilia Bel: Eswi Yo Wapi. Ugyanakkor azért a válogatás maradék része is jóval több azért, mint pusztán archiválási projekt. (B)
Kasai Allstars: In The 7th Moon, The Chief Turned Into A Swimming Fish And Ate The Head Of His Enemy By Magic
Szintén Kongó, ráadásul a kettő közül ugyanaz a Kongó (amelyiket egy időben úgy ismertünk, hogy Zaire) – mégis valami egészen más a Kasai Allstars. Ez a már címében is figyelemre méltó lemez a Congotronics sorozat harmadik része volt tavaly nyáron; az első pedig a Konono No. 1 bemutatkozása 2005-ben, ami akkor hatalmas szenzáció volt. A Crammed Discs érdeme nem merült ki a zenekar felfedezésében, hanem zseniálisan meglátták azt, hogy a "világzenei" körökön kívül is el lehet adni (és ebben most semmi ironizálás nincs). A reklámszöveg az Aphex Twin- és Prefuse 73-rajongóknak is figyelmébe ajánlja a lo-fi elektronikával (például saját készítésű mikrofonokkal) dolgozó, például gyönyörűen torz hüvelykzongora-hangokat használó zenekart – ami másfelől viszont tökéletesen megfelel azoknak a képzeteknek, amik az "ősi", sámánisztikus stb. zenéről élnek a fejünkben. Turnéztak is először az anarcho-/posztpunk legenda The Ex-szel, aztán még Björk lemezén is vendégeskedtek. A Kasai Allstars pedig a Konono No. 1 folytatása alig más eszközökkel. A kongói zene több különféle hagyományait képviselő zenekarokból szerepelnek benne tagok, de ezt aligha veszi észre bárki, aki nem szakértő. Rögtön az első számmal belekerülünk abba a világba, ami hiába hogy már nem hordoz meglepetést, beszippant és nem ereszt, és ugyanezt a hatást váltja ki sokadszori hallgatásra is: nincs mit megunni rajta. Körbe-körbe megy minden, nemcsak a nyers ütősök, hanem a csilingelő gitárok és a kórusok is; még a dallamokból is tulajdonképpen ritmus lesz. Aligha lehet folyamatos bólogatás nélkül hallgatni ezt a zenét, de azért érdemes odafigyelni a nagyon izgalmas részletekre is, torzításokra és/vagy szépségekre. (A-)
Terakaft: Akh Issudar; Etran Finatawa: Desert Crossroads
A "világzene" bizonyos körökben még mindig nagyon gyanús dolog, és erről egyaránt tehetnek ezek a bizonyos körök meg a világzenét termelő és eladó intézmények is, még ha az arányokon lehet is vitatkozni. Mindenesetre részben ennek köszönhető, hogy kevés crossover sztárja van a "világzenének", de bizonyára közéjük tartozik a Tinariwen. A zenekart ajnároztuk már eleget itt a Quarton; de azért legalábbis engem kicsit nyugtalanított, hogy mindaz, amit annyira szeretek bennük, mennyire köszönhető a zenekarnak és mennyire magának a formának. Egy kicsit sántító hasonlattal: nem jártunk-e úgy a Tinariwennel, mint az, aki először hall életében egy hardcore-lemezt, és azt mondja, hú ez de durva! – miközben azok, akik ismerik a hardcore-t, ugyanerre azt mondják, hogy dögunalmas harmadvonalbeli utánérzés. Nos, ha lehet két nem Tinariwen-, de "sivatagi blues"-lemez alapján ilyet kijelenteni (nyilván nem lehet), nagyon úgy tűnik, hogy megnyugodhatunk: nem jártunk így. A Terakaftnak vannak is kapcsolódásai a híresebb zenekarhoz, két tag ugyanis korábban ott játszott. Második lemezük címe ugyanannak a tuareg közmondásnak a második fele, amelyiknek az első fele az Aman Iman ("a víz az élet") volt: az Akh Issudar jelentése: "a tej a túlélés". Az Etran Finatawa tagjai pedig két nomád népből (tuareg és wodaabe) jöttek, de persze ezt sem hallja avatatlan fül. Az alapelemek ugyanazok mindkét lemezen, mint a Tinariwennél; ugyanúgy idézik fel a végtelen vándorlást a ritmusok és kapcsolódnak egymásba a többé, kevésbé vagy egyáltalán nem elektromos gitárok. A dallamok meg néha konkrétan ugyanazok, amin persze aligha kell meglepődni, ha egyszer a hagyományokból ilyen mélyen merítő zenékről van szó. Csak éppen hiányzik belőlük az az erő és ellenállhatatlan húzás, ami a Tinariwenben megvan. Persze ezek a lemezek is bőven bírnak önértékkel, egyáltalán nem csak azért érdemes meghallgatni őket, hogy örülhessünk, hogy a híresebb tényleg jobb. A Terakaft amúgysem a húzásra megy, inkább a szépségre és a finomabb részletekre (B); az Etran Finatawa pedig, ha jól értem a Paul Borg producer által írt kissé hosszadalmas kísérőfüzetet, a hagyományosabb megszólalásra tört, bár a két lemez közül ez kerül olykor közelebb az unalomhoz, de végül azért elkerüli (B-).
Forrás: www2.quart.hu