” Szíriával a szomszédban nagyon sok problémánk van, nagyon sok dzsihadista ugrik át onnét hozzánk. Olyan terrorista szervezetektől kell megvédenünk a libanoni kereszténységet, mint az ISIS és az al-Nuszra Front” – nyilatkozta Abu Tonya, a Kvá nevű keresztény milícia tagja a libanoni lapnak. Hozzátette, hogy a “szíriai-libanoni határ közelsége miatt rendszeresen járőröznek a térségben”.
A település keresztény lakossága ugyanis attól fél, hogy Arszál elfoglalása után a Szíriában harcoló dzsihadistáknak “szabad bejárásuk” van Libanonba és hozzáfognak ahhoz, amit Szíriában és Irakban csináltak: a vallási kisebbségek, pontosabban a keresztények elüldözéséhez. Kvá lakosai már hónapokkal ezelőtt felvetették, hogy létrehoznak egy önkéntes rendvédelmi egységet. Az arszáli határváros elfoglalása után azonban felgyorsultak az események, és 300 kezdőtaggal létrejött az első saját, többnyire libanoni keresztényekből álló milícia. Ennek hatására több más, keresztények lakta településen is bejelentették, hogy hasonló önvédelmi egységek felállítását tervezik.
Ugyanakkor ez nem kis feszültséget okoz a libanoni belpolitikában: a szunnitáknak és a síitáknak ugyanis egyaránt kellemetlen tapasztalataik vannak a keresztény milíciák működéséről. A maronita-keresztény falangisták több attrocitást is elkövettek Libanonban a muszlimok ellen. 1976-ban Tel al Zaatarban a falangisták palesztin szélsőségesekkel végeztek, de ennél sokkal durvább dolog is történt nyolc évvel később.
1982 szeptemberében Szabra és Satila menekülttáborokban a keresztény milíciák ismét mészárlást rendeztek – az izraeli hadsereg asszisztálása mellett – a palesztin és libanoni síiták körében. A mai napig nem tudni, hogy pontosan mennyien vesztették életüket a lövöldözésben: az egyik jelentés 460-ról, de egy másik forrás 3500-ről beszél, viszont az egészen biztos, hogy elsősorban nem muszlim radikálisok, hanem többnyire öregek, nők és gyerekek voltak az áldozatok. A gyilkosságok után Izraelben többszázezres tömeg tiltakozott, és a zsidó állam magára vállalta a felelősséget a történtekért. Egyebek mellett ezért kellett mennie Ariel Saron védelmi miniszternek és Raful Eitan vezérkari főnöknek, sőt egyes elemzők szerint közvetetten ez vezetett a második intifáda (2000) kirobbanásához. A mai napig komoly vita tárgya, hogy a mészárlásban mekkora volt az IDF (Izraeli Védelmi Erők) és Saron szerepe.
Jelenleg a libanoni lakosságnak mintegy negyven százaléka keresztény, ezért kétségtelen, hogy ők lennének a dzsihadista szervezetek célpontjai. Azonban politikailag sokkal erősebbek, mint a szíriai és az iraki keresztények, és hadseregben is jelentős létszámban képviseltetik magukat. Ezért Bejrúban máris megjelentek olyan hangok, melyek szerint “felesleges, ha a keresztények milíciákat állítanak fel, mert a hadsereg megvédi őket” és “nem kell feltépni a régi sebeket, megosztani a libanoni lakosságot”.