Idén nyáron a Haft-Tappe cukorgyár, a Bandár-Imán Petrokémiai vállalat, a Gilana csempeüzem és a déli földgázfeldolgozó komplexumok alkalmazottai tartottak sztrájkot, mert a vállalatok nem fizették ki időben a teljes havi bért, vagy mert több állami támogatást szerettek volna kiharcolni. Az ilyen jellegű megmozdulások szinte mindennaposak a perzsa országban, de a közép-iráni Bafgh bányászainak sztrájkra, amely augusztus 19-től szeptember elejéig tartott, unikumnak számított nem csak Iránban, de az egész régióban is.
A bányásztüntetések és megmozdulások kiváltó oka a privatizációtól való félelem volt. A Bafgh vasércbánya és a hozzá tartozó üzemek magánkézbe kerülése már 2000-ben elkezdődött: azóta az állam a bánya részvényeinek 72%-át adta el magánszemélyeknek. Az ipari minisztérium májusban tette közzé, hogy a fennmaradó állami részvények 28%-tól is megszabadulna, és “erre kecsegtető ajánlatokat kapott meg nem nevezett üzletemberektől”. A munkahelyi pletykák szerint azokat a részvényeket nem is iráni állampolgárok vásárolták volna meg, és igazából ez váltotta ki a munkások haragját.
A szakszervezet először kéthónapos ultimátumot küldött a kormánynak, de mivel nem teljesítették a követeléseiket, kétnapos sztrájkot tartottak augusztusban. Nagyjából 5000 bányász és munkás tüntetett a privatizáció ellen. Az iráni hatóságok 27 szervezőt és tiltakozót vettek őrizetbe. De ezzel korántsem ért véget az ügy. Az iráni titkosszolgálat ugyanis azt tervezte, hogy a városi tanács hat tagját is letartóztatják. Különleges egységeket küldtek ki értük, de kudarcot vallottak: a bányászok ellepték a tanácsot, dömperekkel zárták le az utat (ahogyan a képen is látható), és nem engedték be a rendőröket. Akik pár nappal később visszatértek, és az esti gyűlés előtt letartóztatták a tanács öt tagját. Ez azonban csak olaj volt a tűzre.
Augusztus végén újabb megmozdulásra került sor, amely már a városvezetés, a lakosság, de még a helyi imám támogatását is élvezte. Végül az erőfeszítéseket siker koronázta: Teherán szeptember elején elengedte a munkásokat és a tanácstagokat is. Ezenfelül teljesítette a bányászok követelését: elállt az üzlettől, nem adta el a részvényeket magánszemélyeknek. Az iráni kormány nem hozta nyilvánosságra, hogy kik lettek volna a bánya részvényeinek vásárolói, de úgy tudni, hogy kínai üzletemberek érdeklődését keltette fel az iráni vasércbánya.
A privatizáció nem számít teljesen új jelenségnek Iránban, már az 1990-es évek elején is volt rá példa, sőt Mahmúd Ahmadinezsád “társadalmi igazság programja” alatt is megszokott dolognak számított. Rohani óta pedig jelentős mértékben felgyorsult ez a folyamat. Amely sok iráni számára komoly aggodalomra ad okot, szerintük ugyanis a privatizáció egyenlő a “nepotizációval”.
“Az irániaknak nagyon rosszak a tapasztalataik a privatizációról. Ennek történelmi okai vannak: főleg a sah alatti időszakból, amikor magánbefektetők – többnyire külföldiek – szépen feldarabolták a nagy vállalatokat kisebbekre, hogy a helyükre aztán lakásokat, kaszinót, vagy valamiféle szórakozóhelyet építsenek. Sok idősebb iráni vesztette el emiatt a munkáját, vagy késett a fizetése, mert az üzletvezetők lenyúlták az alkalmazottak havi bérét” – nyilatkozta Davud Razavi, az egyik munkás-szakszervezet vezetője az al-Monitor című lapnak.
Hámíd Iszmáil, egy iráni elemző szerint még nemzetközi viszonylatban sincsenek jó példák arra, ha az állam helyét hirtelen magánbefektetők veszik át, és Iránban bizony komolyan tanulmányozták a kelet-közép európai rendszerváltások utáni privatizációs hullámokat. ” Sok tanulságot levontunk az egykori szocialista blokk felbomlásából, főleg a kelet-közép európai országokban lezajlott privatizációkból. Ahol bizony a szakszervezetek voltak a legnagyobb vesztesei a folyamatnak, amely ott is a bányászati szektort viselte meg leginkább.” Szerinte az iráni kormánynak most mindenképpen engednie kellett a tüntetőknek, mert a perzsa ország a “poszt-embargós gazdasági növekedés” szakaszában van, és ilyenkor nem engedheti meg, hogy leálljon a vasérc kitermelése az egyik legfontosabb bányában. Az elégedetlenség pedig ráadásul átterjedhetett volna más iráni városokra és bányákra is.