Miközben 1969 nyarán egyre durvább méreteket öltött a szovjet-kínai határincidens és Washingtonban arról beszéltek, hogy melyik kommunista ország mellé álljon az Egyesült Államok, egy másik vita is zajlott Richard Nixon adminisztrációjában: Izrael jó úton halad afelé, hogy az első közel-keleti, nem NATO szövetséges, atomhatalom legyen. Vajon ez mekkora kockázattal járhat a régióra és az Egyesült Államokra nézve? A 2014. szeptember 12-én napvilágot látott hírszerzési és amerikai belügyi jelentések rávilágítanak arra, hogy ez a kérdés jelentősen megosztotta az amerikai vezetést, talán még jobban, mint az, hogy Washington Peking vagy Moszkva mellé álljon a „kommunizmuson belüli világháborúban”.
Az izraeli atomprogram: Rejtélyes kezdetek
A mai napig nem tudni pontosan, hogy Izrael mikor fogott neki az első saját atombombájának az elkészítéséhez, s sokáig azt is rejtély övezte, hogy ki támogatta az ország vezetését a „nukleáris ambíciókban.” Habár manapság sokan úgy tartják, hogy egyértelműen amerikai hátszéllel lett Izrael atomhatalom, de a pár évvel ezelőtt nyilvánosságra hozott dokumentumok szerint koránt sincs így: sőt Eisenhower, Kennedy, majd pedig később Johnson elnök „nem óhajtotta” megosztani az amerikai atomtitkokat Izraellel. Ezért az izraeli vezetés Európa felé fordult: Nagy-Britanniától és Franciaországtól kapott segítséget. Izrael első atomerőművének építését 1958 körül kezdték meg francia mérnökök közreműködésével Dimonában, amelyre aztán a CIA rájött, mégpedig egy U-2-es kémrepülőgép képeit vizsgálva. Washington nem örült túlságosan a felfedezésnek: nem tudták, hogy békés célokból építik az atomerőművét, vagy atombombát akarnak előállítani vele. Ezért nem engedték, hogy Izrael nehézvizet vásároljon az amerikai vállalatoktól.
Az izraeli vezetést azonban korántsem viselte meg a döntés: Nagy-Britanniához fordult, amely 1958-ban egyetértett azzal, hogy 25 tonna nehézvizet adjanak el Izraelnek és London Norvégián keresztül (!) szállította a szükséges mennyiséget. Ugyanakkor a brit biztonsági szolgálat egyértelműen jelezte, hogy Izrael a dimonai atomlétesítményét nemcsak békés célra, hanem nukleáris fegyver gyártására is fel akarják használni, de ezt a brit vezetés figyelmen kívül hagyta a figyelmeztetést és nem értesítette Washingtont sem. A reaktorok 1962-64 között kezdték meg működésüket, s a feltételezések szerint az 1967-es, hatnapos háború idején Izrael már rendelkezett atombombával, amelynek prototípusát valamikor 1966-ban robbanthatták fel a Negev-sivatagban. A mai napig komoly vita tárgya, hogy vajon az izraeli első atombombát, nem abból a dúsított uránból állítottak-e elő, amelyet a 60-as évek közepén loptak el egy amerikai haditengerészeti üzeméből. (Ez az elem például a Rettegés Arénája,The Sum of All Fears, című filmben is felbukkan, ahol az 1960-as években amerikaiktól ellopott, majd a 1973-as jóm kippúri háború során eltűnt első izraeli atombombát Bostonban robbantják fel a terroristák). Egy 1968-as CIA jelentés arról tett említést, hogy Izraelnek pár éven belül 10-nél több atomfegyvere lehet.
Az amerikai vezetésben behatóbban csak 1969-ben kezdtek el foglalkozni az izraeli atomprogrammal. Ebben az évben született meg a 40-es számú Nemzetbiztonsági Memorandum (NSSM), amely azt vizsgálta, hogy egy izraeli atombomba milyen következményekkel járhat a régió nézve és milyen változásokat idézhet el Washington külpolitikájában. Ez a dokumentum most került nyilvánosságra, amely segít megérteni, hogy ebben a kérdésben vajon miért döntött teljesen egyedül Richard Nixon?
Korántsem alaptalan félelmek
Már John F. Kennedy és később Lyndon B. Johnson adminisztráció is attól tartott a leginkább, hogyha Izrael saját atomprogramba kezd, és ez kiderül, akkor mindegyik arab ország összefog Izrael ellen és egy újabb háborút indítanának az ország ellen, mielőtt előállítaná az első atombombáját. Sőt az sem volt alaptalan félelem, hogy az izraeli atombombák gyártása szintén hasonló cselekedetekre kényszerítheti az arab nacionalista mozgalmakat, elsősorban a Szovjetunió legszorosabb arab szövetségesét, vagyis Gamal Abden Nasszert. Félő volt, hogy a Kreml – látva az izraeli fegyverkezést – Kairót szintén ellátja a szükséges nukleáris technológiával. Washington ezért sokáig igyekezett meggyőzni az izraeli vezetést arról, hogy hagyjon fel a nukleáris fegyverek fejlesztésével, helyette viszont fokozzák az amerikai fegyverszállítmányokat. Például Washington a McDonnell Douglas F-4 Phantom II akkori csúcstechnológiás vadászgépeket ajánlott fel, ha cserébe Izrael csatlakozik az Non-Proliferation Treaty-hez (NPT), vagyis az Atomsorompó-egyezményhez. Ám Izrael amerikai nagykövete, Yitzhak Rabin, határozottan elutasította a felajánlást és kijelentette, hogy „Izrael lesz az első atomhatalom a Közel-Keleten és nem várja meg amíg az arabok megelőzik őket.”
A hajthatatlan Nixon
Az izraeli atomprogrammal kapcsolatos komolyabb és átfogóbb vita 1969 februárjában vette kezdetét, de ekkor már más ember ült az elnöki székben: Richard Nixon,aki ismert volt Izrael-barátságáról. Gyakran bírálta Kennedyt és Johnsont, amiatt mert „távolságot tartottak az Egyesült Államok legfontosabb” szövetségesétől a közel-keleti régióban és támogatta az izraeli vezetést a hatnapos háborúban és nem szólalt fel sem a Golán-fennsík, sem pedig Jeruzsálem megszállása ellen. Habár hivatalosan támogatta az „arab-izraeli megbékéléseket és tárgyalásokat”, de közben fokozta az amerikai fegyverszállítmányokat is Izraelnek. Nixon bízott abban, hogyha katonai szövetségese szert tesz nukleáris fegyverekre az Washington nézőpontjából tolerálható, mivel nem jelent veszélyt az Egyesült Államokra nézve, s az izraeli atomfegyverek egyfajta “közel-keleti hideg békét” teremtenének meg. Sőt, a támogatás és a hallgatás miatt szorosabbá válhatnak az amerikai-izraeli kapcsolatok és nem fenyeget az a veszély, hogy esetleg Izrael a Szovjetunió felé fordulna, hogyha nem kapná meg szükséges technológiai segítséget vagy belegyezést az amerikaiaktól.
Ugyanakkor az adminisztráció többi tagja másképp látta ezt a kérdést. Melvin Laird védelmi miniszter határozottan ellene volt. A Pentagon a nemzetbiztonságra nézve szintén kockázatosnak minősítette az izraeli atomfegyvereket. Még Henry Kissinger, a híres nemzetbiztonsági tanácsadó, is sokkal árnyaltabban állt hozzá ehhez a kérdéshez. Szerinte mivel Izrael nem volt NATO tag, nem vonatkoznak rá a szövetség alapelvei, ezért nyomást sem lehet gyakorolni rá akkor, ha az izraeli hadsereg „kijátssza a nukleáris kártyáit”. Ezenfelül a nemzetbiztonsági tanácsadó szerint az „izraeliek állandó fenyegetésben élnek” ezért aligha kétséges, hogy egy háború esetén „önvédelemből” vagy „elkeseredésből” bevetik azokat az arab országok ellen. Továbbá az izraeli atomprogrammal elijesztenék az olyan amerikai szövetségeseket is, mint Jordánia, az Öböl-menti monarchiák, Libanon és Irán (akkor még Reza Pahlavi iráni sahvolt a perzsa ország élén). Ugyanakkor Kissinger sejtette, hogy Izrael rendelkezik már atomfegyverekkel és ha most azokat az amerikaiak elkezdenék „leszerelni”, akkor végzetes sérülnének az amerikai-izraeli kapcsolatok és akár 180 fokos fordulat állhat be az izraeli külpolitikában. A Phantomok leszállításának megakadályozását sem tartotta alternatívának, mert akkor francia, brit, sőt akár szovjet vadászgépeket vásárolt volna az izraeli légierő. Azt meg aztán pláne elutasította, hogy nyilvánosságra kerüljön az izraeli atomprogram. Ez nemcsak a Szovjetuniót és az arab szövetségeseit hozta volna lépéskényszerbe, hanem belpolitikai vitákat is előidézett volna az Egyesült Államokban. Ezért Kissinger inkább a „strucc politikát” választotta: Washington nem tud és nem is hallott arról, hogy Izraelnek atomfegyverei lennének.
Biztosítékokat követelve
1969 márciusában a konferenciák, megbeszélések és rendezvények helyett Nixon elrendelte az NSSM 40-es tanulmány elkészítését, amellyel a CIA-t bízták meg: Mérjék fel egy sikeres izraeli atomprogram következményeit, valamint mutassák be jelenleg hol tart ezen a téren az ország. Májusban már elkészült az első változat, miszerint Izraelnek csatlakoznia kell az NPT-hez és teljes betekintést kell nyújtania a külföldi szakértőknek az izraeli atomprogramban. Washington „privát biztosítékokat” követelt az izraeli vezetéstől, hogy nem állít elő atomfegyvert, de amiatt már vita alakult ki a CIA, a Fehér Ház, a Külügyminisztérium és a Védelmi Minisztérium között, hogy milyen biztosítékokról lenne szó.
A Külügyminisztérium „fokozatos megközelítést” javasolt, vagyis hogy először „gyengéden”, de aztán „egyre határozottabban” követeljék az izraeli biztosítékokat, amelynek a vége akár a teljes amerikai fegyverszállítmány leállítása lett volna. A Pentagon szintén ezt akarta, de sokkal gyorsabban és felvetette azt is, hogy véget vetnek minden közös „amerikai-izraeli” hadiipari együttműködéseknek. A CIA a Pentagon elképzeléseit támogatta, de sokkal durvább módszerekkel: a szervezet nem riadt volna vissza az izraeli atomtudósok elleni merényletektől, mégpedig palesztin és egyéb arab terroristák merényleteknek álcázva. A Fehér Ház pedig inkább a közvetítő szerepét töltötte be, s „folyamatos konzultációt” követelt az izraeli diplomatáktól.
A titkos találkozó
Izrael azonban hajthatatlan volt. Az előzetes megbeszélések kudarccal végződtek és Rabin nagykövet a jelentések szerint „kőfalat emelt minden amerikai kezdeményezés és javaslat elé”. Július közepén Packard figyelmeztette a főnökét, Lairdot, hogy az izraeli vélemény aligha fog változni, ha „Washington nem lép fel erélyesebben”. Kissinger is belátta, hogy itt az ideje nagyobb nyomást gyakorolni, mert Izrael nem hajlandó betekintést nyújtani az atomprogramjába.
Végül 1969 júliusában az amerikai diplomácia kész tények elé állította Rabin nagykövetet: Izrael írja alá az NPT-t és azonnal fejezze be a Jerikó I-es ballisztikus rakéták kifejlesztését. Csakhogy Rabin ismét hasonlóképpen reagált, mint a többi találkozónál, mivel ő már tudta: hamarosan találkozóra kerül sor Nixon és az izraeli Golda Meir miniszterelnök asszony között, amelynek az egyik fő témája az izraeli atomprogram lesz. Az izraeli hírszerzés, az amerikai kémektől már sejtette, hogy Nixon teljesen ellenkező véleményen van és nem osztja a Külügyminisztérium álláspontját az izraeli atombombákkal kapcsolatban.
A szeptemberben tartott titkos Meir-Nixon találkozón, amelynek menetéről és témáiról hivatalosan semmilyen dokumentum nem maradt fenn, de a most kiderült jelentések tükrében már sejthető, hogy az amerikai elnök támogatta az izraeli atomprogramot és nem állított komoly akadályt az ország „nukleáris nagyhatalmi ambíciói elé”. Azonban cserébe Izraelnek meg kellett fogadnia, hogy nem hozza nyilvánosságra az atomprogramját, a nukleáris fegyvereinek számát és az amerikai szerepvállalást ebben az ügyben.
Egyelőre az még mindig titok, hogy pontosan hogyan is segítette Washington az izraeli atomprogramot, vajon a „saját fegyvereit adta át” (ami elég népszerű feltételezés a különböző összeesküvés-elméletekben), vagy inkább technikai segítséget nyújtottak az izraeli atombombák előállításához. Izrael a mai napig nem tagadja, de el sem ismeri az „atomhatalmi státuszát” és folyamatosan kitér vagy nem válaszol az ezzel kapcsolatos kérdésekre. Izrael titkos nukleáris programját a mai napig homály fedi, az ország politikai okokból bizonytalanságban tartja a nemzetközi szervezeteket, és nem hajlandó aláírni az Atomsorompó-szerződést sem. A nemzetközi közösség legutoljára 1986-ban szerezhetett információt az izraeli atomprogramról, amikor a később árulásért elítélt Mordeháj Vanunu nukleáris technikus adatokat hozott nyilvánosságra az izraeli atombombákról.
A Bulletin of Atomic Scientist szaklapban tavaly megjelent becslése szerint – az amerikai hírszerzés adataira építve – azt írja, hogy Izrael mindössze nyolcvan atomtöltettel rendelkezik a korábban feltételezett 300 vagy 400 helyett.
Források:
http://www.nytimes.com/2007/11/29/world/middleeast/29nixon.html?_r=0
http://www.nybooks.com/articles/archives/2004/may/13/israels-bomb/
Garaczi Imre (felelős szerk.), Szilágyi István (szerk): Hadseregek a Mediterráneumban.