“Csak két dolgot szeretek: a mentést és az embereket” – mondja a 21 éves Mohammad Badr. Fent ül a toronyban, fekete nadrágban és az önkormányzattól kapott fehér pólóban pásztázza a partot. “Sok szép emlékem van a tengerről. Egész életemben a barátom volt, a fivérem, a családom, a mindenem.” Síppal a kezénél, békatalppal a lábánál mereven figyeli a horizontot, ahol egy csapatnyi gyerek merül alá a hullámokba.
2140 palesztin halt meg a gázai háború 50 napja alatt a keddi tűzszünetig, 11 ezren sebesültek meg, félmillióan hagyták el az otthonukat és sokan el is veszítették azt.
Remélhetőleg hamarosan visszatér a normális strandélet, de Badr a háború 7 hetében is kint volt a parton az ideiglenes tűzszünetek alatt. Ő volt az egyetlen vízi mentő, aki kiment.
A máshol milliókat a tévék elé ragasztó Baywatch-sorozatot a feszes piros fürdőruhákban akciózó szőke lányokkal Badr soha nem látta. Szeretne egy jet-ski-t, mondja, de a nyolcadik éve tartó izraeli blokád és a pénzhiány miatt ez csak álom.
“A tenger az egyetlen hely Gázában, ahol az emberek lélegezni tudnak. Egy nagy börtönben vagyunk” – mondta, még azelőtt, hogy a fegyverszüneti szerződés lehetővé tette a határátkelők részleges megnyitását.
A távolban egy fiú bukfencezik a homokban, elfátyolozott asszonyok ülnek fehér műanyag székeken és csevegnek a napernyő alatt. Egy árus járkál fel-alá, gumigyűrűket árul. Néhány fiatal lovakat vezet a vízbe, hogy fürödhessenek és kicsit lehűljenek a késő délutáni napfényben, mielőtt tova vágtatnának a homokban.
Badr nem kapja meg a 60 ezer forintnyi fizetését már három hónapja, mert a Hamasz, Gáza valódi irányítója kifutott a készpénzből. Egyiptom lerombolta azokat az alagutakat, amelyen keresztül a pénzt becsempészték Gázába.
“A háború megette a nyarat. Rendes körülmények között hét vízi mentő lenne itt, de most én vagyok egyedül” – mondja rozoga figyelőállásában. “A biztonsági helyzet miatt nem jönnek. Félnek.” Nyáron, máskor, átlagban 3-5 embert húz ki a vízből hetente. Az utolsó mentőakciója néhány nappal ezelőtt volt. “Az úton motoroztam, amikor láttam, hogy néhány ember fuldoklik a vízben. Ha véletlenül éppen nem járok arra, meghaltak volna”.
16 évesen lett vízimentő. Akkor látta, ahogy a szomszédja, Nasszer belefulladt a tengerbe. Úgy döntött, hogy ilyesmi nem történhet meg újra. De a háborút nem tudta megállítani. Az otthonát Zeitunban, Gáza város délkeleti részén lerombolták, egy nagybátyjánál lakik most. Két barátját megölték, szakállt növeszt a gyász jeleként. Lemondta az úszásórákat is, amiket reggel 6-kor tartott, háromszor hetente.
A torony alatt nők kis csoportja ül az árnyékban. Forró, édes teát isznak, és arról beszélgetnek, hogy a hosszú, tartós béke visszatér-e valaha Gázába. Mindent takaró fekete ruhájukat homokszemcsék borítják. A 21 éves Aisa al-Zahar, akinek két gyermeke van, és a férje Svédországban él, azt mondja: az ő környékük szenvedte a legnagyobb pusztítást, az ő házuk is megsemmisült. “Ideges vagyok, depressziós és unatkozom, próbálok egy kis szórakozást találni itt” – mondja, miközben az egyik gyerekét az ölébe veszi. De nem engedi be a piszkos tengerbe, a nővére pedig ki se hozta a sajátjait, mert nem hiszi, hogy itt biztonságban lennének.
“Éppen arról beszélgettünk, hogy mennyire félnek. Minden percben a híreket hallgatják, és azt kérdezgetik, folytatódik-e a tűzszünet. Éjjelente meg sírva riadnak fel.”