Thaiföld a világ harmadik legnagyobb hal-, rák- és mindenféle tengeri herkentyű exportőre, 7 milliárd dollár feletti éves bevétellel. Ez nem csak a felsőközéposztály vásárlásaiból és a Michelin-csillagos éttermek megrendeléseiből jön össze, könnyen lehet, hogy Ön is rendszeres fogyasztója ennek az iparágnak.
A dél-kelet-ázsiai ország a világ legnagyobb tonhalkonzerv-gyártója, a világtermelés majdnem harmadát állítja elő. Az Európai Unióba, így hozzánk is sokat szállítanak, de ezen felül az Európában gyártott konzervek nagy részében is Thaiföldön kifogott és filézve ideszállított tonhal-darabok úszkálnak. Ez elég logikus: a Csendes-óceán a növekvő túlhalászat ellenére még mindig viszonylag gazdag halakban, a hal iránti igény a világ népességével és a globális élelmiszerárakkal együtt növekszik, Dél-Kelet-Ázsiában pedig jóval alacsonyabbak a termelési költségek, mint mondjuk Spanyolországban.
Hogy sikerül Thaiföldön alacsony szinten tartani a bérköltségeket? Nem könnyen, az ország nyugati szemmel alacsony bérszintje ezt önmagában egyre kevésbé teszi lehetővé. A túlhalászás miatt itt is egyre kevesebb a fogás, az iparág egy munkaegységre számított hatékonysága néhány évtized alatt drámai mértékben, 97 százalékkal csökkent. Hogy a hajók üzemeltetői és tulajdonosai pénzüknél legyenek, a halászoknak egyre hosszabb időt kell kint tölteniük a tengeren, rosszabb munkafeltételek között, kisebb és bizonytalanabb fizetésért. Sokan közülük inkább otthagyták a munkájukat és a városokban próbálnak boldogulni. Hajrá, de ki fog akkor ezentúl halat a konzervünkbe? Hát, a hajókon fogságban tartott, időnként a tengerbe lökött rabszolgák.
Mint azt egy kedden nyilvánosságra hozott jelentés is bizonyítja, a halászhajókon ma már 90 százalékban bevándorlók dolgoznak. Az Environmental Justice Foundation vizsgálata szerint a menekültek leginkább Myanmarból (a korábbi Burmából) jönnek, ahol a thaiföldinél is sokkal alacsonyabb az életszínvonal, a többség napi egy dollárnál kevesebből él, a háztartások háromnegyedében még villany sincs; de sokan érkeznek a trópusi erdőn keresztül Kambodzsából, és Laoszból is, többnyire hivatalos papírok nélkül.
Hárommilliónál is több burmai él Thaiföld szegénynegyedeiben. Az illegális bevándorlók néhány száz dollárt fizetnek a határőröket lefizető embercsempészeknek, akik nem csak azt vállalják, hogy átviszik őket, de jólfizető munkát is ígérnek. A valóságban azonban ekkorra már előre eladták őket a tudtuk nélkül valamelyik hajóskapitánynak, akik azzal fogadják őket, hogy kezdhetik ledolgozni a több ezer dolláros adósságukat.
Sok bevándorlót egyik hajóról a másikra adnak el, előfordul, hogy évekig nem lépnek szárazföldre. Sokan közülük gyerekek vagy kamaszkorúak. Totálisan kihasználják a munkaerejüket, általában a szabad ég alatt éjszakáznak és bizarr amfetaminkoktélokat nyomnak beléjük, hogy napokig kibírják alvás nélkül.
A Time cikke szerint Sai Ko Ko, egy 21 éves menekült fiú két évig dolgozott egy halászhajón fizetés nélkül. Amikor megbetegedett, a kapitánya feldühödött, amiért nem tud dolgozni, ezért egyszerűen behajította a tengerbe. Nem kivételes eset az övé: egy ENSZ-vizsgálatban a hajókon szolgáló burmaiak 59 százaléka mondta azt, hogy legalább egy társa megölésének szemtanúja volt.
Sai Ko Konak szerencséje volt: egy másik hajó fölvette a fedélzetére, ahonnan hosszas procedúra után egy indonéziai menekülttáborba került. Bár egyébként ezek a táborok túlzsúfoltságukról és az erőszakról ismertek, az, hogy idekerült, számára a túlélést jelentette. A többség hosszú évekig vagy szervezete teljes kizsigereléséig dolgozik rabszolgaként a hajókon. A nagyobb, thai zászló alatt hajózó flották Szomáliától az ázsiai orosz partokig tevékenykednek, megtörténik, hogy hosszú éveken keresztül csak néhány napot töltenek kikötőben. Rengeteg a munkabaleset és sokaknak az egyetlen lehetőségük a menekülésre, ha a hajóról a vízbe vetik magukat.
Civil szervezetek egyre hangosabban próbálnak kiállni az embercsempészek áldozatai mellett. A nemzetközi nyomás miatt a thaiföldi hatóságok azt hangsúlyozzák, hogy mindent megtesznek a gyermekmunka és a kvázi rabszolgamunka visszaszorításáért, de a valóságban nem történik semmi érdemleges. A bevándorlási hivatal emberei is részei az üzletnek, pénzükért cserébe szinte soha nem indítanak eljárást a munkaadók ellen. Mint egy BBC riport is megmutatta, a hajókon történő ellenőrzések csak látszólagosak, a munkaügyi felügyelők még tolmácsot sem visznek magukkal, így a hajókon dolgoztatott burmaiak el sem tudják mondani, hogy önkéntesen vannak-e a fedélzeten, vagy esetleg már évek óta tartják ott őket akaratuk ellenére. „A szemükből nem tűnik úgy, hogy kényszermunkán lennének” – indokolta az egyik hivatalnok, hogy miért nem jegyzett fel semmilyen szabálytalanságot az egyik hajón.
Ha a korrupt thai hatóságok nem akarnak érdemben fellépni az országban működő bűnszervezetek és a rabszolgamunka ellen, akkor a nemzetközi szervezetek csak korlátozott eszközei vannak. Az EU és Thaiföld közötti szabadkereskedelmi egyezményről jelenleg is zajló tárgyalásokon ugyan lehet valamennyi nyomásgyakorlással élni a kényszermunka miatt, de valódi hatást inkább a fogyasztók tudnának elérni. Volt már ilyesmire példa: Finnországban eredményesen bojkottálták a thaiföldi ananászkonzerveket, mert ott is hasonló visszaélésekre derült fény. Az ügyben fellépő civil szervezetek azt szeretnék, ha a thai tonhalat, rákot, halkonzervet forgalmazó cégeket a vásárlók szorítanák rá arra, hogy csak bizonyítottan kényszermunkamentes termékeket árusítsanak.
Ehhez mindösszesen annyi kellene, hogy a vásárlókat jobban érdekelje, honnan kerül az olcsó hal a szendvicsükbe. Ezen a linken olvasható a Magyarországon forgalmazott ismertebb tonhalkonzervekről egy lista, a származási ország feltüntetésével. Hogy e termékek közül melyek származhatnak részben kényszermunkából, a pontos kereskedelmi láncok ismerete nélkül nem megmondható.