Ramle városában, Izraelben a nappalijában ül Sára. Azt mondja, békés életet szeretne. 79 évesen meg is érdemelné.
A Magyarországon született Sárát gyermekként küldték egy szerbiai koncentrációs táborba. 17 éves volt, amikor Izraelbe jött. Egész családja eltűnt a holokausztban.
Most karosszékéből nézi, hogy a családja újra veszélyben van. Sára – nem ez az igazi neve – most muszlim, a lánya Gáza városban él.
‘Az egész város romokban hever” – mondja Sára. “Mindenki egy darab kenyeret próbál találni.”
Sára 1950-ben érkezett Izraelbe, annak a több tízezer zsidó túlélőnek az egyikeként, akik a fiatal izraeli államban találtak menedéket. Innét viszont a története különbözik a megszokottól.
1962-ben férjhez ment egy izraeli arabhoz, és miután nem volt saját családja, áttért az iszlámra, hogy csatlakozzon a férje családjához. Egyikük sem volt különösebben vallásos.
“Az én időmben nem volt téma, hogy arab vagy zsidó-e valaki” – mondja Sára, aki enyhe európai akcentussal beszéli a hébert. “Nem volt probléma a zsidók és az izraeli arabok között. Nagyon liberális vagyok, és a férjem is az volt. Nem tapasztaltunk diszkriminációt.”
Világos hajával és lágy beszédével Sára évtizedek óta él ugyanabban a Ramle-i lakásban, amelyet most a lányával, Nórával oszt meg. Egyikük sem takarja el a haját, és Nóra azt mondja: ne izguljunk, amikor teát és süteményt tesz az asztalra a Ramadán utolsó napján. Ő nem tartja a böjtöt.
Sára másik lánya, aki szintén izraeli állampolgár, 1984-ben költözött Gázába: oda ment férjhez. Vasárnap Sára és Nóra telefonnal a kezében várt, miközben az arab Al Dzsazíra hírtelevíziót nézték.
Az izraeli hadművelet, a Szilárd Sziklaszirt első napjaiban Sára lánya hat gyermekét és az unokáját elvitte Gáza város Zeitoun negyedéből egy nyugodtabb helyre, a gázai övezet déli részébe. Aznap, amikor elmentek, négyszintes házukat izraeli légicsapás rombolta le. Azóta a család száraz élelmiszeren él, és azon, amit a rövid tűzszünetek alatt be tud szerezni.
Az élelem mellett áramból is hiány van Gázában, így aztán Sára nehezen tud kapcsolatba lépni a lányával. Csak akkor tudta meg, hogy a házat lerombolták, amikor egy rokon a romok képét kirakta a Facebookra. Azokért a ritka pillanatokért él, amikor a lánya fel tudja tölteni a telefonját, és fel tudja őt hívni. De néha jobb, ha nem telefonál.
“Minden hívásnál azon imádkozunk, hogy fel legyen töltve, el tudjuk érni, beszélni tudjunk vele, tudjuk, hogyan vannak” – mondja Nóra. “De minden hívásnál megremegünk, hogy rossz híreket kell hallanunk”:
Egyik nő sem egyezik bele abba, hogy lefotózzuk vagy bármilyen személyes részletet írjunk róluk. Az izraeli hatóságok vagy a Hamasz bosszújától félnek. Csak Nóra adja meg a keresztnevét.
Jóllehet már korábban is átéltek ilyen konfliktusokat – a mostani a harmadik hat év alatt – Sára azt mondja: ez jóval keményebb a többinél. A muszlimellenes diszkrimináció már fellángolt a korábbi konfliktusok alatt, de Sára szerint az ellenséges érzület most még nagyobb.
“Elmegyek az idősek napközi otthonába, és nem állnak szóba velem” – mondja. “A hátam mögött átkoznak, és én ezt hallom. Azt hallom, hogy ‘a nevüket is ki kell radírozni. Meg kell halniuk’ “.
Sára és Nóra szeretett Gázába autózni látogatóba. De Nórát nem engedik be azóta, hogy 1993-ban létrejött az Oslói Egyezmény. Sára egyszer mehetett, ötnapos vizitre néhány évvel ezelőtt.
Visszatér majd a család Zeitounba, hogy újjáépítse a házát? Mikor engedik majd Sára lányának, hogy meglátogassa a családját Ramle-ban? Láthatja-e valaha is Sára az unokáit és a dédunokáját Gázában?
Nem tudják.
Van-e még remény a békére? Erre a kérdésre Nóra megrázza a fejét.
“Őszintén: nincs. Nem hiszem, hogy a helyzet jobb lesz ez után a háború után. Feszültségek vannak köztem és a zsidó barátaim között. Ő megpróbálják igazolni önmagukat és ezt a háborút. Soha nem találkoztam senkivel, aki azt mondta volna: ‘Elég a kiontott vérből’. Vagy hogy ‘Szegény civilek’. Soha nem hallottam ezt.”
Mint a legtöbb izraeli, Nóra is hozzászokott a szirénákhoz, amelyek már egy hónapja jelzik a közeledő rakétákat. Ellene van a Hamasznak, mondja, és megérti, hogy Izraelnek meg kell védenie a saját polgárait. De azt szeretné, ha a kormány visszafogná a hadműveleteket, és inkább a diplomáciában támadna. Az ő családjának Gázában semmilyen mozgalomhoz nincs köze, sem a Hamaszhoz, sem a Fatah-hoz, sem máshoz.
“Izraelnek teljes joga van az önvédelemre” – mondja Nóra. “A rakéták nem tesznek különbséget zsidók és arabok között. Nem akarunk lerombolt házakat, síró asszonyokat, halott katonákat látni. Egy katona mindig egy anyának a fia. A világon mindenhol egyforma az anyák fájdalma.”
Sára is és Nóra is a két államos megoldást támogatja az izraeli-palesztin konfliktusban. Mindketten azt szeretnék, ha a gázai családjuk Izraelbe látogathatna, és Bambát (mogyoróvaj ízű puffasztott kukoricát) meg Bisslit (chipset) ehetne – azokat a klasszikus izraeli rágcsálnivalókat, amelyeket úgy szeretnek. Mindketten azt kívánják, bárcsak ők is beugorhatnának az autóba, és Gáza városban ebédelhetnének halat a tengerparton.
De Sára azt mondja: a Hamasz miatt, a háború miatt, az elkülönítés évtizedei alatt kialakult ellenségeskedés miatt az izraeliek és a palesztinok között a reményteli jövő még kevésbé valószínű, mint eddig bármikor. Legyint az esetenkénti béketárgyalásokra. “Ez mind badarság”.