A muszani ércbányában és a Kim Cshek Kohóüzemben októberben 250-350 ezer észak-koreai vonos béreket fizettek ki a dolgozóknak. Ezelőtt a munkabérek 3-6 ezer vont tettek ki. Persze még a horribilisnek hangzó 300 ezer von nem is oly nagy pénz, kb. 30-40 dollár piaci árfolyamon. (Az eddigi bérek olyan kicsik voltak, hogy azokat dollárban nem is érdemes megadni.) Ez azonban Észak-Koreában óriási összeg, hiszen a hivatalos havi fizetések eddig mindössze 3-4 ezer vont tettek ki. Ez elegendő volt 1-2 kg rizs beszerzésére a piacon, ennélfogva a munkások túlnyomó része a piacon és a magánszektorban végzett munkával kereste meg kenyerét. Így a muszani ércbánya és egyéb privilegizált üzem dolgozói az utóbbi 20 évben először kaptak olyan fizetést, amelyből reálisan meg lehet élni. Ezek a vállalatok alapvetően exportra termelnek, és a kormányzat célja valószínűleg az export növelése volt. A gondok azonban nem oldódnak meg a több pénzzel. Amint az export-orientált üzemek dolgozói a piacra sietnek a kapott készpénzzel, a piaci árak óhatatlanul felszöknek. Nem zárható ki, hogy az inflációt sikerül megzabolázni, de csak abban az esetben, ha a béremelés nem sok vállalatot érint. Azonban ebben az utóbbi esetben egy-egy városban az emberek egy és ugyanazon munkáért nagyon is különböző fizetést kapnak majd. A különbözet akár 50-100-szoros is lehet. És ez nagyon is előrelátható politikai és gazdasági kellemetlenségeket okozhat.
Bizonyára ezzel tisztában van Phenjan is, aminek jele, hogy az új fizetések bizonyos részét áruban kívánják kifizetni. Nem zárható ki, hogy az észak-koreai vezetőség különféle tilalmak révén próbálja meg ellenőrzése alatt tartani a helyzetet.
Használnak-e ezek a tilalmak? A válasz kézenfekvő: nem menthetik meg a helyzetet, amit bizonyítanak a 2009. évi pénzreform tapasztalatai is. Akkor a KNDK kormánya szintén százszoros fizetésemelést hirdetett, és rohamos áremelkedéssel szembesülve rengeteg adminisztratív tilalom révén próbálta stabilizálnia helyzetet. Erőfeszítéseinek nem volt foganatja.