Az elnökválasztás első pillantásra – és a négy évvel ezelőtti eseményekre visszaemlékezve – lefutottnak tűnik, mint ahogyan ismert az is, hogy az iráni hatalmi felépítményben a köztársasági elnök csak másodhegedűs lehet a legfőbb vezető, Ali Khamenei ajatollah mellett. A soron következő voksolás azonban mindezek ellenére izgalmasnak és egyben megjósolhatatlannak ígérkezik, alighanem csak a második körben fog eldőlni, hogy a két állva maradt jelölt közül ki lesz az iszlám köztársaság új elnöke. Azonban bárki is nyerje meg a voksolást, egy biztos, a győztes személye jelzésértékű lesz a tekintetben, hogy Teherán az elkövetkezendő években milyen politikát kíván majd követni, legyen szó akár a nukleáris ügyekről vagy éppenséggel a gazdasági és társadalmi kérdésekről.
Elnök és választás az iszlám köztársaságban
Az Iráni Iszlám Köztársaság rendkívül egyedi és összetett politikai berendezkedéssel bír, amennyiben a síita vallási tanításokat és az európai parlamentarizmus elemeit igyekszik összevegyíteni egymással. A gyakorlatban egyszerre érvényesül a Ruhollah Khomeini ajatollah által elképzelt iszlám kormányzás gondolata („a csalhatatlan jogtudós uralma”), valamint a republikanizmus és a népképviselet eszméje („az 1831-es belga alkotmány szellemisége”). Az iszlám köztársaság eltérő államszervezési elveinek köszönhetően egyfajta párhuzamosság alakult ki: az iráni politikai rendszerben minden demokratikus (választott) elemnek megvan a maga antidemokratikus (kinevezett) párja. A közvetlenül választott parlament mellett például ott van a felülről kinevezett Őrök Tanácsa, ami nem csupán második kamaraként működik, hanem egyfajta választási bizottságként és alkotmánybíróságként is funkcionál. Hovatovább az isteni és népszuverenitás problémáját jól szimbolizálja a teológiailag legitimált legfőbb vezetői tisztség és a választott köztársasági elnöki pozíció szembenállása is.
Az államfői tisztség csak a második legfontosabb pozíciónak számít az iszlám köztársaságban. Bár a stratégiai döntések meghozatalában és a főbb irányelvek maghatározásában nem ő dönt, de a politika mindennapi irányításában, az ország nemzetközi porondon való képviseletében, a gazdaság- és a külpolitika levezénylésében, vagy éppenséggel a költségvetés meghatározásában ugyanolyan szerepet játszik, mint a parlamentáris demokráciákban a miniszterelnök. A közvetlen választás eredményeként ráadásul komoly legitimációval rendelkezik, de ami még ennél is fontosabb, hogy igen széles körben gyakorolhatja a kinevezési és felügyeleti jogkörét. Ha pedig végigtekintünk az elmúlt évek-évtizedek elnökségein, akkor láthatjuk azt is, hogy az elnökök így vagy úgy, de mindig befolyásolták a politika alakulását, és „nyomot hagytak” magán az iszlám köztársaságon is (gondoljunk csak Mohammad Khatemi reformkurzusára és a megszerzett „kis szabadságokra”, vagy Ahmedinezsádra és a „megállíthatatlan nukleáris expressz” okozta nemzetközi elszigetelődésre).
Az iráni elnökválasztás menete-módszere leginkább a francia államfőválasztásra hasonlít: a szavazásra jogosult, 18. életévüket betöltött irániak kétfordulós, ún. „abszolút többségi” rendszerben döntenek a köztársasági elnök személyéről. Más szóval, ha az első fordulóban a jelöltek közül senkinek sem sikerül a szavazatok több mint felét megszereznie, úgy a két legtöbb szavazatot kapott aspiráns között (egy héttel később) második fordulót rendeznek. Csakhogy Iránban nem lehet akárkiből elnökjelölt, szigorú ellenőrzésen kell átesnie minden kandidálónak (mint ahogyan az most is látható volt, a több mint 600 jelentkezőből végül csak nyolc jelöltet hagyott indulni a nagyhatalmú Őrök Tanácsa). Az iráni voksolás tehát inkább „szelekció”, mintsem valódi szavazás, ráadásul az elnökjelöltek kampány-lehetőségei sem azonosak (a reformpárti Mohammed Reza Aref választási kampányfilmjét például egyszerűen „lekeverték” az állami tévében). Az elnöki referendum ugyanakkor fontos szerepet játszik a napirend „tematizálásában” és a frakcióharcok „intézményesítésében”.
Voksolás válságos körülmények közepette
Az elnökválasztásra igen nehéz-viszontagságos helyzetben kerül sor. A 2009-es tiltakozás, a „zöld mozgalom” véres leverése sokaknak él még mindig élénken az emlékezetében – a több hétig tartó tüntetéssorozat az iszlám köztársaság történetének legkomolyabb válságát eredményezte. A legfőbb vezetésnek ugyan sikerült úrrá lennie a forrongásokon, de a rendszer legitimációja erősen sérült, társadalmi támogatottsága pedig vészesen lecsökkent (egy felmérés szerint az irániak több mint 60 százaléka politikai és társadalmi reformokra vágyik – különösen a lakosság közel kétharmadát kitevő 30 év alatti korosztály). A vitatott elnökválasztás ráadásul nem csak a lakosság tiltakozását-elutasítását váltotta ki, hanem a politikai frakciók közti harcokat is felerősítette. A táborok közti adok-kapok pedig azóta nem, hogy enyhült, hanem éppen ellenkezőleg, Ahmadinezsád aktivitásának köszönhetően még inkább elmélyült. Mindezt a 2012-es parlamenti voksolás jól szemléltette, a klasszikus reformer-konzervatív vitán túllépve, magán a konzervatív táboron belül zajlott a verseny: Ahmadinezsád hívei mérkőztek meg Khamenei ajatollah konzervatív támogatóival.
A társadalmi elutasítás mellett a gazdaság katasztrofális állapota jelent komoly problémát, ami nem csupán újabb tiltakozást robbanthat ki, hanem a jövőben megnehezítheti a konzervatív tábor hatalom-stabilizációs terveit is. Elemzők szerint a jelenlegi helyzet még az 1979-es forradalmat megelőző állapotoknál is rosszabb, s valóban az adatok magukért beszélnek: az ország olajeladásai 40 százalékban csökkentek, a munkanélküliség hivatalosan 12 százalékos, míg az infláció 30 százalék körül mozog – a gyakorlatban azonban mind munkahely-hiány, mind pedig a riál értékvesztése jóval nagyobb, illetve magasabb (utóbbi egyes becslések szerint 50%). A hétköznapi példák pedig még a statisztikáknál is beszédesebbek, amikor a teheráni járókelőket (egy videó-projekt keretében) arról kérdezték, hogy milyen vágyuk van, a válaszadók közül sokan voltak, akik a pénzügyi helyzetükben kívántak javulást. Szó, ami szó, Iránban rendkívül megdrágult az élet, még az alapvető fogyasztási termékek ára is megduplázódott, a hús pedig megfizethetetlen luxuscikk lett.
Végül, de nem utolsó sorban, a nemzetközi környezet sem kedvező a forradalmi vezetés számára. Az USA irányításával egyre kiterjedtebbé válik a szankciós-politika, ami kedvezőtlen hatással van az ország gazdasági teljesítményére (csökken az olajbevétel és szűkül a pénzügyi mozgástér). A Szenátus döntése értelmében pedig még mindig napirenden van a katonai csapás lehetősége is. A nyugati büntetőintézkedések fokozódásánál azonban sokkalta nagyobb problémát jelent az „arab tavasz”, amely eseménysor a gazdasági helyzetet és a társadalmi hangulatot tekintve könnyen „beköszönthet” az iszlám köztársaságban is. Ráadásul az elmúlt másfél évben Irán közel-keleti pozíciója is gyengült: az arab forradalmak kikezdték Teherán népszerűségét, amennyiben elutasították az iszlám köztársaság autoriter modelljét, még inkább a szíriai kormányerőknek nyújtott „segítségét”. S ha körbetekintünk, Irán körül igazi „demokratizálódási láz” van kibontakozóban: Pakisztánban első ízben került sor békés hatalomváltásra, míg Törökországban az egyszerű parkvédő tiltakozásból komoly kormányzat-ellenes tüntetés bontakozott ki.
A forradalom „felfalja” a saját gyermekeit?
A forradalmi vezetés a voksolást illetően kettős szorításban van, egyfelől nem hagyhatja, hogy a négy évvel ezelőtti események megismétlődjenek, másfelől nem engedheti meg azt sem, hogy a választások olyan jelölt győzelmét hozzák, aki nem megkérdőjelezhetetlenül lojális a legfőbb vezető iránt. Éppen ezért igyekezett gondosan előre megtervezni a választást: egyrészt az állami cenzúrát korábban nem tapasztalt fokozatra kapcsolta (ellenzéki újságírókat és értelmiségieket állítottak elő és börtönöztek be, s természetesen korlátozták a kommunikációs szolgáltatásokat is), másrészt pedig már az elnökjelöltek szelektálásakor arra törekedett, hogy kizárja azokat a személyeket, akik komolyabb társadalmi támogatottsággal rendelkezve veszélyeztethetik a voksolás kedvező kimenetelű végeredményét. Khamenei és Ahmadinezsád szembenállását ismerve, szinte borítékolható volt, hogy Rahim Mashai-t, a „Doktor” pártfogoltját nem hagyják elindulni a választáson, de Hashemi Rafszandzsáni regisztrációs kérelmének elutasítása mindenképpen meglepetés volt, s korántsem biztos, hogy jó döntés.
Rafszandzsáni félreállítása nagy horderejű ügy, amennyiben a „multi-milliárdos molla” (így csúfolják, hiszen ő az egyik leggazdagabb iráni) szinte valamennyi fontosabb hatalmi pozícióban megfordult már, ráadásul az 1979-es forradalomnak, az iszlám köztársaság megszületésének kulcsfontosságú szereplője, hovatovább az államalapító Khomeini ajatollah jó barátja, s hű szövetségese volt. Kizárása a versenyből súlyos üzenetet hordoz magában, azt hogy a forradalmi elit tovább szűkül Khamenei ajatollah körül, s hogy a jelenlegi iszlám köztársaság már nem olyan, mint ahogyan azt 1979-ben megálmodták, s papírra vetették. Egyre inkább hasonlít egy autoriter rendszerre, ahol a voksolás nem a nép, hanem az vezető elit döntése. Ahogyan a népszerű Montazeri-idézet szól: „ez a rendszer már se nem iszlám, se nem köztársaság”. Rafszadzsáni kizárását a magas korával indokolták, ennyire idősen már nem lehet képes ilyen fontos tisztség betöltésére, mindez azért ironikus, mert például az Őrök Tanácsában két nála idősebb személy is aktívan tevékenykedik.
Az igazság az, hogy Hashemi Rafszandzsáni igazi „nagyágyú”, aki rengeteg embert tud megmozgatni (mint ahogyan tette azt 2009-ben – ő volt az ellenzéki Mir Hosszein Múszavi legfőbb támogatója), s aki a politikai életben széles körében elfogadott személyiség, vagyis komoly kihívó lehetett volna a kiszemelt jelöltekkel szemben. Diszkvalifikálása érthető, de a döntés könnyen a visszájára sülhet el, hiszen az csak tovább rombolhatja az iszlám köztársaság amúgy is gyenge támogatottságát. Ráadásul az indulástól eltiltott Rafszandzsáni – Khatemivel karöltve – felsorakozott a „reformer jelöltnek” kikiáltott Hasszan Rohani mellett, aki ennek köszönhetően a „konzervatív favorit”, Szaid Dzsalili egyik legfőbb kihívójává lépett elő. E tekintetben találó a teheráni közmondás: „a jelöltséget meg lehet tagadni, de a politikát a pénz mozgatja, Rafszandzsáninak pedig bőven van belőle.” A kérdés ez után már csak az, hogy vajon a lakosság körében mennyire lehet népszerű a konzervatívból „liberálissá lett” egyházfő, s hogy tényleg beelőzheti-e a központi versenyzőket?
Jelöltek – támogatók: mond, te kit választanál?
Az előzetes szelektálást és a visszalépéseket követően hat elnökjelölt küzdhet meg az iráni polgárok szavazataiért. Négyen a konzervatív táborhoz, a legfőbb vezetőhöz kötődnek, míg a reformer Hasszan Rohani mellett van még egy független jelölt, Mohammad Karazi (aki valójában szintén a konzervatív tábort erősíti). A jelöltek közül minden kétséget kizáróan a nukleáris főtárgyalóból lett elnökjelölt, Szaid Dzsalili számít a legesélyesebbnek. Ő az, aki a leginkább megfelel Khamenei ajatollah elvárásainak és igényeinek („olyan köztársasági elnökre van szükségünk, aki kellő határozottsággal lép fel az ország ellenségeivel szemben” – Dzsalili ezen irányú rátermettségét a nukleáris tárgyalások során már egyértelműen bizonyította), sőt olyan mintha a kampányának központi szlogenjét is a legfőbb vezető találta volna ki („az ellenállás a siker kulcsa” – hangzik a Dzsalili-féle jelszó). A konzervatív társadalmi körökben nagy népszerűségnek örvend, és hozzáértő szakembernek tartják, tradicionális értékrendjével és mély vallásosságával szinte minden bizonnyal sok szavazatra számíthat (a disszertációját például Mohamed próféta külpolitikájáról írta).
A konzervatívok három további jelöltjét sem szabad azonban leírni, hiszen mindegyikőjüknek komoly támogatottsága van a tradicionális társadalmi körökben és szinte kivétel nélkül jó viszonyt ápolnak a legfőbb vezetővel. E tekintetben Mohszen Rezai, az „örökös” elnök-aspiráns tekinthető a leggyengébb láncszemnek, ugyanis a szóbeszéd szerint ő az, akit a legkevésbé favorizál Khamenei ajatollah. Ali Akbar Velajáti, ezzel szemben régi és megbízható kollégája, külügyminisztere volt 1981 és 1997 között, csakhogy éppen ezért sokan inkább diplomataként, mintsem politikusként tekintenek rá, aki a bazár gazdag kereskedőinek szavazatát ugyan még megszerezheti, de aligha versenghet Dzsalili népszerűségével és támogatottságával. A negyedik jelölt azonban akár meglepetést is okozhat, Mohammad-Baker Kalibaf, aki magát a XIX. századi modernizáló perzsa vezérhez, Amir Kabirhoz hasonlítja, s aki Teherán főpolgármestereként igen nagy ismertséggel bír (és nem csak a fővárosban), igazi erősségét azonban az adja, hogy a Forradalmi Gárda több parancsnoka is nyíltan mellette tette le a voksát.
A reformpárti jelöltnek, Hasszan Rohaninak szintén van esélye a győzelemre, különösen a két ex-elnökkel és azok támogatóival a háta mögött. Ehhez azonban arra lenne szüksége, hogy a rendszerrel elégedetlen polgárok minél nagyobb számban vegyenek részt a voksoláson, no meg persze arra, hogy ne manipulálják az elnökválasztás végeredményét. S persze a reformpárti elnökségre visszagondolva Rohani megválasztása esetén lényegében ugyanazon intézményi korlátokkal találná szemben magát, mint anno Khatemi elnök. (A keserű tapasztalat mellett éppen ez a realizmus az, ami visszatarthatja a reform-szimpatizánsokat a szavazástól.) Természetesen nagy kérdés az is, hogy az önálló elnökjelölt indításának lehetőségétől megfosztott Ahmadinezsád és csapata hogyan, illetve kire fog szavazni, vajon melyik konzervatív jelöltet fogják támogatni, vagy inkább a reformisták bevett eszközéhez folyamodnak, és ezúttal ők fogják bojkottálni a köztársasági elnökválasztást? A „Doktor” vezette csoport kiesésével most úgy fest, hogy kétszereplősre redukálódott a verseny: az egyik oldalon állnak Khamenei jelöltjei (ún. „2+1 koalíció”), míg a másik oldalon az ellenzéket egyedül képviselő Rohani.
Napirend: Nukleáris tárgyalások és a dinnye ára
A versengés leszűkülésével olyan mintha visszatértünk volna az 1990-es évekbe, amennyiben ismét a reformista-pragmatista szövetség és a konzervatív tábor birkózását láthatjuk kibontakozni Iránban. Valójában azonban a konzervatív erők rendkívül megosztottnak látszanak, míg a reformpártiak korántsem tűnnek olyan erősnek és energikusnak, mint amilyenek egykor voltak – ami nem is csoda, ha azt vesszük számításba, hogy a gazdasági nehézségek miatt a középosztály („a demokratizálódás pillére”) jelentősen meggyengült az elmúlt években. A voksolás azonban még így is fontos társadalmi esemény lesz, hiszen az elnökválasztás azon ritka események közé tartozik az iszlám köztársaságban, amikor a polgárok – szigorúan korlátozva, de mégiscsak – beleszólhatnak az országuk irányításába. A szavazás tisztaságának megkérdőjelezése azonban már az elnökválasztás előtt napirendre emelte a régi, majd egy évszázados vitatémát, az alkotmányban is rögzített ellentmondást, a demokratikus kormányzat és az autoriter hatalomgyakorlás közti szembenállást.
Az irániak többségét azonban manapság nem a politikai reformok érdeklik, hanem a mindennapi megélhetésük aggasztja a leginkább, és ez fogja befolyásolni a döntésüket is, amikor majd leadják a szavazatukat. A gazdaság helyzete a kampányban is központi szerepet kapott: a jelöltek közösen szapulták Ahmadinezsád teljesítményét (Mohszen Rezai például úgy fogalmazott, hogy az inflációs problémáért 70 százalékban az elnök, és 30 százalékban a szankciók felelősek), illetve igyekeztek felvázolni a saját megoldási javaslataikat. A korrupció felszámolása és az infláció megfékezése szinte valamennyi aspiráns programjában szerepelt, a gazdaság alapvető problémáinak megoldására azonban eltérő javaslatokkal álltak elő: a realista Velajáti és a reformer Rohani az ország jobb nemzetközi integrációjában látja a kiutat, ezzel szemben Dzsalili és Kalibaf az önerőre támaszkodásban, egyfajta „ellenálló” gazdaság kiépítésében. Akárki is lesz az elnök, az biztos, hogy a gazdaság problémák megoldása nélkül aligha működhet tovább sikeresen az iszlám köztársaság.
Az elnökválasztási napirendet a gazdaságpolitika mellett a nukleáris program ügye dominálta. A jelöltek abban természetesen mind egyetértenek, hogy az iszlám köztársaságnak alapvető joga az atomenergia békés célú felhasználása, de abban már nézeteltérés van közöttük, hogy vajon meddig lehetséges elmenni, s valójában mekkora áldozatot-ráfordítást ér meg a nukleáris önellátás? Dzsalili képviseli a konzervatív álláspontot, hallani sem akar a centrifugák leállításáról: „Ahogyan az iraki háborúban ragaszkodtunk minden egyes négyzetcentiméterhez, most ugyanígy ragaszkodunk az elidegeníthetetlen nukleáris jogainkhoz.” A Khamenei által támogatott konzervatív csoportból csak Velajáti ex-külügyminiszter lóg ki, aki a szankciók feloldására törekedne, de hasonlóképpen vélekedik Hasszan Rohani is, aki a „centrifugák forgásánál” sokkalta fontosabbnak tartja az iráni gazdaság egészséges működését. S bár a nukleáris kérdésben valamennyi jelöltnek markáns álláspontja van, valójában az atom-ügy olyannyira lényeges, hogy abban csak és kizárólag a legfőbb vezető szava számít. (A „nukleáris tematizáció” elsősorban az ország körüli problémákkal függ össze.)
Vajon Khamenei ajatollah kire fog szavazni?
1989-es megválasztása óta Ali Khamenei ajatollah három köztársasági elnököt „fogyasztott el”, és mindegyikkel konfrontálódott az évek során. Régi jó barátjával, Hashemi Rafszandzsánival (akinek többek közt a saját pozícióját is köszönheti) a gazdasági rekonstrukció és a külpolitikai normalizáció miatt került összetűzésbe. A reformfolyamatot Mohammad Khatemi igyekezett továbbfejleszteni-továbbvinni, akivel éppen ezért a kezdetektől fogva folyamatosan konfliktusban állt. Majd következett Mahmúd Ahmadinezsád, aki deviáns viselkedésével a legfőbb vezető autoritását megkérdőjelezve (a három elnök közül) a legnagyobb kihívást eredményezte az iszlám köztársaság rendszerével szemben. Khamenei ajatollah éppen ezért most igyekszik mindent megtenni, hogy olyan jelölt nyerjen, aki feltétel nélküli hűséget fogad majd. Leginkább azért, mert a jelenlegi viszontagságos körülmények közepette nagy szüksége van egy olyan elnökre, aki valóban csak a döntések végrehajtója, s nem pedig azok alakítója kíván majd lenni. (E tekintetben Dzsalili vagy Velajáti lehet a tökéletes választás.)
Khamenei ajatollah számára rendkívül fontos a soron következő voksolás, már csak azért is mert a 2009-es szavazást övező krízist követően mindenképpen szükséges az elnökválasztás legitimációjának a helyreállítása.(Többek közt ezt szolgálta a viszonylag sok, nyolc elnökjelölt indulásának jóváhagyása is.) Csakhogy a legfőbb vezetés ez esetben is kettős szorításban van. Egyfelől abban érdekelt, hogy a voksoláson való részvételt bátorítsa (hiszen az igazolhatja a rezsim társadalmi támogatottságát). Másfelől viszont mégiscsak az lenne számára az ideális, ha alacsony lenne a részvétel, mert ebben az esetben biztosan a kiszemelt jelöltje diadalmaskodna, ráadásul így kisebb lehet az esélye annak is, hogy a választásokat követően a voksolás végeredményével elégedetlen tüntetők az utcára vonuljanak. A legfőbb vezetői dilemmát jól szemlélteti Hasszan Rohani esete is, akinek a második fordulóba való bejuttatásával minden bizonnyal erősödhetne a rendszer támogatottsága, ugyanakkor a választási vereség esetén a 2009-es tiltakozáshoz hasonló kihívás elé állítaná az iszlám köztársaságot.
Hovatovább, azért is kulcsfontosságú a mostani elnökválasztás, mert Khamenei ajatollah kellőképpen idős már ahhoz, hogy komolyabban elgondolkodjék az utódláson. S valóban, könnyen meglehet, hogy a most megválasztott elnök lesz az, aki majd az utódlásban, még inkább annak zökkenőmentességében kulcsszerepet fog játszani a jövőben. Mindez ismételten oda vezet, hogy a Khamenei mindenképpen olyan jelöltet kíván hatalomra segíteni, aki nemcsak a kormányzásban lehet megbízható partner, hanem a vezető hatalmi bázisának továbbélését is biztosíthatja. A választás tétje tehát igencsak nagy, különösen hogy Khamenei protezsáltjával, Dzsalilivel szemben ott van Kalibaf, a Forradalmi Gárda saját jelöltje. Sokak várakozásával ellentétben tehát még az is megeshet, hogy a második fordulóban nem a reformerek és a konzervatívok csatáját fogjuk látni, hanem a Pazdaran és a legfőbb vezető mérkőzését. A voksolás így már nem csak a végrehajtó hatalmi tisztség odaítéléséről fog szólni, hanem az iszlám köztársaság működésének és természetének megváltozásáról is.
Pretoriánus tendenciák: militarizálódó iszlám köztársaság
A mai elnökválasztással lényegében folytatódik az elmúlt évek tendenciája, az iszlám köztársaság fokozatos militarizálódása. Az állva maradt jelölteket szemrevételezve, szinte azonnal feltűnik, hogy csupán egyetlen vallási személy van az elnök-aspiránsok között (Hasszan Rohani), ami jól mutatja, hogy a forradalom első „vallási generációjától” egyre inkább az iraki háborúban kulcsszerepet játszó „gárdista generáció” veszi át a vezető szerepet. A jelöltek közül négyen így vagy úgy, de kötődnek a Forradalmi Gárdához. A legfontosabb tisztséget Mohszen Rezai látta el, aki a Pazdaran főparancsnoka volt 1981-1997 között, míg Mohammad-Baker Kalibaf Khorramshahr visszavételében játszott vezető szerepet, majd 1998-ban a Gárda légi erejének parancsnokává léptették elő. Szaid Dzsalili a Baszídzs milíciában szolgált (a fronton harcolva még meg is sebesült), Mohammad Karazi pedig Khuzesztán tartomány kormányzójaként szerzett elismerést. De a két másik jelöltnek is van katonai múltja és tapasztalata, Hasszan Rohani például a legfelsőbb védelmi tanács tagja volt.
A militarizálódás a kampány során is tapasztalható volt, a tévévitában például az elnök-aspiránsok mind-mind a katonamúltjukkal versengtek, és próbálták egymást túllicitálni. Kalibaf éles kirohanásban támadta Velajátit, hogy amíg ő diplomataként kávézgatott Párizsban, addig a honfitársai tömegében estek el az iraki fronton. A háborús retorika és szimbolika mégis Dzsalili kampányának lett központi eleme, a televíziós politikai hirdetésében még egy iraki csatajelenet is szerepelt, internetes oldalára pedig az egykori katonaképét is feltöltötték a következő képaláírással: „egykor katona, ma diplomata”. A háborús töltetű, az iraki konfliktusra utaló retorika (hasonlóan a nukleáris ügy központi jelentősége az elnökválasztási vitában) nem csak az iszlám köztársaság „pretoriánusosságának” köszönhető, hanem legalább ennyire az ország nemzetközi helyzetének is. Ne feledjük, az Irán-ellenes washingtoni büntetőintézkedések egyre erősödnek, miközben folyamatosan ott lóg a levegőben az izraeli légicsapás veszélye is, a vezetés természetesen igyekszik kihasználni a külső fenyegetés mítoszát, és meglovagolni az így keltett közhangulatot.
Az elnökválasztás újabb fordulópont lehet a Forradalmi Gárda hatalom-növekedésében, hiszen a voksolás zavartalanságának biztosításában, még inkább az esetleges tiltakozások felszámolásában megkerülhetetlen szereplő lesz a fegyveres csapat. Hovatovább az újabb elnöki ciklust „megszerezve” az „alumni” csak még több befolyásos pozícióhoz juthat hozzá. A Pazdaran vezetése ráadásul nem csak azt jelentette be, hogy Kalibaf a „támogatott” elnökjelöltje, hanem azt is, hogy minden társadalmi engedetlenséget és zavarkeltést erőszakkal fog felszámolni. Persze kérdéses, hogy a társadalmilag összetett és megannyi törésvonallal teletűzdelt behemót képes lehet-e együtt szavazni, még inkább a felmerülő kihívásokra egységesen válaszolni. A Gárda vezérkara minden bizonnyal a konzervatív jelöltek valamelyikére adja majd le a voksát, de az alacsonyabb beosztású közkatonák korántsem biztos, hogy úgy szavaznak majd, mint ahogyan azt a vezetőik gondolják, az 1997-es elnökválasztáson például rendkívül sok volt az olyan gárdatag, aki Khatemire és reformjaira szavazott.
Az ahmadinezsád „faktor”
Ahmadinezsád a beiktatási ceremóniáján még kezet csókolt Khamenei ajatollahnak, ám a második elnöki ciklusa alatt, mint önálló életre kelt marionett baba (az önálló támogatói bázis kiépítésével és a túlzott politikai aktivitásával) egyre nagyobb fejtörést jelentett a forradalmi vezetésnek. A legfőbb vezető éppen ezért döntött a „Doktor” jelöltjének kizárása mellett – amit viszonylag higgadtan vett tudomásul (ki ne emlékezne, hogy a titkosszolgálatokért felelős miniszter kinevezése körüli vitát követően dacból majd egy hétig nem volt hajlandó bemenni a hivatalába). Csakhogy Ahmadinezsád leköszönése előtt még megkavarhatja az előre eltervezett számításokat. Így például kirohanásaival és megnyilatkozásaival (lásd például „a legfőbb vezetőnek is csak egy szavazata van, mint mindenki másnak” vagy „Viva Spring! – Éljen a tavasz!”) nem csak Khamenei pozícióját gyengítheti, hanem az iszlám köztársaság legitimációját is (nem is beszélve a híres-neves statisztikákról, amelyeket előhúzva akár néhány konzervatív jelöltet is kínos helyzetbe hozhat). A túlzott „fontoskodással” ugyanakkor Ahmadinezsád a saját sírját áshatja meg, hiszen azt kockáztathatja, hogy a társaihoz hasonlóan bebörtönzik őt is.
A regnáló legfőbb vezető és a még hivatalban lévő köztársasági elnök között feltehetőleg nem lesz komolyabb konfliktus. A bizalmatlanság légkörében ugyanakkor megtörténhet az elképzelhetetlen, az hogy az elnökválasztás „egészséges” versengést fog hozni. Az Ahmadinezsád irányítása-befolyása alatt álló belügyminisztérium és a Khamenei ajatollah iránt szervilis Őrök Tanácsa közötti rivalizálás ugyanis azt eredményezheti, hogy a felek egymást ellenőrzik majd, és így valóban tisztességes lesz a szavazatszámlálás. (A választási visszásságok elkerülésére pedig még egy harmadik szervezetet is alapítottak.) Ráadásul a társadalmi részvétel bátorítását (a legfőbb vezető és az elnökjelöltek kvázi állampolgári kötelességként határozták meg a szavazást) követően életveszélyes lehet, ha a vezetés ismételten a választási korrekció eszközéhez kíván nyúlni – egy újabb csalást aligha viselne el az iráni társadalom.
De ki fogja nyerni az elnökválasztást?
Az iráni politikai rendszer összetettségét és a jelenlegi elnökválasztás intenzitását, illetve a politikai környezet konfliktusosságát figyelembe véve hiba lenne jóslásokba bocsátkozni. A jelöltek közül szinte bárki nyerhet, attól függően, hogy milyen szempontok számítanak (majd) a szelekcióban. Ha a társadalmi támogatottságot nézzük, úgy Hasszan Rohaninak van a legnagyobb esélye megnyerni az elnökválasztást, ha viszont a legfőbb vezető iránti lojalitást-elkötelezettséget vesszük alapul úgy Szaid Dzsalili lehet az iszlám köztársaság új elnöke. Más eredmény születne, ha a szakmai kompetenciát, vagy a Forradalmi Gárda támogatását vizsgálnánk változóként, ez esetben Mohammad-Baker Kalibaf lenne a befutó. Végül, ha a forradalmi-vallási alapelvekhez való ragaszkodást vennénk figyelembe úgy a második fordulóban Dzsalilinek Ali Velajátival kellene megmérkőznie. Összességében véve ketten esélyesek az elnöki tisztségre: Dzsalili nukleáris főtárgyaló és Kalibaf teheráni főpolgármester. (Akár még jó analógia is lehet: Ahmadinezsád szintén a város éléről került az ország élére.)
A fekete ló szerepét ezúttal a reformpárti Hasszan Rohani tölti be, akinek sikere a már emlegetett társadalmi mobilizációtól függ. Ha a rendszerkritikus irániak felkerekednek és elmennek szavazni, úgy ő lehet az iszlám köztársaság soron következő elnöke. A kampány utolsó hetében felgyorsultak az események, a két ex-elnök támogatása pedig kétségkívül új életre keltette az elnöki versenyt. Az iráni szavazópolgárok azonban még így is komoly dilemmákkal küszködnek, hogy vajon megéri-e elmenni voksolni, vagy ugyanaz lesz majd mint a legutóbbi elnökválasztáskor, ellopják a szavazatunk? Mások máshogy szkeptikusak, úgy gondolják, hogy Rohani még nyerhetne is, de mindez aligha változtatna alapvetően a rendszer működésén, az ellensúlyok közt minden bizonnyal felőrlődne a reformokkal kísérletező elnök. Mindenesetre az, hogy Teheránban a választást megelőzően már-már a 2009-es „Múszavi-lázhoz” hasonló eseménysorokat lehet tapasztalni, ami bizakodásra adhat okot a reformerek táborában. Nem gondoltam volna, de az irániak most is elnökválasztási lázban égnek – akárcsak 4 éve. A tizenegyedik elnökválasztást Khamenei ajatollah igyekezett jó előre megtervezni-megszervezni, azonban megeshet, hogy számításait mégis keresztülhúzzák az iráni szavazók. Lehet, megismétlődik az 1997-es esztendő? Akkor a konzervatív vezetés szinte biztosra vette, hogy a kiszemelt jelölt simán nyer majd, ehhez képest jött Khatemi, a „mosolygó molla”, s utcahosszal diadalmaskodott.
Iránban gyorsan formálódnak a szövetségek és a háttérben kötött alkuk mentén születnek a döntések. Ráadásul a végső szó minden esetben Khamenei ajatollahot illeti meg, éppen ezért bárki is nyerje el az elnöki tisztséget, lényeges elmozdulásra nem számíthatunk. Az új elnök személyét látva viszont majd megtudhatjuk, hogy a „legfőbb kormányos” milyen irányba kívánja terelni az iszlám köztársaság vitorlását. Szaid Dzsalili győzelme a status quo fennmaradását, és az eddig követett „konfrontatív” politika folytatását jelentheti, míg Mohammad-Baker Kalibaf sikere a Forradalmi Gárda újabb „elnöklését” és további szerepnövekedését vetítheti előre. Hasszan Rohani választási diadala igazi meglepetés lenne, s talán a vezetés kiegyezési-megegyezési szándékának egyfajta „bizonyítéka” is.
Szerzői széljegyzet: mi lesz az elnöki pozícióval?
Négy évvel ezelőtt bátorkodtam azt írni, hogy a 2009-es voksolás lehet az utolsó elnökválasztás az iszlám köztársaság történetében. Nos, tévedtem – talán a helyszínen tapasztalt események irama ragadt magával akkoriban. Mindazonáltal az elmúlt években egyre többször vetődött fel, hogy az 1989-es alkotmánymódosításhoz hasonlóan megreformálják a politikai-hatalmi berendezkedést: a hatásköri ütközésekre hivatkozva megszüntetnék a köztársasági elnöki pozíciót, szerepét pedig a parlamentre ruháznák át (1989-ben a miniszterelnöki tisztséget számolták fel, s utalták át jogköreit teljes egészében a köztársasági elnöknek). Mindennek hátterében egyfelől a „történelmi ellentét feléledése” (autoriter vagy demokratikus kormányzat?), másfelől pedig a „hatalmi és személyi kérdések kiéleződése” (Ahmadinezsád és Khamenei ajatollah szembenállása) áll. Noha a legfőbb vezető akár még teológiai és intézményi támogatókat is szerezhet hatalom-koncentrációs tervéhez (előbbire Meszbáh Jázdi ajatollah, utóbbira a biztonsági szolgálat lehet jó példa), de az iráni társadalom aktivitását látva a köztársasági elemek leépítése a gyakorlatban aligha tűnik megvalósíthatónak komolyabb társadalmi összecsapások nélkül.
