Zenekultúrákat átívelő örömzenélések
Ülünk a kocsma előtti padnál, épp rozéfröccsel erősítek, amikor Wu Jiang egy fadarabbal körözni kezd a tenyerére fektetett tibeti tálka peremén. Időbe telik, mire fa a fémet rezgésbe hozza, de aztán egyre erőteljesebbé és áthatóbbá válik a surrogó hang. Mikor eléri a megfelelő “jelszintet”, Wu Jiang torokénekkel becsatlakozik. Ajakformálással, arcüregből, gyomorból, vibrálóan, ahogy kell. Vele szemben a kínai dobos, Ta Sun időközben magához tért, lába közé fogja a Budapesten vásárolt derbukát, és lüktető alapot fektet a torokének alá. Mire a pultot támasztó Ferenczi Gyuri is felkapja a fejét, egy darabig fülel, majd nekiáll turkálni az övén sorakozó harmonikák között, hogy aztán a megfelelőre rátalálva szofisztikusan beszálljon. S rögvest érzékeny, hipnotikus, zenekultúrákat átívelő örömzenélés bontakozik ki a kocsmaasztal körül.
Mindez szerda este az erőd udvarán fesztiválléptékben lényegében szemvillantásnyit, alig negyedórát tartott, de eközben a három muzsikust körbeülő tucatnyi ember számára alaposan kizökkent a tér és az idő. Mire magunkhoz tértünk, már vonulhattunk is át az Ékes-terembe, ahol a népek Iva Bittová aktuális vizitjére gyűltek.
A szlovák roma származású, jelenleg Amerikában élő énekes-hegedűs-jelenség az elmúlt másfél évtizedben rendszeresen visszatérő vendég a fesztiválon, legutóbb három éve Őriszentpéteren delejezett bennünket. Ezúttal időbe telt, mire a degeszre tömött terem hátsó traktusa is megértette, hogy ha az ő végtelenül intim, finom mozdulatokkal megrajzolt zenéjét élvezni szeretné, jobban teszi, ha csendben marad. Onnantól viszont működött a varázslat, a működös vörös fátylas szonikus lebegés. Az Ivától megszokott tűzzel, humorral és érzékenységgel.
Tűzzel és humorral a Wattican Punk Ballet fellépései sem voltak híján. A zabolátlan szellemű Arutyunyan-testvérek két szettet nyomtak a szerdai nap: előbb kora délután a Duna-parton a szalmabálákon ücsörögve lehetett hanyatt esni tőlük, este pedig a bástyaudvaron mozdultak rá sokan a szcenikus elemekben gazdag, punkosan pimasz, helyenként féktelen ugrálásra hergelő produkciójukra. Amelyből csak úgy áradt a szabadság és a kreativitás..
Hasonló szabadság és kreativitás jellemezte az Ékesben a nyitónapon fellépő Manorexiát is. Más kérdés, hogy talán túl hamar érkeztek. Akkor, amikor a Mediawave-látogatók még csak szállingóznak, a kocsmák alig nyitogatnak, szervezők még idegesek és antiszociálisak. Így talán max negyvenen lehetettünk szem és fültanúi az ötvenhárom éves, ausztrál születésű, Brooklynban élő énekes-zeneszerző Jim Thirlwell nagy ívű kortárs zenei projektje, a Manorexia történelmi eljövetelének.
A posztpunkon és ipari zenén szocializálódott Thirlwell az elmúlt harmincpár évben zeneileg széles területeket kalandozott be. Hol az egyszemélyes indusztriális Foetusszal (illetve annak különböző reinkarnációival), hol az alapvetően instrumentális Steroid Maximusszal, hol projektszerű kollaborációival (például Roli Mosimannal, Marc Almonddal, Jim Colemannal és Nick Cave-vel). A Manorexia azonban mind közül talán a legkülönlegesebb. Lényegében zongorával és dobbal kiegészült vonósnégyes, plusz a háttérben Thirlwell alkalmanként kütyüket csavargat. Jobb híján nevezzük kísérleti kortárs zenének. Erősen perkusszív, gyakorta repetitív, kellően merész mozgású. Ideális Mediawave nyitókoncert. Kár, hogy kevesen hallhattuk.
Jávorszky Béla Szilárd
Jöttek, zúztak, letaglóztak
“Készülj fel, hogy hangosak lesznek. De kurva jók” – figyelmeztet előre Jörg Tibi a keverőpult mögül, és ő ritkán viccel. Ezúttal sem túlzott, csütörtök este a holland Spinifex brutálisan elsöprő koncertet adott az Ékes-teremben. Mondhatni, jöttek, zúztak, letaglóztak.
A szabad jazz és a rock/metal között száguldozó, a holland jazz színtér új hullámához sorolható amszterdami kvintett elementáris komáromi vizitjét nehéz szavakba szorítani. Szilajak voltak és harapósak, hol pattanásig feszítettek, hol kaotikusan elszálltak. A jobbára kollektíven elkövetett őrületet alkalmanként kérlelhetetlen hangszeres egotripekkel “oldották”. Bő egy órás sűrű, tömény produkciójuk felért egy tetőtől talpig ható, az agyat és a szívet egyaránt átmozgató szonikus masszázzsal.
A pénteki headlinerek hasonló színvolanat ígértek, persze sokkal szofisztikáltabb formában. Aztán mégsem úgy lett. Hiába az elképesztő műfajtörténeti és stílusismeret, a hangi adottság és az azzal bánni tudás, a közvetlenség, a kedvesség és a báj, mindezek mögött az igazi Leena Conquest valahogy nem vált érzékelhetővé. Fizikai jelenléte csak alkalmanként párosult lelki kitárulkozással. Még szerencse, hogy később beszállt mellé a Tóth Viktor Tercett, és ezzel megtörtént a várva várt dimenzióváltás.
Viktor a 2004-es Mediawave-en találkozott először Leena-val (a Williamn Parker Quartet tagjaként), azóta várja az alkalmat, hogy együtt játszhasson az afroamerikai énekesnővel. S bár a koncert után beszélgetve is sugárzott belőle az emiatti boldogság, a nézőtér hátsó traktusából nekem ez a vibráció nem jött le. Kizárólag annyi, hogy Viktorék megint, mint mindig, bitang jók. Megint, mint mindig csak úgy árad belőlük a végtelen szabadság, zeneszeretet és pozitív energiatömeg. Amihez Leena Conquest ezúttal sokat nem tudott hozzátenni.
A péntek este csúcspontját elvben Iva Bittová és Hamid Drake alkalmi duója nyújthatta volna. Iva két nappal ezelőtt valóban elkápráztatott bennünket, Hamid pedig az egyik legkiválóbb spirituális töltetű dobos, akit ismerek, az a bizonyos kémia azonban ezúttal nem működött közöttük. Mindketten bedobták a maguk egyéniségét és zsenialitását, de közben nem találták egymáson a fogást. Alig fél óráig kerülgették egymást, aztán nem is erőltették tovább.
Persze ennél sokkalta bőkezűbb volt a Mediawave csütörtöki/pénteki zenekínálata. Bár a Spinifexhez mérhető zenei lórugásba nem szaladt bele az ember, remek produkciókba igen. Legyen szó akár a fesztiválhoz a kezdetektől kötődő, az állandóságot képviselő Dresch Quartetről vagy Grencsó Kollektíváról, akár a szintén kortalan Kampec Doloresről vagy Ferenczi Györgyről, akár az angol free jazz három nagy öregjét felvonultató Dangerous Musicsról, akár a friss zenehajtást jelentő Jüről. No és persze ott volt a Geröly Trio, amelynek csütörtök délutáni fellépéséhez egészen döbbenetes díszletet adtak az égiek: a dézsából ömlő esőben az udvari sátor alá behúzodó közönségnek játszhattak úgy, hogy közben hol volt áram, hol nem. De hát, mint Geröly Tamás a legvégén ironikusan megjegyezte: a vérbeli zenész akkor muzsikál, amikor jól esik.
Jávorszky Béla Szilárd
A lijiangi kapcsolat
Az idei Mediawave egyik erős vonulata a lijiangi kapcsolat. Belső-Dél-Kínából, a Himalája tövéből, kétezernégyszáz méter magasból újfent népes küldöttség jutott el Komáromba, élén az immár huszonharmadik alkalommal nekilendülő fényíró fesztivál egyik szimbólumát megfestő Wu Jianggal. Javarészt kínainak vallják magukat, de olyan vidékről jönnek, ahol tucatnyi nemzetiség él együtt, és közülük nem ők a legnagyobbak. Ahol thai, burmai és vietnami arctípusok váltakoznak mongollal, ujgurral és tibetivel. S ahol a hegyvidéki, önálló ezeréves történelemmel és képírással rendelkező násik adják a többséget.
Az idei Mediawave-re bevonulók között mégis csak egyetlen igazi nási akadt. A fafaragó Mu Xinrong kedves, mosolygós fiú, aki a szerszámait mindig a hátán cipeli és a sajátján kívül semmilyen más nyelvet nem beszél. Viszont alig pár óra leforgása alatt képes bármilyen formát, alakot kibontani a legkeményebb faanyagból is. A monostori erődben egy sokmázsás, embermagasságú körtefa-rönknek esett neki, előbb méregette, nézegette, aztán különböző méretű motorosfűrészekkel távolította el a feleslegesnek ítélt részeket, majd jöhetett a vésős-kalapácsos finomhangolás, a végére a csiszolópapír. Zárásként pedig a totemoszlopszerű faalakot tűzvörösre festette.
A zenészek legjelesebbike, a mongolos beütésű Wang Xiao csendes, fura fazon, felkontyolt haját ki tudja mire használt fémpipával szúrta át. Helyi három húros pengetős hangszeren kísérte önmagát, a tibetiekéhez hasonlatos, mélyről megrezegtetett torokénekét. Mindezt egy látványelemekben bővelkedő ütőhangszeres és roppant dekoratív, hosszú, éjfekete hajú énekesnő társaságában. Kétségkívül egzotikus produkciójuk azonban ott, azon a Duna-parti délutánon valahogy mégsem itatódott át kellő spirituális töltettel.
A kínai vendégek között külön kasztot képviselt Li Mingying, a napszemüveges, kendős, kalapos szecsuáni dáma. Lijiangban és Chongqingben három éttermet működtet, melyekben alkalmanként maga is szívesen beszáll a főzésbe. Vérbeli szakács, csakis válogatott alapanyagokat és fűszereket használ, meg persze az édesanyja által sokórán át összefőzött paprikamasszát. A kínain kívül semmilyen nyelven nem beszél, viszont roppant kifinomult a szaglása és a tapintása, így remekül eligazodott a hazai hús-, zöldség- és fűszerkínálatban.
Nem utolsósorban pedig itt járt Sun Yongtao, más verzióban Ta Sun (Nagy Fa), a hatalmas szívű, Buddha-fazonú csörgődob specialista. Mind közül a legérdeklődőbb és legbelevalóbb, legyen szó ételről, italról, váratlan kalandról. Különösen Iva Bittová és Dresch Mihály produkciója hozta lázba, de mindenre nyitott volt, még a holland Spinifex szonikus lórúgásait is állta. Miközben menthetetlenül belezúgott a magyar citera hangjába. Budapesten vásárolt derbukájával pedig minden kínálkozó örömzenélésben aktív szerepet vállalt.
Jávorszky Béla Szilárd
Szőke András (fesztivál szakácsa)
Leena Conquest énekesnő, Jávorszki Béla
Kínai énekesnő Lijtyangból
Kínai zenész Lijtyangból