Koreai és indiai diáklány sikere az angol nyelvű szavalóversenyen

Aki régi általános iskolás emlékei alapján arra számított, hogy az egész kicsit kínos lesz, ahogy a szülők által elrángatott gyerekek iskolásan deklamálva maguk elé meredve próbálnak nem belesülni az Anyám tyúkjába angolul, az az első öt perc után döbbenettel ülhette végig az egészet. A gyerekek – a nemzetközi iskoláknak hála – nem csak angolul beszéltek tökéletesen (jó, néhánynál ez nem volt nagy dolog, hiszen volt, akinek ez az anyanyelve), hanem értékes produkciókat adtak elő. Iskolás versmondás helyet néha igazi performansszal szórakoztatták a közönséget. A kicsik – tíz-tizenkét évesek – nem igyekeztek nagynak látszani, inkább vicces, kedves gyermekverseket adtak elő – előadásukkal gyakran megnevettetve mindenkit. A nagyok – az érettségi előtt állók  – pedig már láthatóan komoly verseket választottak maguknak (vagy tanáraik nekik), amiket nagy (de nem túlzott) átéléssel, hol szórakoztatva, hol lebilincselően adtak elő.    Számos országból érkeztek azok a diákok, akik itt megmérették magukat – és a győztesek közt isem csak angol anyanyelvűek voltak. Volt magyar és orosz, szerb, de persze amerikai is. A koreai Kim András (szülei úgy érezték, ha már itt élnek, jár a gyereknek a magyar név) elgondolkodtató színészi játéka, az india Tanvi Csadha erőteljes,  érzelemgazdag  előadása meggyőzte a zsűrit, és persze minket is – aranyéremmel díjazták őket is.  Az ő szép eredményük is példázza, hogy a Magyarországon élő ázsiai közösségek immár nem csak gazdasági, hanem kulturális téren is felveszik a versenyt bárkivel.  A vers, a költészet pedig, mint a kultúra egyetemes nyelve, egységbe forrasztja az oly távolról hazánkba érkezett fiatalokat.