Az iszlám vallás rendkívül differenciált, különböző, egymással versengő irányzatokból és iskolákból áll. Noha az alapvető tanításokat illetően egyetértés van az ummán belül, de egyes gyakorlati kérdéseket és bizonyos teoretikai ügyeket illetően mégis igen nagy a megosztottság. Az iszlám „áramlatok” egyebek közt olyan kérdések mentén szerveződtek meg – és különülnek el mind a mai napig – mint, hogy ki lehet jogosult a közösség vezetésére; vagy, hogy melyik jogrendszer irányíthatja legjobban az egyéni és közösségi magatartást; illetve, hogy milyen mértékben tartalmazhat a vallásgyakorlat miszticizmust? Az eltérő válaszok eredményeként az iszlámban két jelentős irányzat jött létre: a hagyományok tiszteletén alapuló szunnita, és az eredeti útról letérő síita iszlám. Előbbi képezi a főáramlatot, mivel a világ közel másfél milliárd muszlimjának döntő többsége (85-90 százaléka) ehhez az irányzathoz tartozik, utóbbi kisebbségben van (10-15 százalék), ráadásul földrajzilag is elkülönül (a síiták javarészt a Perzsa-öböl „tágabb” térségében, Délnyugat-Ázsiában élnek).
A szunnita és síita iszlám között feszülő ellentét elsősorban politikai (és bizonyos értelemben személyi) természetű. Mohamed halálát követően a felek közt éles vita támadt, hogy ki hivatott irányítani-vezetni az iszlám közösséget (az ummát). A szunniták a hagyományokat szem előtt tartva úgy vélekedtek, hogy a legméltóbbat-leghozzáértőbbet kell „megválasztani” a vezető tisztségre, ezzel szemben a síiták azt gondolták, hogy csakis a Próféta vérszerinti leszármazottai lehetnek jogosultak a főhatalmi pozícióra. Mint ahogyan elnevezésük is mutatja, ők Alinak (a Próféta vejének és unokatestvérének) a pártján álltak az örökösödési disputában (síat Ali = Ali pártja). A „hatalomátadás” első körben még zökkenőmentesen zajlott le (Abu Bakr-t, Mohamed hű barátját mindenki elfogadta-támogatta), ám a későbbiekben hamar kiütköztek a nézeteltérések, és az utódlás körül kialakult viták végül „egyházszakadáshoz” vezettek. A harmadik és negyedik kalifa, Oszmán és Ali meggyilkolását, majd pedig Husszein (Ali fia) kerbalai mártíromságát követően állandósult a két irányzat közti szembenállás. A feloldhatatlannak tűnő ellentét azonban nem csak az utódlási elvek különbözőségéből fakad (közösségi elv vs. dinasztikus elv), hanem abban a vezetési és államszervezési megfontolások közti különbség is szerepet játszik (teokratikus közösségi elv vs. karizmatikus imámtan). A szunniták kalifátus rendszerében a hatalom világi jellege dominál, a kalifa elsősorban politikai vezető, és csupán egy az umma tagjai közül (primus inter pares). Ellenben a síita iszlámban központi jelentőséggel bíró imámtan szerint a közösség élén álló imám nem pusztán jog szerinti uralkodó, hanem egyben szakrális vezető, aki ráadásul isteni tulajdonságokkal is rendelkezik („Allah akaratának közvetlen megvalósítója”). Az első eset a politika „vallásosítását”, az állam „egyháziasítását” jelenti, a második pedig a vallás „politizálását”, az egyház „államosítását”.
A szunniták és síiták közti szembenállás eredetében politikai, végső következményeiben azonban mégis mélyen vallási természetű vita. Amíg a szunniták féltékenyen őrködtek azon, hogy az eredeti iszlám alapelveivel ellentétes álláspont ne jusson érvényre az iszlámban, addig a síitizmus nem tudott ellenállni az idegen hatásoknak, és ezért alapelvei az eredeti iszlámnak ellentmondó elvekkel és gyakorlatokkal keveredtek. A síita iszlám nem csak az imámoknak tulajdonított különleges jelentőség miatt számít külön-utasnak, hanem azért is, mert a hitelvek közé beemelt bizonyos misztikus elemeket, így például a „nagy feltámadás” koncepcióját. A tizenkettes síita irányzat ugyanis úgy véli, hogy a tizenkettedik imám (a Mahdi) nem halt meg, hanem csak „rejtőzködik”, és a megfelelő pillanatban vissza fog térni, ami az igazság és virágzás korának beköszöntét jelenti majd a Földön. A szunnita iszlámban nincs ilyen „messianisztikus” gondolkodás. Továbbá a síita iszlám elkülönül a jogforrások tekintetében is, mivel a klasszikus szunnita jogrendszerekkel szemben saját (Alira vonatkoztatott) forrásgyűjteményt alkotott, s még inkább, mert a hagyományos iszlám források mellett nagymértékben használja az idzstihádot, vagyis a személyes gondolkodást és a párhuzamosságok keresését. Éppen ezért a legnagyobb tudású vallási vezetők, a mudzstahidok különleges szereppel bírnak a síiták körében (ők vannak feljogosítva a véleményalkotásra). Hovatovább, amíg a szunnita irányzatban nincsen szervezett formát öltő egyház, addig a síita iszlámban hierarchikus és plurális szerkezetű vallási intézményrendszer jött létre. A síita klérus egyfelől szigorú rangsor (molla-hodzsatoleszlám-ajatollah) szerint szerveződik, másfelől viszont az „egyházi piramisok” egy-egy mardzsa („az utánzás forrása”) köré épülve rivalizálnak is egymással (a síiták szabadon választhatnak, hogy melyik nagy ajatollah tanításait követik a gyakorlatban).
A szunnita és síita iszlám irányzatok között nem csak politikai és vallási ellentétek állnak fenn, hanem a törvények szempontjából is nagy a különbség. Így például a főáramlattól eltérve az Ali-pártiak körében megengedett az időszakos házasság intézménye, de még ennél is fontosabb, hogy biztosított a vallási vélekedések eltitkolásának szabadsága (takijja = elővigyázatosság), ami lényegében az üldöztetések maradványa. Ali imám követői ugyanis a legtöbb korszakban és a legtöbb helyen jobbára kisebbségben voltak, a szunnita többségnek, vagy éppen a szunnita uralkodóknak alárendelve élték mindennapjaikat. Az ellenérzések közepette a síitáknak sokáig nem volt módjuk nyíltan gyakorolni a vallásukat, erre csak azt követően lett lehetőségük, hogy 1501-ben a Száfávida-dinasztia államvallássá tette a tizenkettes síitizmust a perzsa birodalomban. A folyamatos ellenzéki pozíció és kisebbségi lét (annak minden társadalmi és pszichológiai következményével együtt) nagy szerepet játszott a szunnita és síita irányzat elkülönülésben, így a társadalmi gyakorlatok és a vallásos hitelvek különbözőségének kialakulásában is. Gondoljunk csak a mártíromság kultuszára, amely lényegében Husszein önfeláldozása óta karakteres elemét képezi a síita iszlámnak. Az elnyomottságra válaszul pedig nem csak az önmarcangolás épült be a síita tudatba, hanem egyfajta kiválasztottság-érzet is, nevezetesen, hogy bár kisebbségben vannak, mégis ők képezik az iszlám igazhitű közösségét.
Végül, az iszlám két fő áramlata közti különbséget megfigyelhetjük a szent helyek tekintetében is. A síitáknak ugyanis a klasszikus „szentséges hármas” (Mekka, Medina, Jeruzsálem) mellett további szakrális helyeik is vannak. Így elsősorban az iraki Nedzsef, ahol a síita iszlám „alapítóatyjának”, Ali imámnak a sírhelye található. Ez a város lényegében a „síita univerzum középpontjának” számít, ahová minden egyes síitának el kell zarándokolnia egyszer az életében. A hívők ráadásul még haláluk után is áramlanak a „síita fővárosba”, lévén a hagyományoknak megfelelően mindenki szeretne Ali imámhoz a lehető legközelebb végső nyugalomba kerülni – Nedzsefet emiatt a „holtak városának” is nevezik. (Ez a „cím” pedig már csak azért is jogos, mert itt van a világ legnagyobb kiterjedésű temetője: majd tíz kilométer hosszú és közel hat kilométer széles). Nedzsef mellett fontos helyszín az iraki Kerbala is, ahol egykoron Husszein halt mártírhalált, és ahová éppen ezért síiták százezrei zarándokolnak el évente – különösen az asúra idején. A síiták számára szent valamennyi imám, sírhelyeiket pedig nagy becsben tartják. Például Iránban igen népszerű vallási úti cél Kum, ahol Fatima nyugszik (a Próféta lánya, Ali felesége, s ez által a síita imámok „ősanyja”), még inkább Meshed, ahol Reza imám mauzóleuma található. (A síiták ráadásul nem csak az imámokat, hanem azok leszármazottait is tisztelik.) Az effajta „hely és személy imádat” (lásd Reza imám sírja előtt elsétálva mindenki megáll egy pillanatra, s fejet hajt) a szunniták – különösen a szalafiták – számára elfogadhatatlan, mert egyrészt elutasítják az imámtant, másrészt pedig az ahhoz kapcsolódó „bálványimádást” is.
Összességében látható, hogy a szunnita és síita iszlám között számtalan ellentét feszül. A felekezeti törésvonal azonban önmagában nem elegendő magyarázat a konfliktusokra, mivel azok kirobbanásában több tényező is szerepet játszik. Így például a vallási ellentéthez sok esetben etnikai szembenállás is párosul. Az arabok az iszlám főáramlatához tartoznak, ezzel szemben a perzsák (és a perzsa eredetű népcsoportok) Ali pártján állnak. De jó példa lehet a beludzsi szeparatizmus is: az iráni-pakisztáni határon zajló viszálykodás ugyanis nem csak a síita-szunnita szembenállásról szól, hanem a beludzsiak önrendelkezési törekvéséről is. Fontos faktor továbbá a gazdasági-társadalmi helyzet is, mint ahogyan azt Bahreinben és a többi olajmonarchiában láthatjuk. Ezekben az öbölmenti országokban a síiták (több szempontból is) csak „másodrangú” állampolgároknak számítanak (lásd, nem tölthetnek be vezető hivatali tisztséget, vagy jól jövedelmező állást). S persze nem feledkezhetünk meg a politikai hatalomért folytatott versengésről sem – legyen szó akár az államok belpolitikájáról, vagy éppenséggel a regionális uralmi rendről. Libanonban például a síiták azt sérelmezik, hogy bár számarányukat tekintve ők vannak a legtöbben, mégis övék a leggyengébb pozíció a konfesszionális rendszerben (a maronita keresztények adják a köztársasági elnököt, a szunniták a miniszterelnököt, míg a síiták „csupán” a házelnököt). Irán és Szaúd-Arábia rivalizálása pedig legalább annyira gyökeredzik a regionális vezető szerepre való törekvésben, mint magában az eltérő vallási hovatartozásban.
A síita-szunnita szembenállás tehát egyszerre két dolgot jelent: egyfelől valóban az egymással versengő teológiák háborúját, amely ha úgy tetszik magáért az iszlám szelleméért, vagy annak tisztaságáért küzd; másfelől azonban a törzsek, etnikumok, és identitások jelenkori harcát is. Napjaink gazdasági, politikai, és társadalmi problémái legalább akkora szereppel bírnak, mint a történelmi vallási ellentétek. Nem is beszélve a régión túlnyúló konfliktusokról, no meg persze a külföldi intrikákról.
