Bár Irán valóban öles léptekkel halad előre a légi hadviselés eme új területén, a gyakorlatban azonban inkább csak korlátozott képességekkel rendelkezik, ráadásul Teherán számára a robotrepülő inkább politikai kellék, mintsem katonai eszköz. Ablaka Gergely elemzése.
Az iráni „drón-ipar” az amerikai-iráni szembenállás eredményeként került a nemzetközi érdeklődés középpontjába. Az iráni fejlesztések az amerikai fenyegetésekre (és lehetőségekre) válaszul gyorsultak fel az elmúlt években, a drónoknak tulajdonított jelentőség azonban igencsak messzire nyúlik vissza. A forradalmi vezetés hamar felismerte a pilóta nélküli repülőgépek „hasznosságát”: az Irakkal vívott háborúban az Egyesült Államok – többek között – felderítési és hírszerzési akciókkal segítette Szaddám Huszein diktatúráját, vagyis Teherán már ekkor szembesülhetett az „új” légi járművek jelentette veszélyekkel, illetve előnyökkel. Ennek megfelelően az iszlám köztársaság 1983-ban saját drón-programba kezdett, amelyet két állami cég felügyelt (az Iran Aircraft Manufacturing Industrial Company és a Quds Air Industries – ma pedig lényegében a Forradalmi Gárda irányítása alatt áll, mint minden hasonló „presztízs-beruházás”), a fejlesztéseket pedig már az iraki-iráni háború utolsó éveiben széleskörűen alkalmazták a frontokon (pl. a Tálash [„Küzdelem”] és Mohadzser [„Védőfal”] típusú robotrepülőgépek bevetése a városok háborújában). A kutatásokat az 1990-es években is folytatták, de azok az USA terror-elleni háborúit követően kaptak igazán lendületre. A történelem megismételődött, amennyiben 20 esztendő elteltével ismét Irak lett az iráni drón-hadviselés színtere: 2009-ben a koalíciós erők lelőttek egy iráni robotrepülőgépet, amely mélyen behatolt az iraki határok mögé.
Az elmúlt egy esztendőben számtalan drón-konfliktusra került sor az Egyesült Államok és az Iráni Iszlám Köztársaság között. 2011 decemberében az iráni fegyveres erők leszállásra kényszerítettek, eltérítettek egy amerikai robotrepülőgépet. Az ’RQ-170 Sentinel’ típusú felderítő légi jármű az USA egyik csodafegyverének számít, amelynek megkaparintása hatalmas siker – politikailag és katonailag egyaránt. A konfrontáció ez év novemberében tovább folytatódott: iráni vadászgépek tüzet nyitottak egy ’Predator’ típusú amerikai drónra (Teherán érvelése szerint a robotrepülő határt sértett, a vezetés ráadásul több hasonló esetről is panaszkodott). Az iszlám köztársaság december elején újabb sikert könyvelhetett el, majdhogynem pontosan egy évvel a tavalyi drón-szerzési akciót követően, idén ismét sikerült megkaparintania egy robotrepülőt. Bár annak felségjelzése nem bizonyított egyértelműen, s technikai szintje is alacsonyabb a korábban elfogottnál, Irán azonban újabb amerikai technológiára tett szert – hovatovább legitimációs pontokat is szerzett. Végezetül, de nem utolsósorban, az iráni katonai akciók kapcsán meg kell említeni azt az október végi esetet is, amikor az izraeli légvédelem lelőtt egy, az ország légterébe „tévedt” pilóta nélküli légi járművet. A megsemmisített drón valószínűsíthetően iráni gyártmány volt, amely ugyan csődöt mondott, de a felderítési kísérlet komoly jelzésértékkel bír a nukleáris ügy kapcsán egyre türelmetlenebb és harciasabb Izrael számára.
A 2012-es év folyamán az iszlám köztársaság szinte ontotta magából a hazai gyártású pilóta nélküli repülőgépeket. A már korábban bemutatott és hadrendbe állított felderítő, illetve bombázó drónok (Ráád [„Villámlás”] és Názir [„Hírnök”]) mellett új fejlesztésekkel rukkolt elő az iráni vezetés. A nyár végén ünnepélyes csinnadratta közepette mutatta be a széles nagyérdeműnek legújabb haditechnikai alkotását: a Sháhíd-129 („Tanú-129”) névre keresztelt robotrepülőgépét. Az új típus az iráni drón-gyártás legkomolyabb és legfejlettebb terméke: hatótávolsága közel 2000 kilométer, vagyis elérhető vele Izrael és valamennyi jelentősebb arab állam; 24 órás folyamatos repülési képességével alkalmas lehet hosszabb és kiterjedtebb megfigyelésekre; valamint arra is, hogy rakétáival távoli célpontokat semmisítsen meg. A kérdés az, hogy vajon mennyiben sikerülhetett lemásolni az amerikai technológiát? Nos, egyfelől képzeljünk el egy rendkívül összetett eszközt (amely hardware-t és software-t egyaránt tartalmaz), s próbáljuk meg összerakni használati útmutató nélkül. Másfelől viszont ne feledjük azt sem, hogy az irániak nagymesterei a „reprodukciónak”, gondoljunk csak a csadoros hölgyek tucatjaira, akik az amerikai követség iratmegsemmisítőjében talált papírcsíkokat igyekeztek gondosan összerakni (több-kevesebb sikerrel). Teherán tehát, ha az elfogott gépet teljes egészében nem is, de az amerikai technikai megoldások egy részét biztosan felhasználta a saját drónjainak készítésekor.
A drón azon túl, hogy remek harci eszköz, több szempontból is fontos a forradalmi vezetésnek. Először is, komoly legitimációs erőt ad a rezsimnek odahaza, hiszen az amerikai fegyverek megszerzésével bizonyíthatják azt, hogy az USA a folyamatos kémkedéssel nemzetközi konvenciókat szeg, még inkább, hogy a közhiedelemmel ellentétben képesek az ország biztonságát garantálni (Teheránt igen érzékenyen érinti az amerikai drón-hadviselés, mivel az azt mutatja, hogy képtelen a területi integritását biztosítani, vagyis gyenge a „Nagy Sátánnal” szemben). Éppen ezért az iszlám köztársaság igyekszik minden alkalmat meglovagolni, s demonstrálni katonai képességeit az Egyesült Államokkal szemben. Az elfogott robotrepülőgépeket transzparensek („az USA nem tehet ellenünk semmit sem” vagy „lábbal tapossuk Amerikát”) kíséretében közszemlére teszik, a sikereket halmozó Forradalmi Gárda tagjait-vezetőit pedig televíziós műsorokba és parlamenti ülésekre invitálják. Az iráni propagandagépezet a tavaly megszerzett amerikai robotrepülőt „Kandahár szörnyetege” névvel mind a mai napig kiállítva tartja az egykori követség falai között – sőt annak kicsinyített másolata „gyerek-játékként” piacra is került. De nemcsak a magabiztosság demonstrálása miatt fontos drón-szerzés, hanem mert általa el lehet terelni a közvélemény figyelmét a mindennapos problémákról. Az újabb siker pedig már nagyon ráfért a rezsimre, hiszen a gazdaság mélyrepülése miatt nagy a társadalmi elégedetlenség.
A robotrepülőgépek ügye ráadásul a nemzetközi porondon is előnyös. Irán kitörhet a szorongatott helyzetéből, mivel egyfelől magát áldozatként mutathatja be (ebben az évben nyolcszor tett panaszt az ENSZ illetékeseinél légtér-sértés miatt), másfelől pedig mert olyan „adu ász” van a kezében, amire sokan vágyakoznak. Röviden, Teherán barátokat szerezhet magának. A drón-fejlesztést például újabban Venezuelával közösen végzi, de nem a latin-amerikai kapcsolat az, ami igazán számít, hanem az Oroszországgal ápolt stratégiai partnerség. Moszkva – amely köztudottan gyengélkedik a robotrepülős hadviselésben – szíves-örömest rátenné a kezét az USA-tól zsákmányolt gépezetre. Bár hosszabb távon Iránnak nem érdeke közösködni Oroszországgal a kutatásokban és fejlesztésekben, rövidtávon Teherán egyszerűen nem engedheti meg, hogy ne használja ki a kínálkozó együttműködési (kitörési) lehetőséget. Az „Amerika-ellenes” szövetség lényegében felülírni látszik az északi testvérrel szembeni történelmi szkepticizmust. Nem szabad persze elfelejteni, hogy mint megannyi ügy az iszlám köztársaságban, a drónok kérdése is erősen megosztja a politikai frakciókat, vagyis éles vita van arról, hogy mit is kezdjenek a megkaparintott csodafegyverekkel? Míg egyesek vehemensen érvelnek az oroszokkal való kooperáció mellett, addig mások semmi esetre sem kívánják „kiárulni” a megszerzett titkokat, megint mások a Washingtonnal való kiegyezéshez használnák fel a Teherán birtokában lévő repülőket.
Az amerikai-iráni „drón-háború” lényegében a történelmi szembenállás legújabb fejezetének tekinthető, s jól illeszkedik abba a többdimenziós aszimmetrikus versengésbe, ami a felek között évek óta fennáll. Sem Teherán, sem pedig Washington nem érdekelt a közvetlen katonai konfliktusban, ezért egyéb titkos utakon támadják-gyengítik a másik felet, miközben fenntartják a diplomáciai rendezés lehetőségét is. Az iraki és az afganisztáni csapatkivonást látva a Forradalmi Gárdának új „helyszín” után kell néznie, ahol tovább támadhatja az Egyesült Államokat: a „drón-hadviselés” pedig éppen megfelel erre. Az első drón „elejtését” követően Irán borsot törhetett az Egyesült Államok orra alá, mikor elutasította a légi jármű visszaszolgáltatására irányuló elnöki kérést. A drón-ügy azonban nem csak konfrontációt idézhet elő, ahogyan azt a konzervatívabb körök és a biztonsági szolgálatok megpróbálják beállítani (az amerikai légtér-sértést kvázi háborús oknak tekintik, s bizonyítékául annak, hogy Washington nem kíván megegyezni, s még mindig rezsimváltásra törekszik), hanem kiindulópontja is lehet az amerikai-iráni kapcsolatok jövőbeli normalizációjának (a nemzetközi szorításban és a gazdasági válság közepette ugyanis a hivatalos körökben egyre többet, s egyre nyíltabban beszélnek a viszony rendezéséről). A kemény hangvételű kommunikáció lényegében a fordulat alapjait fektetheti le, hiszen a rendszernek úgy kell eladnia a megegyezést, mintha a „Nagy Sátán” adta volna meg magát – s nem fordítva.
A pilóta nélküli légi járművek ügye több szempontból is komoly jelentőséggel bír Iránban: egyfelől a modernitás jelképe (Hány országnak van még saját gyártású drónja?), másfelől az elrettentés eszköze (Gondoljunk csak az izraeli felderítő kiruccanásra!), végezetül a társadalmi legitimáció fontos kelléke (Az állami propaganda kiemelten kezeli a sikertörténeteket!), valamint az amerikai-iráni birkózás egyik újdonsült színtere. Nem véletlen tehát, hogy nagyüzemben zajlik az iráni drón-gyártás, ugyanakkor nem szabad megfeledkezni az iszlám köztársaságot sújtó pénzügyi és technikai problémákról, mint ahogyan arról sem, hogy a teheráni vezetés és hivatalos kommüniké szereti eltúlozni-felnagyítani az ország által elért katonai sikereket. A drónok tehát összességében véve inkább politikai eszközöknek számítanak, mintsem komoly katonai fegyvereknek.