Nos, akárcsak 1989-ben, az államalapító Khomeini ajatollah halálakor, úgy Khamenei esetében sem valószínű, hogy a rendszer a vezető távozását követően megszűnnék létezni, mindazonáltal jelentős változáson fog keresztülmenni. Azt pedig, hogy milyen irányba fog átalakulni a legfőbb vezetői tisztség, és hogy ki fogja betölteni a főkormányos szerepét a jövőben, lényegében a következő három tényező fogja meghatározni: először is az ideológiai frakciók közti hatalmi egyensúly megléte vagy hiánya, ha úgy tetszik a politikai paletta aktuális állapota; másodszor az iszlám jogtudós (velaját-e fakíh) uralmának éppen meghatározó elmélete; végezetül annak a személyi hálónak és patronázs-rendszernek a befolyása, amelyet Khamenei az évtizedek során kiépített maga körül.
A három utódlási faktort szemügyre véve jelenleg a következőképpen fest a helyzet. Az ideológiai frakciók közti egyensúly megbomlott, mivel a Khamenei ajatollah által támogatott „principalisták” (a tradicionális konzervatívok) mind a kinevezett, mind a választott intézményekben kvázi egyeduralomra tettek szert. A reformerek, illetve a mérsékelt és neo-konzervatívok félreállításával erőteljesen leszűkült a politikai elit, ami egyre élesebb vitákat és csatározásokat eredményezett a forradalmi táboron belül. A politikai ellenfelek félreállításának, illetve az erőközpontok gyengülésének eredményeként ma az iszlám jogtudós abszolút uralmának elmélete érvényesülhet a gyakorlatban. Khamenei ajatollah sokkalta inkább egy hadsereg főparancsnokra emlékeztet, mintsem a politikai csoportok között közvetítő vallási vezetőre. A személyes kapcsolatoknak és kinevezéses jogköröknek köszönhetően pedig olyan széles klientúra-hálózatot hozott létre, amely a Forradalmi Gárda parancsnokoktól kezdve a pénteki imádságvezetőkön keresztül a minisztériumi alkalmazottakig terjed, s amely képes lehet biztosítani az utódlás zökkenőmentességét.
No, de nézzük akkor, hogy rövidtávon milyen forgatókönyvekkel is számolhatunk Khamenei ajatollah távozását követően? A legkézenfekvőbb és a legvalószínűbb, hogy marad a jelenlegi status quo, vagyis Khamenei személyes kapcsolatrendszerét latba vetve sikeresen továbbmenti a pozícióját és támogatóinak hatalmát. Bár ez idáig a legfőbb vezető nem nevezett meg hivatalos utódot, de jelen pillanatban úgy fest, hogy a pozíció legesélyesebb várományosa Mahmúd Shahrúdi ajatollah, az igazságszolgáltatás feje lehet. Egy biztos, az új vezető ez esetben a forradalmi elitből, Khamenei szűkebb belső köréből fog érkezni, s hatalma közel azonos lesz a mostanival, mint ahogyan a követett ideológia tekintetében sem várhatunk majd nagyobb változást (marad a szociális konzervativizmus és a hangos antiimperializmus). Ebben a szcenárióban tovább folytatódik a reformerek és a mérsékeltek félreállítása, valamint az uralom központosítása. Mindeközben tovább erősödik majd a Forradalmi Gárda, mivel a legfőbb vezető melletti pretoriánus őrző-védőként még nagyobb befolyásra tehetnek szert a gazdasági-hatalmi felépítményben.
A széles patronázs-rendszer és a beszűkült politikai paletta kétségkívül a jelenlegi rezsim továbbélésének kedvez, ezzel szemben a második lehetséges forgatókönyv esetében az abszolút uralom elmélete játszhat főszerepet, és határozhatja meg a jövőbeli berendezkedést, valamint azt, hogy ki lesz a következő vezető. Ez esetben egy olyan „ultra-konzervatív” utód kerülhet hatalomra, mint például Meszbáh-Jázdi ajatollah, vagy esetleg egy olyan második generációs forradalmár, aki a felsőbb vezetés támogatásával üstökös-szerűen robbanhat be a politikai közéletbe. Az abszolutista rendszerben a vezetés drákói szigorral, így például minden korábbinál erőszakosabb fellépéssel, illetve a speciális egyházi bíróságok verdiktjeivel fogja bebiztosítani a hatalmát. Az újonnan kiépülő rendszerből pedig véglegesen száműzni fogják a nép részvételén alapuló köztársasági elemeket, ezzel téve egyértelművé az isteni szuverenitás elsődlegességét (így például a választott parlamentet egy tanácsadó testületté fokozzák-redukálják majd le). Az iszlám köztársaság ezáltal lényegében olyan kirekesztő rezsim lesz, mint a harmadik világ bármely elnyomó diktatúrája.
A harmadik forgatókönyv a korábbiakkal ellentétben egyfajta demokratikus átalakulást vizionál. A frakcióharcok és a személyi küzdelmek ugyanis – mint ahogyan azt Ahmadinezsád esetében is láthattuk – alááshatják Khamenei szerepét és a legfőbb vezető tisztségét is. A vezetésből kiszoruló politikai erők, a mérsékelt konzervatívok és reformpártiak koalíciót formálva komoly fenyegetést jelenthetnek a jelenlegi elit hatalmára, nem is beszélve a vezetéssel szembeni általános elégedetlenségről, illetve a társadalom szabadság utáni vágyakozásról. Ebben a demokratikus szcenárióban a progresszív erők és iskolák aktivizálódásának köszönhetően egy reform-orientációjú vezér, egyfajta „iráni Gorbacsov” kerülhet majd hatalomra (például Juszef Szanei ajatollah személyében). S bár az iszlám köztársasági keret alighanem megmaradna a jövőben is, de annak működése alapjaiban változna meg: az elszámoltathatóbb és átláthatóbb rendszerben a legfőbb vezető hatalmát fékek és ellensúlyok fogják majd korlátozni, s ezáltal a döntések meghozatalában nagyobb szerep jut majd a néprészvételnek és a pragmatizmusnak is.
A negyedik lehetőség egy vezetői tanács létrejötte lehet, amely ötlet már többször is napirendre került az 1979-es forradalom óta eltelt három évtizedben. (Így például az 1989-es utódlás kapcsán, mert akkor sokan úgy vélték, hogy a legfőbb vezetői tisztség csakis kizárólag Khomeinire volt megtervezve.) E szerint a forgatókönyv szerint a frakcióharcok kiéleződése, az alkalmas és karizmatikus személyiség hiánya, valamint a „megosztott vezetés” koncepciójának támogatottsága miatt a legfőbb vezetői tisztség meg fog szűnni, helyét pedig a jövőben egy úgynevezett „Vezetői Tanács” fogja átvenni, amelynek tagjait a Szakértők Gyűlése választaná meg. Ebben az esetben egyfelől – a demokratikus fordulathoz hasonlóan – nagyobb társadalmi részvétellel és intézményi nyitottsággal számolhatunk (így például a tanácsnak konzultálnia kellene a törvényhozással és a köztársasági elnökkel), másfelől azonban a politikai csoportok közötti csatározással és a személyi rivalizálással, amely adott esetben olyan élessé is válhat, hogy azt aligha lehet majd könnyed kompromisszumokkal orvosolni.
Végezetül, mint utolsó eshetőség, fennáll a rendszer bukásának a lehetősége is. A legfőbb fejedelem meggyengülése és az eliten belüli törésvonalak elmélyülése a társadalmi elégedetlenséggel és a polgárok aktivizálódásával karöltve együttesen akár véget is vethetnek az iszlám köztársaság jelenlegi berendezkedésének, s a legfőbb vezetői tisztségnek. Akár a Forradalmi Gárda, akár a szekuláris erők veszik át az irányítást, a klérus ez esetben mindenféleképpen ki fog szorulni a hatalomból, s vissza fog térni a klasszikus „kvietista” szemlélethez. A „fennmaradó” köztársasági modellben valamennyi tradicionális politikai csoport és társadalmi erő aktív szerepet kaphat és játszhat, de igazán kitüntetett jelentősége az iráni nacionalizmusnak lesz (meghatározó ideológia lehet a politikai diskurzusban és döntéshozatalban). Az új politikai rendszer a katonai uralomtól kezdve a demokratikus kormányzatig többféle formát is ölthet, feltehetőleg azonban megtartja majd az informális hálózatok szerepének a jelentőségét, valamint a hatalomnak a vezető személyében, illetve az annak felelős bürokrácia alakjában való centralizációját.
Khomeini halálát követően az utódlás viszonylag gyorsan és zökkenőmentesen zajlott le: az alkotmány passzusai alapján az új legfőbb vezetőt a Szakértők Gyűlése választotta meg. A jelenleg terítéken lévő utódlás azonban úgy fest, hogy eltérő menetrend szerint fog lezajlani. Napjainkra ugyanis a helyzet jelentősen megváltozott, a 86 tagú politikai-vallási intézmény például elvesztette a korábbi befolyását, s ezért aligha játszhat tényleges szerepet az új vezető kiválasztásában, mint ahogyan a forradalmi elit nagy része sem, akiket időközben Khamenei ügyesen félreállított. Összességében azt mondhatjuk, hogy a nagyhatalmú Forradalmi Gárda lesz az, aki az utód személyéről dönteni fog – hiszen nincsen más olyan szervezett erő, amely harcba szállhatna vele a hatalomért. Az utódlás ugyanakkor akár 1989-et is idézheti, amennyiben a gárdisták egységesen és gyorsan egy gyenge legfőbb vezetőt választanak majd maguknak. A kérdés ez után az lesz, hogy az vajon mennyire tud, illetve mennyire hagyják őt Khameneihez hasonlóan felnőni a feladathoz, és megerősödni a rendszerben?
Ha időben előre tekintünk, úgy érdemes megemlíteni, hogy hosszabb távon számos egyéb tényező is szerepet kaphat az utódlás mikéntjében, illetve annak végeredményében. A 2009-es elnökválasztás után Khamenei pozíciója és legitimációja meggyengült, és ez az idő előre haladtával csak még inkább így lehet. A kiszorított politikai frakciók nagy száma, valamint a társadalom széles elégedetlensége hosszabb távon mindenképpen megkérdőjelezi majd az ajatollah uralkodói státuszát, és végzetesen meggyengíti a vezető támogatói hálózatát is. Az iszlám köztársaság sajátossága az, hogy a hatalmi súlypontok ciklikusan változnak, vagyis csak idő kérdése, hogy mikor szerveződik egy új olyan csoport vagy erőközpont, amely átveszi majd a legfőbb befolyásoló szerepet. Az új generációk és világképek megjelenése mellett legalább ennyire fontos az is, hogy a jelenlegi vezetés mennyiben lesz képes orvosolni a társadalmi problémákat, így például a lakosság megélhetési gondjait és a fiatalság modernitás utáni vágyakozásait. S persze ne feledjük, hogy a nemzetközi történések is hatással lehetnek az iráni utódlási procedúrára.
(A téma iránt érdeklődők az alábbi irodalmakat forgatva komolyabban elmélyülhetnek az Iszlám Köztársaság utódlási ügyeiben: The Next Supreme Leader: Succession in the Islamic Republic of Iran (http://www.rand.org/pubs/monographs/MG1052.html); ill. Supreme Succession: Who Will Lead Post-Khamenei Iran? (http://www.metransparent.com/IMG/pdf/mehdi_khalaji_supreme_succession.pdf)