Hatalomra kerülését követően a jogtudós uralmának abszolutista értelmezését tette a magáévá, s mint ahogyan azt 2009 folyamán láthattuk, sikeresen ki is építette modernkori szultanátusát. A mai iráni politikai-hatalmi felépítményben nincsen nála befolyásosabb szereplő: Khamenei egyszerre méltóságteljes egyházfő, közvetítő a frakcióharcokban, diktátor a döntések meghozatalában, valamint a fegyveres erők és a rendőrség főparancsnoka, és a közmédiumok irányítója.
Khamenei a költészet iránti rajongását édesanyjának köszönhette, aki gyermekkorában rendszeresen olvasott neki Háfez költeményeiből. Az ifjú Khamenei így lett tagja a Meshedi Firdauszí Irodalmi Egyesületnek, ahol több későbbi költővel is szoros barátságot kötött (pl. Mehrdad Aveszta), ám akadtak köztük olyanok is, akiket később, a forradalmat követően, így vagy úgy, de félreállított az irodalmi pályáról (Mehdi Akhavan-Szalesz idő előtt és nyugdíj nélkül volt kénytelen visszavonulni, Mohammad Mokhtari pedig titkos-ügynökök akciójának esett áldozatul). Az irodalom iránti rajongása akkor is megmaradt amikor Kumba került, ahol felsőbb teológiai tanulmányait folytatta. Ekkoriban irodalmi esteket szervezett, és Amin álnév alatt saját költeményeket is alkotott, mindezt a vallási szemináriumokban persze korántsem nézték jó szemmel.
Az ifjú Ali azonban nem csak költeményeket olvasott, hanem regényeket és novellákat is, ami még inkább tiltott gyümölcs volt az iráni vallási körökben és szemináriumokban. A külföldi irodalmakért való rajongása miatt sokan a klérus tagjai közül éppen ezért egyszerűen „Khamenei Vahabi”-nak hívták, utalva ezzel is deviáns magatartására. A kedvenc olvasmányok listája mindenesetre beszédes, a teljesség igénye nélkül csak néhányat említsünk: Victor Hugo: Nyomorultak, Dante: Isteni színjáték, Lev Tolsztoj: Háború és béke, Romaine Rolland: Megbabonázott lélek, vagy a klasszikusok közül az Ezeregy éjszaka meséi. De előszeretettel olvasta Jean Paul Sartre egzisztencialista alkotásait, vagy Will Durant filozófikus munkáit. (Állítólag csak úgy falta a betűket, még meshedi évei alatt történt, hogy minden zsebpénzét könyvek vásárlására költötte, de úgy hírlik, hogy még napjainkban is, legfőbb vezetőként is sokat olvas.)
Ali Khamenei irodalom iránti rajongásához hasonló lelkesedéssel viseltetett a zene irányában is. Jó barátja volt a híres szitár-művésznek, Ahmad Ebadi-nak, az egykori meshedi szomszédságból pedig sokan azt állítják, hogy jó hangja volt az ifjú Alinak, vagyis előszeretettel énekelt. Csakhogy muzikalitás és zeneszeretet ide vagy oda, a legfőbb vezetővé avanzsált Khamenei már kevésbé volt zenepárti, mint ahogyan azt egyértelműen bizonyították a Khatemi-érában elhangzott kritikák is. (A legfőbb vezető több alkalommal szigorúan megfedte a reformpárti elnököt, amikor az a zene oktatását az egyetemeken is elő kívánta mozdítani, Ali Khamenei az iszlámmal való összeférhetetlenségre hivatkozva minden ilyen kezdeményezést elutasított.)
Fiatal korában nem csak a költészet és a zene iránti rajongása miatt számított különcnek az ún. „mainstream” forradalmárok körében, hanem viselkedésével is. Így a kléruson belül sokak számára a tisztség szentségével ellentétes volt az, ahogyan Khamenei vízipipát pöfékelve magyarázta a Koránt. Mások viszont éppen emiatt kedvelték meg, ő még a tradicionális vallási felöltőben is jól festett, s sokakkal ellentétben igencsak meggyőzően érvelt. S persze voltak olyanok is, akiknek az nem tetszett, hogy Khamenei-nek baloldali barátai is vannak (legyenek írók, költők, zenészek, vagy éppen egykori börtöntársak), akiket persze az idő előrehaladtával sikerült félreállítania a forradalmi vezetésnek.
Szó, ami szó, Khamenei, aki egykoron egy olyan világot képzelt el, ahol a költők szabadon alkothatják meg műalkotásaikat, ahol az írók köztiszteletben állnak, s nem kell rettegniük a politikai felelősségre vonástól, és ahol még a kommunistáknak sem kell félniük a letartóztatástól, valamint ahol a fiatalok azt a zenét hallgathatják, amelyiket csak szeretnék, nos, ez az ember jelentősen megváltozott. A hitbéli változásban a személyes élmények-sérelmek (behatások), illetve a betöltött legfőbb vezetői tisztség (erős ember) egyaránt szerepet játszhattak. Egyszer el is szólta magát az ajatollah, amikor nem is olyan régen úgy fogalmazott, hogy „szeretne szabadon bóklászni a teheráni egyetemmel szembeni könyvesboltokban.” (Ami köztudottan mindig is Teherán egyik „legértelmiségibb szeglete” volt.) A legfőbb vezetőnek tehát igencsak hiányozhatnak az ifjú évei…