A délkelet-ázsiai térségben két egymástól különálló területi vita is dúl, a közös bennük a kínai követelés. A Kelet-kínai tengeren találhatóak a japán nevén Szenkaku, kínaiul Tiaojüként ismert szigetek, amelyek hovatartozásáról nem meglepő módon Kína és Japán nem tud egyezségre jutni. A Dél-kínai tengeren vannak a Spratly-és Paracel szigetek, valamint a Scarborough zátony, amelyekre az összes környékbeli állam igényt formál valamilyen szinten.
Teljesen jogosan tehetjük fel azt a kérdést, hogy miért ennyire fontosak ezek a tengerek? A Dél-kínai tenger másfélszer akkora, mint a Földközi tenger, és nem mellesleg a világkereskedelem 50-80%-a is áthaladhat rajta, valamint a kelet-ázsiai kőolaj felhasználás 80-90%-a is ezen a tengeren halad át, azaz stratégiai szempontból is kiemelkedő jelentősége van. Mindkét tengerről elmondható, hogy stratégiailag, kereskedelmileg és katonailag is fontos szerepe van, kiemelt kőolaj-és földgáz lelőhelyek, továbbá gazdag halállománnyal rendelkeznek. Ez utóbbit azért érdemes megemlíteni, mert a környező országok lakói nagy halfogyasztók. A területi vita másik jelentősége a nemzeti presztízs, nemzeti identitás, nacionalizmus, mint politikai eszköz felhasználásának a lehetősége, ami szintén nem elhanyagolható tényező.
A szakértő az előadásának ebben a szakaszában rátért a Kelet-kínai tengert érintő területi követelések részletezésére: Ahogy már említettem, itt találhatóak a Szenkaku/Tiaojü szigetek, amelyek összesen valójában egészen jelentéktelen 7 km²-nyi területet foglalnak el, ami tengerjogi szempontból 8 szigetet és 46 képződményt jelent. Itt minden nemzetközi felmérés szerint hatalmas kőolaj és valószínűleg még nagyobb földgáz készletek rejlenek. Miért fontos ebben a térségben az olaj? – tette fel a költői kérdést Matura. Mivel minden itt található állam elképesztő mennyiségű kőolaj és földgáz importra szorul, és ez alól Kína sem kivétel, sőt! Kína a világ 5. legnagyobb kőolajtermelő országa, de a világ egyik legnagyobb kőolaj importőre is. 2 évvel ezelőtt 50% volt a kínai kőolaj import aránya a teljes felhasználáson belül, ez ma már 60% körül járhat, és az előrejelzések szerint a kínai dependencia 2020-ra el fogja érni a 80%-ot. A kőolajat belátható időn belül nem lehet kizárni a gazdaság működéséből, viszont Kína emellett iszonyatos pénzeket fektet a zöldenergia fejlesztésekbe, alternatív autó meghajtásokba, összességében az alternatív energiaforrások kutatásaira sokkal többet költ, mint Németország, Japán vagy az Amerikai Egyesült Államok. A földgáz Kína áramtermelésében eddig csekély szerepet töltött be (kb 4-5%-ot tett ki), ezt szeretné a pekingi kormány a környezetvédelmi okokat felismerve a duplájára emelni. Kína kőolajat és földgázt jelenleg csak messziről, hosszú logisztikai lánc felhasználásával tud beszerezni veszélyes, egyáltalán nem biztonságos útvonalon keresztül, ahol az USA és India flottája is jelen van, és kalózok portyázásai is megnehezítik a szállítást. Az itt található szűk szorosok, amelyeket konkurens államok el tudnak torlaszolni szintén nagy problémát jelenthet. Fontos tudni, hogy Kína egy kőolaj alapú gazdaság, ez a nyersanyag jelenti gazdaságának motorját. A Kelet-kínai tengeren található szigetek nagyon közel vannak Kínához, és ha sikerülne ezeket a szuverenitása alá vonnia, akkor a szóban forgó energiaforrásokat nem kellene importálnia, szinte teljes egészében belföldről tudná fedezni a szükségleteit. A Szenkaku/Tiaojü szigetekről már a 15. századból maradtak fenn kínai források, hajónaplók, térképleírások, utazási leírások, amelyek ezeket a szigeteket úgy említik, mint kínai fennhatóság alatt álló, kikötésre, megpihenésre, vízvételre alkalmas területeket. Japán 1893-ban megszerezte ezeket a szigeteket, de két évvel később újfent Kínához kerültek, és azóta magántulajdonban, majd japán családok által bérleti tulajdonjogi viszonyban álltak. Az itteni jelenleg is tartó konfliktust az váltotta ki, hogy pár héttel ezelőtt az egyik legismertebb japán nacionalista politikus, a tokiói polgármester úgy döntött, hogy a szigetek közül 3-4-et megvenne a tokiói prefektúra számára. A japán kormány viszont úgy gondolta, hogy ez csúnya nacionalista összezördüléshez vezethet Kínával, legyen inkább a kisebbik rossz, kerüljenek állami tulajdonba a szigetek. Ez azonnal maga után vonta a Japán ellenes tüntetéseket Kínában, ami egyre nagyobb méreteket ölt és japán cégek bezárásával is jár. Érdemes megemlíteni, hogy a budapesti kínai közösség néhány hete egy megmozdulást szervezett a Japán nagykövetség épülete elé kifejezésre juttatva nemtetszésüket a japán kormány döntésével szemben. Ez a közösség eddig békés, csendes volt, soha semmilyen tiltakozásban nem vett részt. A konfliktus hátterében évszázados sérelmek, különösen a második világháború sérelmei, a birodalmi Japán agressziója, a Nanking-i mészárlás állnak. Az itt található szigetekkel kapcsolatban fontos kiemelni a szakértő meglátása szerint, hogy egyik félnek sem érdeke háborút szítani e területekért. Ez abból látható, hogy egyikük sem vezényelt haditengerészeti egységeket a térségbe, ehelyett inkább partiőrségi-, paramilitáris- és rendfenntartó erőkkel próbálják érvényesíteni érdekeiket. Ennek kettős üzenete van: 1. a helyzet ne eszkalálódjon, és 2. Japán és Kína is azt hangoztatja, hogy ez a terület az övé, így vita nincs is. Kína zseniális húzása volt Matura szerint, hogy hongkongi embereket küldtek (mentek azok maguktól is) tüntetni a szigetekre a kínai álláspontot védendő. A tüntetőket a japánok bebörtönözték, de a kínai rosszallás hallatán kvázi azonnal szabadon is engedték őket. Ennek hátterében egy két évvel korábbi eset áll, amikor a japánok a vitatott hovatartozású szigeteken kínai tüntetőket fogtak el, és vetettek fogságba, akiket kínai kérésre sem akartak szabadon engedni. Erre válaszul Peking 3 hónapra felfüggesztette Japán felé a ritka földfémek exportálását, amiknek kiaknázására Kínának globális monopóliuma van, és amikből Japán teljes mértékben importra szorul, és már alig van olyan terület, ahol ne lenne ezekre szüksége. A bojkott hatására rengeteg japán cégnek kellett szüneteltetnie működését, ami a gazdaságban hatalmas károkat okozott. Mondani sem kell, hogy a foglyokat hamar ki is engedték.
A Dél-kínai tengeren található Paracel- és Spratly szigetek, valamint a Scarborough zátony hovatartozásával kapcsolatos nézetkülönbségek már nemzetközi jogilag is kibogozhatatlanok egyelőre. Kína nem szerényen a tenger területének 80%-ára szeretné kiterjeszteni a fennhatóságát, aminek próbál gátat vetni a Fülöp-szigetek, Brunei, Malajzia, Vietnam és Indonézia is. Jogos kérdésként merülhet fel, hogy az itt található területekért miért pont most robbant ki a vita? A szakértő nem késlekedett megadni a választ: Pongyolán fogalmazva Kína ezeket a szigeteket mindig is magának követelte, miközben a térségben lévő délkelet-ázsiai államok az elmúlt évtizedekben a saját függetlenedési törekvéseikkel voltak elfoglalva, és mostanra lettek elég erősek, sőt egymással együttműködésre is léptek az ASEAN berkeiben, hiszen a közös céljaikat együttes erővel könnyebben tudják érvényesíteni, mint önállóan. Ezalatt Kína is elérkezett fejlődésének arra a pontjára, hogy lassan elkezdett repedezni Teng Hsziao-Pingnek az a nagy bölcsessége, amely Kína külkapcsolati rendszerének és katonai stratégiájának is az alapja. Teng kimondta, hogy Kína soha ne akarjon vezető szerepet vállalni, tartsa be a nemzetközi szabályokat, ne próbáljon nagyobb feladatokat magára venni, mint amit képes megvalósítani, és csöndben várja ki az ő idejét. A kínai tábornokok úgy gondolják, hogy országuk most már elég erős, elérkezett az idő. Ez az a folyamat, amit a nemzetközi szakirodalom az „assertive China” kifejezésben foglal össze. Matura szerint Kínának van annyi esze, hogy regionális hatalmi státuszából fakadó erejét gazdasági eszközökkel fogja érvényesíteni, mivel ez a megoldás olcsóbb, egyszerűbb és nem utolsósorban elegánsabb is. A délkelet-ázsiai államok a kínai agresszív expanzióval szemben a hintapolitikát szeretnék bevetni, azaz megőrizve a Kínához fűződő gazdasági és kereskedelmi kapcsolatokat, az Amerikai Egyesült Államokat épp annyira bevonni a térségbe, hogy az a kínai törekvéseket ellensúlyozza. A kínaiak viszont, akik szeretnek hosszú távú stratégiákban gondolkodni az „oszd meg és uralkodj” elvét akarják érvényesíteni a térségbeli politikájukban. Ügyesen kitalálták, hogy a dél-kínai tengeren található szigetekkel kapcsolatban kizárólag bilaterális alapon hajlandóak tárgyalni. Így Kína az erejével könnyebben meg tudja félemlíteni a vele szemben helyet foglaló, sokkal jelentéktelenebb tárgyalópartnerét. Az ASEAN ráadásul elkövette azt a hibát, hogy felvette soraiba Laoszt és Kambodzsát, amelyek politikai indíttatásukból és szegénységükből adódóan is lényegében Kína zsebében vannak. Ugyanis mindkét ország teljes mértékben függ a kínai működőtőkétől, és külkereskedelmüket is legnagyobbrészt vele bonyolítják. 2012-ben elérkezett az a történelmi pillanat, hogy először az ASEAN integráció történetében a külügyminiszteri csúcstalálkozón nem sikerült kiadni közös nyilatkozatot a konfliktussal kapcsolatban. Kína nagy mestere annak, hogyan lehet repedéseket létrehozni az ASEAN tagjainak együttműködési törekvéseiben, ami lehet, hogy komolyan veszélyeztetheti a szervezet jövőjét.
