A világnak talán nincs még egy ilyen központi jelentőségű területe, mint amilyen a Hormuzi-szoros. Ezen a tengerszoroson keresztül zajlik ugyanis az öbölbeli szénhidrogének kereskedelmének közel 90 százaléka, hovatovább a világ vízi úton lebonyolított olajkereskedelmének 40 százaléka, illetve a világ napi olajkereskedelmének 20 százaléka. Egy átlagos nap 15-16 tanker hajózik keresztül a szoroson, amelyek mintegy 17 millió hordó olajat szállítanak. S persze nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy az öböl-államok szinte mindent tengeren szállítanak, így ha a különféle szállítmányokat is számításba vesszük, akkor valóban egy rendkívül forgalmas hajózási útvonalat láthatunk. Éppen ezért a teheráni fenyegetés a jelenlegi világgazdasági helyzetben kétségkívül olyan mintha iráni penge lenne az egyik világgazdasági főartéria felett.
Irán rendkívül kedvező stratégiai pozícióval rendelkezik az öbölben, mivel övé a leghosszabb part-szakasz (~2000 km), valamint birtokolja a Hormuzi-szorosban fekvő kisebb-nagyobb szigeteket (Abu Musza, Larak, Keshm stb.), amelyek nem csak az ellenőrzés lehetőségét adják meg, hanem kitűnő kiindulópontok is lehetnek a fegyveres konfliktusban egy-egy katonai rajtaütésnél. A Perzsa-öböl sekély jellegéből adódóan pedig a szoros hajózási útvonala (~9 km) nagyrészt iráni felségvízen vezet keresztül („befelé Iránon, kifelé Ománon keresztül vezet az út”), amit Irán az 1982-es ENSZ Hajózási Konvenció értelmében tesz lehetővé minden nemzet számára. Az egyezmény értelmében ugyanakkor Iránnak jogában áll az átkelő hajóforgalmat átvizsgálni, s ez újabb lehetséges eszközt adhat a teheráni rezsim kezébe, hogy a szállítások lassításával a világgazdaságot szorongassa.
A forradalmi vezetés tisztában van a szoros stratégiai jelentőségével, az iraki-iráni háború éveiben zajló „tankerháborúban” pedig már kísérletet is tett a Perzsa-öböl bejáratának lezárására. A tengeri hadműveletekkel majd negyedével tudta csökkenteni a forgalmat, a szorost azonban nem sikerült teljesen lezárnia, sőt fegyveres összetűzésbe keveredett az Egyesült Államokkal, amely komoly veszteségeket okozott a haditengerészetnek, és súlyos civil áldozatokkal is járt (lásd az Iran Air 655-ös járatának lelövését). A szoros ügye ezután leginkább az Egyesült Arab Emírségek és Irán közti területi vita miatt maradt napirenden, majd az iraki intervenció és az iráni atomválság kapcsán került ismét a középpontba. A „Hormuzi-kártya” konstans eleme az iráni külpolitikai retorikának, de a fenyegetés beváltását – a keserű tapasztalatok mellett – gazdasági, politikai és katonai tényezők akadályozzák.
Teherán óriási öngólt lőne magának, ha megkísérelné lezárni a Perzsa-öböl bejáratát, mivel jelen pillanatban ő maga is csak a szoroson keresztül képes kijutni a nemzetközi (elsősorban keleti) piacokra. Kőolaj-, illetve földgáz-export nélkül pedig az iráni gazdaság halálra van ítélve, hiszen az állami költségvetés bevételének 75 százaléka a szénhidrogének kereskedelméből származik. Az ország gazdasági mutatói már most nagyon rosszak, az infláció az elmúlt fél évben rekordot döntött, a riál majd 40 százalékban gyengült a dollárhoz képest, a munkanélküliségi mutatókról nem is beszélve. A hivatalos iráni politikák formálásában a gazdasági faktor mindig fontos szerepet játszott, de most különösen így van ez, mivel az iszlám köztársaság túlélése ma elsősorban a rendszer gazdasági teljesítményétől, a „társadalmi szerződésben” vállalt jólét megvalósításától függ.
A Hormuzi-szoros lezárására irányuló iráni akció nemcsak gazdaságilag lenne kontra-produktív, hanem politikailag is. Irán a Perzsa-öböl bejáratának blokkolásával nem a nyugati világnak tenne keresztbe, hanem a saját stratégiai szövetségeseivel és kereskedelmi partnereivel szúrna ki: Kínával és Indiával, ahova a szoroson áthaladó kőolaj-szállítások nagy része áramlik (85 százalék). Teherán tehát egyszerűen nem engedheti meg magának azt, hogy lezárja a szorost, mert azzal úgymond keleti kapcsolatainak alapjait számolná fel. A szabad hajózás elleni fellépésével ráadásul azt kockáztatja, hogy még az 1991-es Irak-ellenes koalíciónál is szélesebb nemzetközi összefogással találja magát szemben, s lényegében magára marad. Az iszlám köztársaság elszigetelődése folytán pedig minden bizonnyal még inkább kiéleződnének a belső frakcióharcok és a gazdasági problémák is.
Irán az öböl legerősebb tengeri hatalma, de az Egyesült Államok hadiflottájához képest eltörpülnek a képességei. Az egyenlőtlen erőviszony láttán és a történelmi tapasztalatok ismeretében Teherán a konvencionális katonai gyengeségét aszimmetrikus hadviseléssel igyekszik ellensúlyozni. A rakétával felszerelt kis csónakok armadája egyfelől valóban veszélyes fegyver (mozgékony és gyors), másfelől azonban hatástalan a hadihajókkal szemben (kicsi a tűzereje). Ez utóbbiakra inkább a partvonalra és a szigetekre telepített, illetve a szárazföldön mozgó mobil kilövő állomások és rakétáik jelenthetnek komolyabb veszélyt. A hajózására tekintettel azonban a legnagyobb valós és pszichológiai fenyegetést a szoros elaknásítása jelentheti, s e tekintetben Irán széles választékból dolgozhat, ráadásul a tengeri aknamentesítésben nincs komoly gyakorlata a nyugati világnak.
Összességében az iszlám köztársaság képes lehet arra, hogy rövid időre lezárja a Perzsa-öböl bejáratát, még inkább, hogy megbénítsa annak hajóforgalmát, de hosszabb távon aligha sikerülhet blokkolni a világ számára stratégiai jelentőségű tengerszorost. A képességek ráadásul mit sem számítanak, ha nincsenek mögöttük érdekek, márpedig a teheráni vezetésnek nem áll érdekében a szoros lezárása – vagyis blöfföl. A „Hormuzi huzavona” lényegében az elrettentést és az elterelést szolgálja: egyfelől a szoros lezárásával fenyegetve Teherán megkísérli elrettenteni Washingtont és szövetségeseit a katonai akciótól, felhívva figyelmüket arra, hogy a fegyveres beavatkozásnak milyen káros és romboló hatásai lehetnek, másfelől pedig a vezetés így igyekszik elterelni a hazai közvélemény figyelmét, amely a mindennapos áremelkedések miatt egyre csalódottabb, és egyre kritikusabb a kormányzattal szemben.