Történt ugyanis, hogy a Pudong reptéri megbeszélésünket követően egy bő másfél órás (a vezetési morál miatt talán majd külön bejegyzést érdemlő) taxizás várt még ránk, de végül késve értünk a HongQiao vasútállomásra, nem jutott már jegy számunkra. A kínai halottak napja miatt ugyanis mindenki igyekszik haza családjához, a vonatok pedig teljes kapacitással közlekednek. Nem tudtunk mit csinálni, taxival gyorsan átrobogtunk a sanghaji déli pályaudvarra, ahol a hasonlóan rossz hírtől egy hálókocsis gyorsvonat mentett meg bennünket: volt még rajta hely.
A piros, tisztának ugyan nevezhető, de kellemetlen szagot árasztó vagonokban már az elhelyezkedés is meglepő tud lenni, ha az ember jegye a legfelső ágyra szól. Az utasok kérdéseit természetesen vasúti dolgozó segítik, míg azonban hazánkban a kalauz járja végig a vonatot, addig Kínában minden egyes vagonnak saját „felelőse” van, akik az állomásokon az utasok jegyeit ellenőrzik, utazás alatt pedig a különböző kéréseknek igyekeznek eleget tenni.
Az utazás során, noha épségben érkeztünk meg első állomásunkra, Jinhuába, számos kényelmetlenséggel is szembe kellett néznünk, hisz a vonat hamarosan túlzsúfolttá vált, míg egyes kínaiak étkezési hulladékaikat a folyosóra és a szőnyegre dobálták nem éppen a fenntarthatóság jegyében.