A tizenkilencedik század végén Afganisztán „szendvicsként” szorult be a brit és az orosz birodalom közé. Mindkét nagyhatalom ki akarta terjeszteni befolyását a független Afganisztánra. Amelynek akkori királya, Abdur Rahman Khan különös döntést hozott: megtiltotta a vasútépítést országában. Mert a vasút megkönnyítené a külföldi inváziót. És ebben volt logika, Afganisztán valóban sokáig megőrizte függetlenségét. De ez épp a vasút hiányában egyre nyomasztóbb gazdasági elmaradottsággal párosult. A huszadik század végi fejleményekben a szovjet megszállásban és az azóta tartó háborúban már a légi erő és a minden terepen mozgásképes harci járművek a főszereplők. De Afganisztán békés jövője elképzelhetetlen vasút nélkül. Az ország hallatlanul gazdag vasércben, rézben, aranyban és más ritka fémekben. A föld alatt rejtőző kincs becsült értéke 1000 milliárd dollár. Jelenleg még csak egy 75 kilométeres vasút vonal működik, ez Üzbegisztánt köti össze az észak-afganisztáni nagyvárossal, Mazari Sariffal. De a rézbánya üzemeltetési jogot elnyert kínaiak egyben kötelezettséget vállaltak egy 920 kilométeres vasútvonal megépítésére is, amely a közép-afganisztáni bányától Pakisztánba vezetne. Hasonló klauzula van az Indiával kötött szerződésben. Az indiai bányaipari cég, ugyanilyen hosszú vonalat épít, amely Iránba vezet majd. Valamikor a közép-korban Afganisztán a világ egyik gazdasági és kulturális központja volt. Részben azért, mert rajta keresztül vezetett az Európát Kínával összekötő híres selyem út. De aztán a karavánokat a vasút váltotta fel és Afganisztán a világ egyik legelmaradottabb országa lett. Most sokan azt remélik, hogy az épülő és tervezett vasútvonalak töltik majd be azt a szerepet, mint amit a középkorban a karaván útvonalak.(AP)