1823. december 2-án deklarálta híres kongresszusi üzenetében James Monroe amerikai elnök a később róla elnevezett Monroe-doktrínát, mely – a dekolonizáció, a be nem avatkozás és a semlegesség jelszavával – döntően meghatározta az Egyesült Államok külpolitikáját.
A nevezetes elv kinyilatkoztatása – melynek tartalma a köztudatban az „Amerika az amerikaiaké!” szlogenben rögzült – elsősorban a napóleoni háborúkkal, illetőleg a Francia Császárság bukásával kapcsolható össze, a konkrét üzenet megszületésében azonban számos más tényező is közrejátszott. Mint ismeretes, a szövetséges hatalmak az 1815. évi bécsi kongresszuson újrarajzolták Európa térképét, és létrehozták a Szent Szövetséget, amely együttműködés célja a forradalmi mozgalmak elfojtása, a társadalmi-politikai viszonyok konzerválása volt.
Ez a törekvés az amerikai kontinenst is érintette, hiszen az egykori spanyol és portugál gyarmatok éppen abban az időszakban harcolták ki függetlenségüket, amikor az ibériai államok erejét a Napóleon elleni küzdelem kötötte le. A Szent Szövetségen belül születtek is tervek a Bourbonok újvilági uralmának restaurálására, melyek elszigetelődéssel fenyegették a nyugati féltekén vezérszerepre vágyó fiatal Egyesült Államokat. A washingtoni aggályokat tovább fokozta I. Sándor cár (ur. 1801-1825) 1821-ben kiadott ukáza, melyben az orosz uralkodó előirányozta az alaszkai gyarmatbirodalom déli irányú kiterjesztését.
Ez az általános félelemérzet sarkallta végül James Monroe elnököt a róla elnevezett elv deklarálására. Ebben a kérdésben az Egyesült Államok érdekközösségben állt Nagy-Britanniával, ahol – elsősorban az angol üzleti érdekeltségek miatt – szintén aggodalommal szemlélték a spanyol és orosz kolonizációs terveket. George Canning brit külügyminiszter korábban javaslatot is tett az Egyesült Államoknak az együttes fellépésére, az amerikai fél azonban elutasította a kezdeményezést.
Ennek elkerülése érdekében James Monroe elnök 1823. december 2-i kongresszusi üzenetében végül egyoldalúan deklarálta a később róla elnevezett doktrínát, mely négy fő követelést támasztott az európai nagyhatalmak irányában. Ezek közül a három legjelentősebb az újvilági kolonizációs törekvések beszüntetése, a fiatal latin-amerikai államok függetlenségének elismerése és ezzel együtt a konzervatív restaurációs ambíciók feladása volt. Monroe ugyanakkor üzenetében azt is igyekezett hangsúlyozni, hogy az Egyesült Államok ragaszkodik a status quohoz, tehát a még gyarmati sorban lévő területek belügyeibe nem kíván beleavatkozni. Washington ugyanezt várta el az európai birodalmaktól a nyugati félgömb államaival szemben, amiért cserében előre is garantálta semlegességét az óvilági konfliktusokban.
Az ún. „Monroe-elv” deklarációjának a világ vezető nagyhatalmai természetesen nem tulajdonítottak komoly jelentőséget, hiszen az Egyesült Államok sem a tengereken, sem szárazföldön nem rendelkezett elegendő haderővel ahhoz, hogy akaratát keresztülvihesse
A 19. század derekától az „Amerika az amerikaiaké” szlogent Washingtonban inkább abban a jelentésben használták, hogy az északi állam hivatott a nyugati félgömb nemzeteinek vezetésére – mi több, biztonsága érdekében rá is kényszerül az irányításra –, ez azonban érthető módon ellenszenvet ébresztett a – Monroe-elv iránt kezdetben lelkesedő – latin-amerikai országokban. Az Egyesült Államok ilyen értelemben a polgárháborús válság leküzdése után, 1865-ben alkalmazta először ezt a doktrínát, amikor támogatást nyújtott Benito Juárez mexikói elnöknek a francia segítséggel trónra ültetett Habsburg Miksa császár ellen.
Három évtizeddel később, a Spanyolország ellen vívott háború során aztán az amerikaiak a maradék önzetlenségüket is levetkőzték, hiszen ekkor már olyan területeket is uralmuk alá hajtottak – például Kubát, Puerto Ricót és a Fülöp-szigeteket –, melyek az amerikaiakkal szemben is függetlenségre vágytak. Az adósságcsapdában vergődő latin-amerikai országok szemében ekkor már a mindenhol beavatkozni kész Egyesült Államok valóságos „csendőrnek” számított.
A Monroe-elv a valóságban nem bezárkózásra, hanem sokkal inkább expanzióra sarkallta az Egyesült Államokat. A két világháború idején tapasztalható dilemmát a doktrína Európára vonatkozó kitétele okozta, ám az Egyesült Államok végül elfogadta szuperhatalmi státusát, és – a hidegháborús viszonyoknak megfelelően átfogalmazva – a 20. század második felében is gyakran alkalmazta a Monroe-elvet diplomáciai és biztonságpolitikai lépéseinek megindoklásához.
Fotó: Europress/Getty