A rendszer a szakértők szerint kitűnően működött, így amikor a kontinensnyi ország legnyugatabbi időzónájában véget ért a voksolás, a keleti régiók eredményei már megszámlálva és ellenőrizve várták az összesítést. Ennek megfelelően főhetett a részeredményeket közölni kívánó újságírók feje, hiszen mire az exit-pollok alapján elkészült egy-egy csilli-villi infografika a választási hatóságok már gyakorlatilag 80% feldolgozottságú adatokat közölhettek.
A mintegy 136 millió szavazatot az 1996-ban debütált elektronikus urnáknál adhatták le a választók, a rendszer az elmúlt két évben biometrikus azonosítóval is kiegészült, további biztosítékként. Ez utóbbi az ujjlenyomatuk segítségével azonosította 764 település, 21 millió szavazóját.
A mérések szerint a biometrikus azonosítás jelentősen enyhítette a szavazók és a szavazási biztosok kálváriáját. Míg a rendszert nélkülöző szavazókörökben átlagosan 40 másodpercet vett igénye egy voks leadása, addig a biometrikus azonosítóval felszerelt urnáknál egy átlagos szavazó 20 másodperc alatt élhetett állampolgári jogával. Az analfabétákra is gondoltak a rendszer megalkotói, így aki esetleg nem tudott olvasni, a jelöltek képe alapján adhatta le voksát.
Természetesen akadtak kisebb problémák, ám ezek döntő többsége mögött úgymond, a humán faktor állt. Arra például nehéz felkészülni, ha a kedves választó esetleg szétveri a szavazókört, amint ez néhány elszigetelt esetben sajnos megtörtént. Egyedül Rio de Janeiróban és Brazíliavárosban regisztráltak meghibásodásokat az elektronikus urnáknál, azonban ezek pusztán elenyésző késést okoztak, a rendszer általános működését nem befolyásolták.
Az elektronikus urnákat komoly biztonsági tesztelésnek is alávetették, hiszen Brazília nem csak a szamba és a foci, hanem a világ legjobb, ám legkevésbé ismert hackereinek is otthona. Még 2009-ben Lula kormánya 3000 amerikai dollárt ajánlott annak a digitális kalóznak, aki sikeresen feltöri az ország választási rendszerét, azonban ez idáig még senki sem jelentkezett a jutalomért.