Kiábrándultan konstatáltam, hogy a hőn áhított jéghideg reggeli zuhany bizony csak afféle langymeleg pisiben pacsálás lett, mivel még a hidegcsapból is csak meleg víz folyik. Sebaj, ma madárlesre megyek a Santa Cruz-i botanikus kertbe, ahol 264 szárnyas különlegesség csak arra vár, hogy felfedezzem őket.
A második pofon a buszmegállóban ért, amikor a Banzer sugárút kanyarjában még 40 perc várakozás után sem tűnt fel a szakadt Toyota Coaster papagájszínű pofácskája. Végül egy járókelő megsajnált, és felvilágosított arról, hogy a választások miatt nincsen tömegközlekedés, sőt vasárnap, már ha lenne saját autóm, még avval sem kelhetek útra. Választáskor ugyanis senki sem megy sehová. Apu, anyu lakhelyén marad, és választ. Senki sem hagyhatja el a közvetlen lakókörzetét. Azt nem tudtam megsaccolni, hogy a harminc méterre fekvő téren kutyát sétáltatva vajon vétettem-e vagy nem a törvény ellen.
Azzal tisztában voltam, hogy a szavazás Bolíviában kötelező, ám gondoltam, biztos vannak olyan apolitikus elemek, akiknek megéri a 10 dolláros bírságot, hogy például inkább piknikezzenek, vagy esetleg voksuk leadása után esetleg horgászattal töltenék a vasárnapot. Hát, még ha vannak is ilyen lázadók, ezen a hétvégén bizony nyugiban a fenekükön maradnak.
Beletörődve abba, hogy le kell mondanom találkozómat a kékhomlokú amazon papagájjal (Amazona aestiva), és színpompás névrokonommal, a halászmarci (martín pescador – Megaceryle torquata) névre keresztelt jégmadárral, hazafelé vettem az irányt.
Biztos, ami biztos tettem egy gyors próbát a három napja műszaki hibás internettel, hátha esetleg kétségbeesésemben a munkába menekülhetnék. Hiú remény. Vagy a többnemzetiségű államot az űrkorszakba repítő Tupac Katari műhold tért vissza földkörüli pályájáról, vagy egyszerűen a szolgáltató szervere mondta be az unalmast. Internetfronton a helyzet délnyugaton változatlan.
A délelőttöt házimunkával ütöttem el, és a nem különösebben sikeres öko-házikertem gyomlálásában bizony komolyan megszomjaztam. A hőségtől tikácsolva elvonszoltam magamat a legközelebbi boltig, ahol rögtön sört kértem, méghozzá kettőt.
A boltos, Neno már az elején gyanús volt. A parolázás és a széles mosoly helyett idegesen lehordott, hogy miért villogtatom a csereüveget, majd miközben a pultra helyezte a karcsú palackokba töltött Paceñát, ellentmondást nem tűrő hangon felszólított, hogy nézzek körbe nem jön-e a rendőrség. Nem értettem a dolgot, ám a szemem sarkából egy zöld csíkos terepjáróra lettem figyelmes.
“Pacos de m…” – azaz “sza..s rendőrök”, szisszent Neno, és a hőn áhított jéghideg üvegek már ki is csusszantak a kezemből, hogy ismét eltűnjenek a hűtőben.
„Szesztilalom van Martin, nem adhatok el neked semmit, legalábbis amíg ezek itt vannak, biztos nem, és neked sem ajánlom, hogy sörrel mászkáljál az utcán, mert bevisznek, és jó 300 dolláros bírságot akasztanak a nyakadba” – magyarázta derék boltosom. A terepjáró pedig komótosan leparkolt a bolt előtt.
Idáig minden respektem a többnemzetiségű államé és az andoki marxizmusé volt, azonban bevallom, hogy ezen a ponton szilárd ideológiai elkötelezettségem alapjaiban rengett meg.
Mint kiderült, a választások előtt, alatt és után általános szesztilalom is van. Ismerve a helyi italozási szokásokat, ezt részben meg tudom érteni, mert a csapvízzel kevert közkedvelt „kék sapkás”, azaz a 2 decis ampullákba töltött 98%-os szesz valóban csodákra képes. Az azonban némi túlzásnak tűnt, hogy már péntektől hatályba lépett a száraztörvény, egészen vasárnap estig.
Mondanom sem kell, nem éppen emelkedett hangulatban kezdtem meg a sziesztát, a ventilátor hajszárítókén okádta a meleget az arcomba, tehát úgy döntöttem, hogy a legendásan unalmas helyi tévével próbálom magamat álomba ringatni a délutáni enyhülésig.
Végre itt a kampánycsend, így a tévénézés a mindenféle jelöltek állandósult propagandája után talán valami helyi szépségkirálynővel – természetesen bikiniben – készült riport, vagy esetleg egy kecsua nyelvű főzőműsor lehetőségével kecsegtetett.
A televízió nem hagyott cserben. A La Pazból sugárzó adón volt kecsua főzőműsor indián nénivel, a Santa Cruz-i helyi csatornán pedig kreol szépségkirálynő bikiniben, ahogy annak egy többnemzetiségű társadalomban lennie kell.
Amire azonban nem készültem fel, az a reklámszünet volt. Legyen szó helyi vagy országos adóról, még a csapból is a kommunikációs minisztérium langymeleg propagandája folyt. Megtudtam többek között, hogy a kormány az elmúlt ciklus alatt hány kilométer jó minőségű utat épített. Ezt egyébként a videóban két balfék roppantul ötletesen énekelte meg, amint Bolívia egyik zugából a másikba autóztak, mindig a tájegységnek megfelelő műfajban dalolva az eredményeket.
Az infrastruktúra-fejlesztés terén tett vívmányokat éltető mű után vidám diákok következtek, akik megköszönték a kormánynak, hogy új számítógépeket kaptak. Őket bányászok és gépészek követték, akik boldogan tudatták velem, hogy az ország ásványkincse állami kezekbe került, tehát a lítiumból, ólomból, ónból és cinkből származó jövedelem immár a népé. Nem akarok valótlant állítani, azt hiszem a későbbiekben az államügyészség reklámfilmje biztosított arról, hogy a korrupcióelleni harc még sohasem volt olyan sikeres, mint az elmúlt években. Végül pedig a kommunikációs minisztérium propagandája mintegy bokrétát kötött az elért eredményekből, amelyben helyet kapott a Tupac Katari műhold fellövése és a gőzerővel haladó iparosítás is. Köztünk legyen szólva, e vívmányok jó része valós, csak hát mégis, egy kicsit kilóg a lóláb.
Nem ismerem szóról szóra a bolíviai választási törvényeket, ezért cikkem maradjon csak afféle műkedvelő okoskodás, azt azonban sejteni vélem, hogy közpénzeken gyártott propagandafilmeket, mondjuk a svéd közmédia kampányzárás után valószínűleg nem sugároz. A jelenség egyébként nem egyoldalú. A digitális médiák továbbra is izzanak a választási szlogenektől, sőt a minap a El Deber helyi lap elektronikus kiadására hivatkozva majdnem megírtam, hogy lemondott „Tuto” Quiroga kereszténydemokrata jelölt. Szerencsére azonban kiderült, hogy egy másik ellenzéki párt hackerre helyezte el ezt az álhírt az interneten.
Bolíviában tehát mindenki otthon ül kampánycsendben és szesztilalomban, végül azonban ez utóbbit legalább olyan könnyű volt kijátszani, mint a csendet megtörni. Másnap reggel Neno már arra panaszkodott, hogy az elmúlt este több sört adott el, mint bármikor, most pedig a pusztán gond az, hogy a beszállító nem hajlandó kamiont küldeni az új szállítmánnyal.