Étkezzünk az utcán: Marina vajpuha szíve

Lassanként bátran kijelenthetem, hogy egészen jó eredményeket tudok felmutatni a bolíviai utcai kifőzdék feltérképezése terén. Egy év alatt kereken ötven utcai étkezdében reggeliztem, ebédeltem vagy vacsoráztam, és bár a bolíviai konyha nem a furcsa fogásairól híres, ettem sült tyúk-, marha-, birka- és tehénfejet, kosherét, bikapéniszlevest, grillezett tőgyet, megittam számtalan magyarul nem is létező gyümölcs levét, mindenféle andoki magból készített üdítőt, kukoricából erjesztett lábszagú chichát, kipróbáltam fél tucat helyi különlegességnek számító pancsolt szeszt és még ki tudja miféle finomságot.

A legfigyelemreméltóbb az egészben az, hogy egy háromnapos, magas lázzal és szorgos széntabletta-fogyasztással kísért gyomorrontáson kívül idáig komolyabb bajom nem történt. Az ötvenedik a sorban Marina utcai standja volt, amely a Santa Cruz-i sakk- és kosárlabda-szövetségek székháza előtt afféle helyi intézménynek számít.

Marina néni és férje az elmúlt 15 évben a vasárnapokat leszámítva minden áldott este megjelenik az Ingavi utca 540-es szám környékén, a lepukkant Toyota kombiból grillező és kempingasztal kerül elő, majd néhány percen belül a vidáman ropogó parázson máris a saslik bolíviai megfelelője, a pacumuto serceg néhány csirkecomb, aranybarnára sült, nyársra húzott marhatőgy, és ha lenne ház, úgy a ház specialitásának számító csirkeszívek mellett.

A kínálat és a receptek is roppant egyszerűek, akárcsak az árszabás. A kedves vendég választhat a pacumuto, a pollo – azaz csirke, az ubre, magyarul tőgy, marhanyelv és a rendkívül megnyerő, coranzoncito névre hallgató grillezett csirkeszív között. A pacumuto, azaz a marhafalatkák sütés előtt egy éjszakát földimogyorós szószban áznak, akárcsak a csirkecomb és a vajpuha csirkeszívek, a tőgyet és a nyelvet pedig grillezés előtt enyhén előfőzi a szakácsnő.

A nyársakhoz egy kevés yucca, esetleg saláta jár, a finom falatokat pedig a kevésbé csípős salsa verdébe – azaz zöld szószba – és a méregerős llajwába lehet mártogatni.

00marina2

Ez utóbbi, a magyar Erős Pista bolíviai megfelelője, külön fejezetet érdemelne. A kecsua eredetű csípős szószt országszerte mindenütt fogyasztják, nem hiányozhat a legszegényebb andoki indián és a dúsgazdag Santa Cruz-i kreol oligarcha asztaláról sem. A mártás az andoki őslakosok gasztronómiai szépérzékét és praktikus megközelítését dicséri, mivel a cudar hegyvidéki éghajlaton fogyasztott, többnyire szárított húsok még a leggyakorlottabb lámafogyasztó gyomrát is próbára tették. A llajwa tehát afféle emésztésserkentő, gyomorerősítő és fertőtlenítő kiegészítőként lépett színre, napjainkban pedig már egy egész egyetemi kutatócsoport dolgozik azon, hogy a mártást a többnemzeti bolíviai örökség részévé nyilvánítsák.

Kezdetben a „fapados” recept szerint pusztán a csípős paprikát – azaz a locotót – zúzták szósszá a hagyományos andoki kőmozsárban, a batánban, azonban később paradicsommal és az aromás quirquiñával (kecsua: Killkiña, latin: Porophyllum ruderale), valamint a térségben népszerű huacatayjal (kecsua: Wacataya latin: Tagetes minuta) egészült ki a recept.

A hagyomány úgy tartja, hogy az igazi llajwához magházastul és erestül kell megőrölni a paprikákat, és hogy jó erős legyen a végtermék, miközben a szakácsnő kőmozsárban döngöli péppé az összetevőket, a legmocskosabb káromkodásokkal kell sértegetnie a készülő mártást, hogy a paprikák megfelelően mérgesek legyenek. Így történhetett meg az, hogy az amúgy birkatürelmű házinénimet egyszer főzés közben képernyőt nem tűrő káromkodásokon kaptam, amelyekről később derült ki, hogy azok a recept fontos részét képezték.

Visszatérve Marinához és grillasztalához, a hölgynél minden fogás 5 boliviánóba kerül, ami 175 magyar forintnak felel meg. Egy normális étkű vendég három nyárssal garantáltan jóllakik, arról nem is beszélve, hogy régi indián szokás szerint Marinánál még lehet kapni „llapát”, azaz ingyenes repetát, ha törzsvendégekké válunk.

00marina5

Marina néni mobil kifőzdéje igazi demokratizáló erő az utcán, ugyanis a hölgy kosztját teljes egyetértésben fogyasztják a fehér cégvezetők aktatáskával és az ingük alá tűrt nyakkendővel, a helyi női kosárcsapat kétméteres hölgyeményei, a vidéki nyomor elől a városba költözött tört spanyolsággal megszólaló kecsuák, a szigorú tekintetű aimarák, valamint az utóbbi időben az Európából ideszakadt, állandó kérdésekkel kotnyeleskedő magyar fiatal is.

Végigpróbálva számtalan utcai kifőzdét, egyre világosabb számomra az, hogy ebben a hagyományaihoz szorosan kötődő országban, ahol bárhol, bármikor lehet olcsón és jót enni, miért is csődölt be a McDonald’s, és miért zárja be sorra éttermeit a Burger King. Marinával és ezernyi kollégájával egyszerűen nem tudják felvenni a versenyt. Mondhatnánk a sok csirkeszív Bolíviában burgert győzött. ( a fotók gyenge minőségű mobiltelefonnal készültek.)

(Visited 1 times, 1 visits today)

Szóljon hozzá ehhez a cikkhez