S persze mindazt, amit a nyugat tanulhatott volna vagy tanulhatna ebből a tipikusan latin-amerikai vagy karibi történetből. Amikor a történet kezdődött, 1959. áprilisát írták és az új Kuba miniszterelnöke egy küldöttség élén Washingtonba és New Yorkba érkezett – ez volt az első látogatása a kubai fordulat után az északi szomszédnál. A látogatást az Amerikai Lapkiadók Társulata szervezte és az egyik nap programja a Prinstoni Egyetem meglátogatása volt.
A látogatást több prinstoni professzor, így Roland T. Ely, a kubai gazdaság szakértője és a Kubai gazdaság anatómiája két Isabella között (1960) valamint az Amikor cukor őfelsége uralkodott (1963) című könyvek szerzője nagy érdeklődéssel kvöette.
De ott volt Paul D. Taylor nagykövet is, aki többek között az amerikai Whig Cliosophic Society elnöke és nagyon szorgalmazta ezt az eseményt. Éppen ezekben a napokban szervezték az egyetemen az Egyesült Államok s a forradalom szelleme című konferenciát, amelybe Fidel Castro látogatása remekül beleillett.
Castro szakértői előadást tartott a szemináriumon, ez pedig éppen 1959. április 20-án volt, az esti órákban. Ahogyan Taylor nagykövet lejegyezte, a kubai vezető elnézést kért azért, hogy nem szakértőként szakértők előtt kell előadást tartania és arra kérte a jelenlévőket, hogy úgy hallgassák őt, mint egy gyakorló forradalmárt, olyas valakit, aki nem tanulta, hanem megvalósította a gyakorlatban a forradalmat.
Amit Castro akkor kiemelésre érdemesnek és fontosnak tatott, az az, hogy a kubai forradalom lerombolt két XX. századi latin-amerikai mítoszt. Az egyik az, hogy mégis le lehet győzni egy legyőzhetetlennek kikiáltott professzionlis hadsereget, olyat, amelyik modern fegyverek birtokában harcol. A másik Kuba kapcsán elbukott mítosz az, hogy a forradalomhoz nyomor kell. Kuba bebizonyította, hogy forradalmasítani lehet egy olyan népet is, amely nem éhezik – mondta Fidel Castro.
{youtube}v-lAM56FATE{/youtube}
A második kijelentés azért is figyelemre méltó, mert a kubai forradalom mai története arról szól, hogy a a kubai társadalmat a ,,nyomor, az éhezés s a kizsákmányolás” vezette el a forradalomig. Érdekes módon ezt 1959. áprilisában Castro még másként látta: azt mondta a prinstoni professzorok előtt, hogy a kubai forradalom sajátossága, hogy egy olyan országban győzött, amely latin-amerikai viszonylatban értékelhető jólétben élt. A kubai forradlaom, – Castro akkori nézetei szerint – sokkal inkább egy morális és politikai forradalom volt egy korrupt diktatúra ellen, nem pedig az osztályharc megnyilvánulása, amelyet a szegények indítottak volna a tehetősek ellen. Éppen ezért élvezte a kubai forradalom a kubai társadalom 95 százalékának a támogatását és ezzel a a változások mellett korábban máshol nem tapasztalt egységet mutatott – hangsúlyozta az akkori Fidel.
Ezzel a nézettel csatlakozott Fidel Castro az Egyesült Államokban a ,,forradalmi szellemről” folyó vitához: abban az időben filozófusok, szociológiusok, gazdasági szakemberek és történészek vitatkoztak ezen a jelenségen és próbálták értékelni a tapasztalatokat. Azt kutatták, milyen párhuzamok húzhatók az amerikai, a francia és az orosz forradalom között. A hidegháború éveiben fontosnak tartották elemezni, hogy milyen egymásnak ellentmondó társadalmi modellek figyelhetők meg ezekben a folyamatokban.
Fidel Castro akkor azt mondta, hogy a kubai forradalom gyökerei sokkal inkább az 1776-os amerikai forradalommal mutatnak közös vonásokat, mint a francia vagy az 1917-es orosz forradalommal. A beszédben egy szó sem hangzott el arról, hgy Kuba bármilyan konfrontációra készülne az Egyeslt Államokkal, sőt: Fidel azt hangsúlyozta, hogy a két nép rokonságát a két forradalom közötti közös vonások – így a függetlenség óhaja – is kiemelik.
Az egyik professzor, aki akkor, 1959-ben felszólalt Fidel beszédére reagálva, a német filozófus, Hannah Arendt volt.
Ő írta a Totalitarizmus eredete című könyvet 1951-ben és részletesen foglalkozott ezzel a jelenséggel. Vizsgálta továbbá az Emberi feltételek (1958) című elemzésében a diktatúrák természetét Princetonban és éppen elkezdte a francia és az észak-amerikai forradalom összehasonlító elemzését. Az előadáson elhangzottak adták az ötletet ahhoz, hogy Arendt behatóan vizsgálja az amerikai és a francia forradalom természetét és erre ki is tér az 1963-ban megjelent A forradalomról című művében.
A német folozófus szerint a forradalom és a fegyverrel vívott háború egymástól teljesen különböző események és ezek összevonását, összemosását semmi sem indokolja. Annak ellenére, hogy a könyveket 1959-ben és 1963-ban írta New Yorkban egy olyan helyen, ahol igen hevesen vitatták és elemezték a kubai forradalom radikalizálódásának a történetét, Arendt nem tett említést Fidel Castróról és Kubáról. Az ugynevezett harmadik világ és Latin-Amerikai forradalmi folyamatait inkább az orosz és a francia forradalomból vezette le, mint az amerikaiból. Vagyis amikor a tanulmányok íródtak, akkor még nem volt szó arról, hogy a kubai forradalom sokkal közelebb áll majd a jakobinusokhoz vagy a bolsevik forradalomhoz. Fidel Castro 1959-es Prinstoni előadásából egy amerika-barát és a jogállam alapjain maradó forradalom rajzolódik ki, amely éppen ezért nem fordul szembe egyetlen társadalmi osztállyal sem, csupán a korrupt kubai rendszer leváltását célozza. S éppen ezért élvezte a kubai társadalom 95 százalékának a támogatását.
A fideli előadásból született elemzés nem tér sajnos ki arra, hogy mi késztette Kubát arra, hogy az óceán túlpartján keressen magának szövetségeseket. A fentiek viszont azt sejtetik, hogy ez nem állt szándékában és nem önként tette….