Inkaklinika: ezeket köszönheti Európa az indiánoknak a gyógyításban

Latin-Amerika és a kontinenst benépesítő őslakosok azonban a konkvisztádoroknál sokkal kevésbé látványos – és ami talán még fontosabb -, kevésbé véres formában adták át a számunkra igen hasznosnak bizonyuló civilizációs vívmányaikat.

Az egyik ilyen méltánytalanul keveset említett tudományág a farmakológia, ugyanis az Amerikát benépesítő indiánok az európaiakénál jóval fejlettebb ismeretekkel rendelkezetek a gyógyszertan terén, sőt gyakorlatilag az őslakosok fektették le a modern farmakológia alapjait.

Míg a sötét középkorból éppen csak kilábaló Európában az orvostudomány leginkább furcsa kotyvalékokkal, pakolásokkal, piócákkal, esetleg érvágással és még ki tudja milyen zagyvaságokkal vette fel a harcot az olyan, évente több millió áldozatot szedő kórok ellen, mint például a malária, a skorbut vagy a vérhas, addig az amerikai őslakosok pontosan ismerték a betegségek ellenszereit, és sikeresen használták őket. Az európai orvoslás ugyan ismert néhány tüneti kezelést, azonban sok betegségek valós gyógyítása megoldhatatlan kihívást jelentett a kor doktorai számára.

A malária például az Óvilág történelmének egyik legrettegettebb kórja volt, amely Afrika-, Ázsia- és Európa-szerte évente legalább kétmillió ember halálát okozta és legkevesebb 10 millióan fertőződtek meg a betegséggel. Nagy valószínűséggel Nagy Sándort, sőt Cromwell Olivért is a malária ölhette meg.

Annak ellenére, hogy a maláriát az Újvilágba az európai hajósok hurcolták be, az inkák alig néhány év alatt rájöttek, hogy a cinchona fa kérge hatásosan gyógyítja annak tüneteit. Az inka orvosok jó érzékkel megértették, hogy a tengerszint feletti 900-tól egészen 3000 méteres magasságig megtalálható cinchona fa rendkívül keserű kérge tartalmaz egy olyan összetevőt, amely enyhülést ad a maláriától szenvedő betegeknek.

Maga a növény elnevezése is az európai hódítók arroganciájának mintapéldája – Francisca Henrique de Ribéráról, Chinchona grófnőjéről, a perui alkirály feleségéről nevezték el. A feltételezések szerint a hölgyet az indiánok gyógyították ki a maláriából egy “csodálatos fa kérgével”, amikor pedig nevet kellett adni a növénynek, azt “felfedezőjéről”, Chinchona grófnőjéről keresztelték cinchonának.

A kedves olvasó már minden bizonnyal már rájött, hogy a kininről van szó, erről a természetes kristályos alkaloidról, amelynek erős láz-, fájdalom- és gyulladáscsökkentő hatása van. Maga a kinin szó a kecsua quina vagy quina-quina szóból ered, amely az inkák nyelvén “fakérget” és a “kéreg kérgét” vagy “csodálatos kérget” jelent – nem véletlenül.

A mohó európaiak azonban az arany utáni évszázados hajszában nem figyeltek fel a kininre, egészen 1820-ig, amikor két francia tudós, Joseph Pelletier és Joseph Canetou sikeresen kivonta a növényből annak hatóanyagát, a kinin-hidrokolidot.

Annak ellenére egy jó darabig sikerült figyelmen kívül hagyni ezt az egyszerű és elérhető gyógyszert, hogy a korabeli statisztikák szerint a 17. században minden öt észak-amerikai telepesből egy maláriában vesztette életét.

A huszadik század hajnalán aztán Sir Ronald Ross kutatásai fényt derítettek a malária pontos etiológiájára és arra, hogy a fertőzött vérből kortyoló szúnyogok szállítják a plasmodium falciparum-ot az új gazdatestbe és okozzák a maláriafertőzést. Ross eredményei nem kevesebbet, mint egy orvosi Nobel-díjat hoztak a brit tudós számára, igaz több mint háromszáz évvel az után, hogy a névtelen kecsuák megajándékozták a világot a malária ellenszerével.

Azonban nem csak a quina az egyetlen őslakos találmány, amely életeket mentett. A vérhas mind a mai napig rengeteg áldozatot szed világszerte, ám az Amazónia mélyén élő törzsek már emberemlékezet óta hatásosan gyógyítják a betegséget. A három és négyéves Cephaelis ipacacuanha és a C. acuminaia fák gyökereiből készített gyógyszer, az ipecac bizonyos dózisának erős hánytató hatása annak rendje és módja szerint kipucolja a betegek szervezetét, megöli a vérhast okozó amőbákat, kigyógyítva őket a kórból, megtisztítva testüket a legkülönbözőbb mérgezésektől. A ipekakuánát ma szinte minden olyan klinikán alkalmazzák, ahol a kezelések célja a betegek méregtelenítése.

Természetesen a szemfüles európaiak, mint annyi minden mást Amerikából, az ipekakuánát is “ellopták” jogos feltalálóiktól. A feljegyzések szerint a szert 1685-ben egy holland orvos, Jean Adrien Helvetius, a híres filozófus, Claude Arien Helvetius nagyapja azzal csinált magának karriert, hogy “csodaszerével” kigyógyította a dizentériából XIV. Lajos fiát. Azt már gondolom mondanom sem kell, hogy a csodaszer valóban csodaszer volt, csak hát nem holland kuruzslónk találta azt fel, hanem néhány évszázaddal korábban az Amazonas őserdeiben élő “vademberek”.

Nem véletlen, hogy az amerikai őslakosok gyógyszertani ismeretei rendkívül fejlettek voltak, hiszen a földrészen több ezer őshonos gyógynövény található, amelyeket a helyiek jól ismertek és pontosan alkalmaztak.

Az indián orvoslás felsőbbrendűségét mi sem bizonyítja jobban, mint a skorbut esete. Az Óvilágban ugyanis, ahogy az ma már tudjuk, egy sor növény alkalmas lett volna a betegség gyógyítására, azonban az európaiak évszázadokon keresztül képtelenek voltak az orruknál tovább látni.

A skorbut ellenszerét Jaques Cartier második kanadai útján fedezték fel az európaiak. Történt ugyanis, hogy a felfedező hajói a Szent Lőrinc folyó jegének fogságába kerültek, és Hochelaga huron településén – mai nevén Montreal – vertek tábort az olvadásig. A francia kapitány erődöt építettet hajósainak és természetesen kereskedett a helyi indiánokkal is, ám mivel a huronok a skorbut jeleit mutatták, hamarosan megtiltotta számukra, hogy belépjenek az erőd területére, attól tartva, hogy a kór megfertőzheti embereit. A hosszú téli hónapok alatt aztán Cartier legénysége is megbetegedett, februárra pedig alig 25-en maradtak életben a 110 fős legénységből. A huron indiánok azonban tudták azt, amiről az európaiaknak addig fogalmuk sem volt. Egy, hogy a skorbut nem fertőző, kettő pedig, hogy a betegség nem egyéb, mint a C vitamin hiánya a szervezetben. Amikor Cartier odáig jutott, hogy gyakorlatilag egész legénysége odaveszett, végül feltűnt a felfedezőnek, hogy a skorbutos indiánok nemcsak hogy nem halnak meg, hanem pár hónapon belül ismét makkegészségesen járulnak az erődhöz. A francia részletesen kikérdezte a huronokat a gyógymódról, ők pedig készségesen segítettek az európaiaknak, és az általuk anneddának nevezett fa gyökeréből készült főzettel nyolc nap alatt meggyógyították a túlélőket. Cartier ezek után hálából elrabolta a huronok törzsfőnökét és néhány társát, hogy elvezessék őt az általa keresett “aranyhegyekhez”.

Nem kevésbé érdekes a curare története. Ezt a rendkívül erős mérget az amazonasi indiánok egy sor különféle erdei növényből főzték, köztük a Chondodendron liánból. Az epilepsziás rohamokhoz hasonló görcsöket produkáló európai mérgekkel ellentétben a curare csendesen ölt, mivel szépen lassan leállította az áldozat idegrendszerét. Kezdetben a modern orvostudomány nem tudott mit kezdeni a gyilkos vegyülettel, ám később kiderült, hogy az indiánok apró dózisokban sikeresen használták izomlazításra, ezzel pedig az emberiség birtokába került a tetanusz egyik első ellenszere. Sőt az 1980-as években a holland orvosok ismét a curaréhez nyúltak, amikor legalizálták az országban az eutanáziát.

Az amerikai őslakosok gyógyászati újításait oldalakon keresztül sorolhatnánk. Az inkák például egy magas jódtartalmú tengeri algával kezelték a pajzsmirigytúltengésben szenvedő betegeket, de értettek a fogpótláshoz, használtak fogamzásgátló növényeket, rendkívül hatásos féreghajtó főzeteket készítettek, sőt mesterien űzték a ősmagyarok által is gyakorolt koponyalékelést is, amit az agysebészet egyik első formájának tekint az orvostudomány.

Szintén figyelemreméltó eredményeket értek el az azték orvosok, akik a mai szakirányokhoz hasonlóan a gyógyászat egy-egy speciális területére szakosodtak. Az azték sebészek obszidián szikéi például felveszik a versenyt korunk hi-tech pengéivel, sőt, még a primitívnek tartott őserdei papianik is gyártottak friss leheletet adó fogkrémet, izzadásgátló dezodort és még ki tudja miféle csodákat.

Az európaiakkal ellentétben az őslakosok arra az egyszerű tényre is rájöttek, hogy a tisztaság fél egészség, így míg a “civilizált” hódítók messziről bűzlöttek, addig a “vademberek” naponta fürödtek és hetente termálvízben pihentették fáradt tagjaikat. Amikor Francisco “Büdös” Pizarro például megérkezett az inkák földjére, Atahualpa császár éppen a cajamarcai termálfürdőben wellness hétvégén lazított egy kimerítő hadjárat után. A spanyolok pedig, akinek egyszer már az arabok is megmutatták, hogy a gőzfürdő bizony jó dolog, még akkor is csökönyösen ragaszkodtak ahhoz a nézethez, hogy a gyakori fürdés legyengíti a testet és a lelket.

Annak ellenére azonban, hogy az amerikai őslakosok farmakológiai ismeretei messze túlmutattak a koron, a kontinensre behurcolt ezernyi ismeretlen betegséget még ők sem tudták legyűrni. Amerikában az egyik pillanatról a másikra jelent meg a bárányhimlő, a bubópestis, a tbc, a malária, a sárgaláz, az influenza vagy a szifilisz, egy sor olyan kór, amelyeket az őslakosok immunrendszere nem ismert, sőt az indiánok szervezete még a skarlát, a mumpsz és szamárköhögés ellen sem tudott védekezni, így egész közösségek haltak bele az Európában egyszerű gyermekbetegségnek tartott nyavalyákba.

A hódítók kapzsiságát mutatja az is, hogy amint az őslakosok megismertették például a kinin gyógyító erejét az európaiakkal, a szer túl értékessé vált a fehér ember számára ahhoz, hogy az indiánoknak is juttasson belőle. Míg Amerika csodaszerét tonnaszám szállították a maláriától sújtott Európába, addig azok, akik megtanították a fehéreket a kinin használatára, millió számra haltak bele a gyógyítható betegségbe.

A felmérések szerint az amerikai indián lakosság 90%-a az európaiak érkezését követő egy évszázadon belül valamilyen betegségben pusztult el. Mivel az indián gyógyítók hagyományos kezelései a fehérek által behurcolt kórok ellen hatástalannak bizonyultak, a tudós őslakosok végső kétségbeesésükben az isteneikhez fordultak segítségért. Akárcsak a vesztüket okozó tudatlan hódítók, immár ők is síppal, dobbal, varázsszavakkal, tánccal és imával próbálták meggyógyítani az ismeretlen kórokban szenvedő betegeiket, az indián orvoslás vívmányai pedig lassan a feledés homályába merültek.