A csütörtökön közzétett statisztikák szerint a két esélyes, Juan Manuel Santos jelenlegi elnök és az uribista vonalat képviselő Zuluaga technikai döntetlenen áll, így egyelőre a játszma is kétesélyes. Míg május 25-én Zuluaga 29,25%-kal maga mögé utasította a nála 3,6%-kal kevesebb szavazatot szerzett Santost, addig az eheti felmérések szerint a különbség alig egy százalékpontra olvadt, Santos pedig 38%-kal átvette a vezetést, ami a valóságban azt jelenti, hogy vasárnap bármi megtörténhet.
Kolumbia kétségkívül az elmúlt évtizedek egyik legkritikusabb politikai pillanatát éli. Juan Manuel Santos elnök az Uribe és Zuluaga által képviselt kétfejű sárkánnyal birkózik a választók vigyázó tekintete előtt, miközben nem kevesebb forog kockán, mint egy 50 éves konfliktust lezáró békefolyamat keresztülvitelének lehetősége.
Santos, még ha meg is nyeri a választásokat tudni fogja, hogy a választók fele ellenzi a FARC-kal a mostani feltételek szerint Kubában folytatott béketárgyalásokat. A jelenlegi elnök győzelme esetén egy, a gerillákkal kötött egyezmény sem garantálja a valós békét, azonban szinte biztos, hogy ha Zuluaga és az uribizmus kerekedik felül az urnáknál, akkor a konfliktus elmélyülésére lehet számítani.
Míg az első fordulóban a választók polarizációjára játszottak a jelöltek, addig a második fordulóra sokkal inkább a politikai irányvonalak árnyalására jellemző.
Zuluaga korábbi álláspontjával szemben arra utalt, hogy hajlandó lenne tárgyalni a FARC-kal, azonban a jelenlegi béketervvel ellentétben elveti a gerillák számára felajánlott amnesztiát, a békefolyamatot pedig a FARC háborús vagy köztörvényes bűnöket elkövető tagjainak legalább 6 éves börtönbüntetéséhez kötné.
A politikai húzd meg ereszd megben Santos a baloldal felé nyit, attól a szektortól remélve támogatást, amely komoly kritikákkal illette a jelenlegi elnök liberális gazdaságpolitikáját. Egyelőre úgy fest, hogy a baloldali Alternatív Demokratikus Pólus (PDA) hátat fordított Santosnak, ugyanis a minap a PDA vezetői úgy fogalmaztak, hogy választóik „lelkiismeretére” hagyják, hogy vasárnap kire adják le voksukat.
Néhány órával a PDA bejelentése előtt a másik két baloldali politikai erő, a Hazafias Egység (UP) és a Hazafias Mozgalom (Movimiento Patriótico), a jelenlegi békefolyamat mellet elkötelezve magát, Santos elnök támogatására hívta fel szavazóit, abban a reményben, hogy később a pártnak némi ellenőrzése lesz a fölött, hogy milyen békeszerződés kerül aláírásra Havannában.
A PDA-hoz hasonlóan az Enrique Peñalosa nevével fémjelzett zöldek is úgy nyilatkoztak, hogy nem befolyásolják támogatóik preferenciáját a vasárnapi szavazáson.
A konzervatívok, ahogy az várható volt zárták soraikat és az első körben 15,52%-ot szerzett Marta Lucía Ramírez Zuluaga támogatására szólította fel megtépázott pártjának szavazóit.
Az elemzők szerint, ha a második fordulóban a részvételi arány valamivel magasabb lesz az első kor 39%-ánál, úgy az Santos malmára hajthatja a vizet. Minden bizonnyal a pártvezetés hivatalos tartózkodása ellenére a PDA szavazók jó része Santosra voksol majd így az akár elegendő szavazatot is szerezhet. Az kétségtelen, hogy Santosnak még a vasárnapi választások előtt valamiféle újdonsággal elő kell rukkolnia a békefolyamat terén, a kérdés az, hogy valós előrelépésről lesz-e szó, vagy inkább csak afféle látszat eredményről, ami rövidtávon kedvező és életképes alternatívaként erősíti meg a szavazók a hitét a béketárgyalásokban és a mostani elnök személyében.
Talán éppen az inaktív szavazók magas aránya az a patológia, amely megfelelő kórképet fest a kolumbiai demokráciáról, amelyben a pártok válsága mellett az erővonalakat sokkal inkább a politikai személyiségek támogatottsága rajzolja semmint a pártpreferencia, ezen személyiségek pedig valójában egy rendkívül szűk gazdasági és politikai elitet képviselnek.
Az Le Monde és az El Espectador publicistája, Miguel Ángel Bastenier arra mutat rá, hogy a kolumbiai választások részvételi aránya – legyen szó törvényhozási vagy elnökválasztásról – szinte sohasem jutott el az 50%-os álomhatárig. A valóság az, hogy a kolumbiai választási jegyzékek közelről sincsenek beszélő viszonyban a szavazásra jogosult állampolgárok valós számával, így a hivatalos adatok az urnákhoz járuló szavazókról jóval felülmúlják a valós arányokat, amely torzítás nélkül a kolumbiai voksolások olyan alacsony részvételi mutatókat produkálnának, hogy azok már egyenesen a rendszer legitimitását vonnák kétségbe.
Bastenier arra is felhívja a figyelmet, hogy bár Kolumbia papíron egy jól működő részvételi demokrácia, megfelelően szabad sajtóval, ennek ellenére – néhány kivételtől eltekintve – a kolumbiai média legfelsőbb körei figyelemreméltó öncenzúrát gyakorolnak az ország oligarchikus elitjének szolgálatában.
„A kolumbiai rendszer alapvető tulajdonságait kőbe vésték, azok parancsolnak, akik mindig is hatalmon voltak, a spanyol származású katolikus kreol elit.” – összegzi az újságíró a kolumbiai rendszer veleszületett fogyatékosságát.
Santos fő gyengéje az elemzők szerint az, hogy bár a mostani elnök nekiveselkedett az ország politikai rendszerének megreformálásának, ám éppen annak alapjait hagyta érintetlenül.
„Amíg Kolumbiában 40% körül alakul az aktív szavazók aránya, addig a történelmi elit kormányoz majd, a baloldalra pedig csak statisztaszerep hárulhat.” – folytatja Bastenier.
Amennyiben a Zuluagának öltözött Uribe megnyerné a választásokat, úgy nagy valószínűséggel lőttek a békének és a reformoknak, minden bizonnyal ismét a közbiztonság és gerillák elleni korlátlan harc zászlaja alatt vonulna csatába a Centro Democrático, sőt egyszer még akár Uribe is visszatérhet ismét a hatalomba.