A magyarországi születési, de nemzetközi hírnevet spanyolországi és mexikói munkásságával szerzett fotóművész a szülőhazájában csak akkor kapott nagyobb sajtóvisszhangot, amikor néhány éve egy brit lap híre alapján a hazai újságokban is megjelent, hogy ő volt Robert Capa életének nagy szerelme.
A mexikói fotográfia történetének legnagyobb alakjai között számon tartott alkotó 1912. május 19-diki születését Deutsch Katalin néven anyakönyvezték Szilasbalháson (ma: Mezőszilas). Általános és középiskolai tanulmányait Budapesten folytatta, ahol már kamaszlányként kapcsolatba került az avantgárd kezdeményezések közreműködőivel, mindenekelőtt Kassák Lajossal és követőivel. Annak idején kezdődött barátsága többek között Zelk Zoltánnal és Vas Istvánnal, amelynek emléke élete végéig kísérte, hiszen sok évtizeddel később még visszaemlékezett rájuk egy családtagjához írt levelében: „…Pista első versei Őszi rombolás és a Z. Zoltán Csuklódon kibuggyan a vér itt van a közeli könyvek közt az ágyam mellett, csodálatos módon Berlinben, Párizsban, Barcelonában miután mindent elvesztettem, gyors menekülések miatt, ez a két könyv megmenekült és velem van.” A művészkörökben otthonosan mozgó fiatal lány Vas István számára sem volt közömbös, hiszen versben ( Egy kislány emléke) is megörökítette.
Itthonról 1931-ben Berlinbe vezetett az útja, ahol a megélhetését biztosító munka mellett esténként eljárt különböző társaságokba és azok között, akikkel kapcsolatba került, ott volt Bertolt Brecht is. Két év múlva hazatért és megözvegyült anyja kérésére, hogy szakma után kellene néznie, a jó nevű Pécsi József műtermében a fényképész mesterséget kezdte el kitanulni. A tanoncidő azonban nem tartott sokáig, ugyanis néhány hónap után Párizsba távozott és ott rövid időn belül munkához is jutott. Szakmai karrierjének első sikereit a Bolhapiacok (1933) és a Párizsi Kávéházak (1934) sorozataival aratta, amelyeket az AP részére készített. Későbbi ottani munkái közül nagy hatást váltottak ki azok, amelyeken tojásokat használt fel, hogy Hitlert ironikus kritika alanyává tegye (Hitlerei,1937).
Az egyik spanyolországi anarchista szakszervezet meghívására 1937-ben Barcelonába ment, hogy egy külföldi terjesztésre szánt kiadványba készítsen fotókat a polgárháborús viszonyokról. Több hónapot töltött az aragóniai fronton, majd Madridban és Valenciában is. A harcok és a hátország háborús megpróbáltatásait bemutató felvételei különböző helyi lapokban jelentek meg és művészetének egyik elemzője szerint „mindenekelőtt azért voltak egyediek, mert miközben fotográfus társai a polgárháború tényeit követték nyomon, ő az olyan emberi drámákról adott érzékletesen számot, amelyek az események véres ábrázolásánál is többet fejeztek ki”. A későbbi menekülésben követte őt leendő férje, az andalúziai José Horna festő- és szobrászművész, akivel Párizsba mentek és egy év után végül Mexikó konzulátusán jártak sikerrel, hogy megfelelő dokumentumokkal majd életük új szakasza vehesse kezdetét 1939. október 31-dikén, amikor hajójuk befutott Veracruz kikötőjébe.
Befogadó országában Kati Horna szakmai pályafutása lényegében azonnal megkezdődött, ugyanis egy még korábban készített sorozatát leközölte a Todo magazin, majd utána elkezdtek megjelenni képei más lapokban is, illetve többnek belső munkatársa lett. A sok évtizedes mexikói munkásságáról készült egyik legalaposabb értékelés azt a fontos szerepet emeli ki, amelyet a hatvanas évek elején a rövid életű S.nob hetilap játszott Kati Horna pályájának alakulásában azzal, hogy „megnövelte képzelőerejét és hozzásegítette, hogy ismét azokhoz a műfajokhoz forduljon, amelyekkel korábban Európában már foglalkozott, vagyis Párizsban a képes elbeszélésekkel és Spanyolországban a montázsokkal”. Pályafutásának legtermékenyebb idejét Kati Horna 1958-tól tíz esztendőn át a kéthetente kiadott Mujeres képeslapnál töltötte, ahol a fotószekciót vezette, illetve ő készítette a címlapot és hozzá tartozott a kulturális rovat is. Ennek révén került kapcsolatba a korabeli mexikói művészvilág szinte valamennyi jeles képviselőjével, akiket nemcsak portrékon, hanem zsánerképekben is megörökített. Tudását oktatóként is hasznosította, az ötvenes évek végétől több évtizeden át három mexikóvárosi intézményben is tanított.
Az aktív munkálkodástól a hetvenes évek közepétől kezdett fokozatosan visszavonulni, majd később már csak családjával és legszűkebb baráti körével tartotta a kapcsolatot. (Férje 1963-ban halt meg.) A spanyol polgárháborús fotókat 1979-ben a madridi kormánynak adományozta, azokat 1983-tól a spanyol Nemzeti Történeti Levéltár (Salamanca) anyagai között őrzik. Egyéb felvételei negatívjainak több mint hatezer darabos válogatását 1985-ben a mexikói Nemzeti Szépművészeti Intézet kezelésébe adta.
2000. október 19-én Mexikóvárosban hunyt el, temetési szertartásán koporsóját ugyanaz a mexikói nemzeti zászló borította, amelyet többek között Frida Kahlo és Diego Rivera végső búcsúztatásánál is használtak. (Erről itthon nem jelent meg hír, miközben a vezető mexikói napilap „Kati Horna magyar fotográfus” haláláról adott számot.)
Az életét és munkásságát összegző tanulmányok arra is kitérnek, hogy kivételes személyiség volt. Ez az egyik szerint többek között azt is jelentte, hogy „a valóságtól teljesen elszakadva élte életét. Az ő valósága kétségtelen gyökerekből és emlékekből táplálkozott, olyan reminiszcenciákból, amelyeket meg akart tartani álmai ablakában. Az álmok valóságát élte.”
A párizsi retrospektív kiállításon 150 műve látható, amelyeket az Archivo Privado de Fotografía y Gráfica Kati y José Horna, a Centro Documental de la Memoria Histórica de España, a Museo Amparo gyűjteményéből válogattak és 5 alkotói korszaka szerint csoportosítottak. Egy kerekasztal bszélgetésre is sor kerül június 17-dikén, amelynek részvevői Juan Manuel Bonet, spanyol művészetkritikus, Alejandro Jodorowsky, francia író-rendező és Ángeles Alonso Espinosa, kurátor.
(Kati Horna életéről bővebben: http://ketezer.hu/2014/01/kati-horna-mexiko-unnepelt-fotografusa/ )