Történt ugyanis, hogy az észak-perui, sivatagos tengerparton élő őslakosok, akárcsak utódaik, nagy rajongói voltak a különböző tengeri herkentyűknek, főként pedig parti vizekben élő számtalan kagylófajtát fogyasztották előszeretettel. A kagylók és csigák házát pedig, több mint valószínű, hogy inkább véletlenül, semmit tudatos partvédelmi céllal, a homokos parton dobálták el. A több millió puhatestű váza az évezredek alatt jó néhány méter magas dűnéket hozott létre, amelyek természetes hullámtörőként védték az eróziótól a partvonalat. Az ember és a természet ezen véletlenszerű, ám leginkább az előbbi számára fontos kapcsolatának vetett véget a spanyol hódítás, mivel az európaiak által behurcolt betegségek rövid úton kiirtották a partvidék lakóit, azokat akik pedig túlélték a járványokat, a korona tisztviselői telepítették át szorgosan a szárazföld belsejébe.
“A tengerpart hamarosan elnéptelenedett, az új kagylóhéjak nélkül pedig a Csendes-óceán lassan, de biztosan elkezdte bekebelezni a perui partokat.” – mondja Daniel Belknap a University of Main geológusa, aki 1997-ben kezdte el vizsgálni a latin-amerikai ország tengerpartján húzódó különös hullámtörőket.
A kutatást még James Richardson III., a pittsburgi Carnegie Természetrajzi Múzeum szakértője kezdte meg évekkel korábban, aki felfedezte, hogy a Chira folyó torkolatában 21 kilométer hosszan húzódó 9 hullámtörőben kagylóhéjak, agyagedény-maradványok, tábortüzek nyomai találhatóak.
A University of Main tudósai Richardson ásatásait folytatva a 7 méter magas dűnékben a perui konyha által napjainkban is nagyra értékelt két kagylófajta héjai által képzett rétegekre bukkant. A héjak millióit minden bizonnyal a fövényen tábort verő, kagylókat fogyasztó halászok dobálhatták szét.
A földtörténeti kutatások tanulsága szerint a hullámtörők keletkezésében szerepet játszottak a sorozatos földrengések is, mivel a Chira folyó felső szakaszairól a földmozgások során meglazult földrétegeket a folyam a torkolatig szállította, ahol a part menti áramlatok észak-keleti irányba sodorát azt, majd pedig a parti kagylóhéjhalmokra lerakódva hullámtörőket képeztek a fövényen. A szakértők szerint egyébként a dűnék jól láthatóak az űrből is, és valóban a GoogleMapsen a folyó torkolatától észak-keletre 9 párhuzamos vonal figyelhető meg, amelyek minden bizonnyal a Richardson által felfedezett hullámtörők lehetnek.
A néha 40 kilométeres parti szélben a dűnék menedékül szolgáltak a halászoknak és nem mellékesen megakadályozták, a vegetációmentes száraz tengerpart erózióját. A karbon izotópos vizsgálatok rámutattak, hogy az első hullámtörők körül belül 5100 évvel ezelőtt keletkeztek, míg a legfiatalabbak mintegy 4-500 évesek, ami egybeesik a spanyol hódítók megérkezésével.
A földrengések nyomán egyébként a Chira továbbra is szorgalmasan hordja az üledéket a torkolatba, ami napjainkba is észak-kelet felé vándorol az áramlatokkal, a nagy különbség azonban az, hogy ma már senki sem dobálja szét a milliónyi kagylóhéjat a parton, így a jelenleg keletkező puha, tisztán homokból keletkezett dűnék a szilárd alap nélkül nem képesek ellenállni a szél és a hullámok ostromának, a partvonal pedig évről évre jobban erodálódik.
A kagylók, az őslakos halászok, a spanyol hódítás és a perui partok esete jól bizonyítja, hogy a természetet és az emberi civilizációt roppan halvány és elmosódott határvonal választja el egymástól. Sokszor bizony egy-egy társadalmi jelenség beláthatatlan természeti következményekkel járhat, amelyek ismét csak megjósolhatatlan hatással vannak az azt előidéző civilizációra, latin-amerikai természeti térképét pedig jócskán átrajzolta a spanyol hódítás, a perui partoktól a bolíviai Andokon keresztül a Cuzcót övező erdőkig, de ez már egy másik történet.